"A Kettős Mérce sorozatot indított WTF baloldal (Mi az a baloldal? Kell-e baloldal? Mi lesz a baloldal?) címmel, amelyben azt az egyszerűnek tűnő kérdést tesszük fel, hogy mi a baloldal ma Magyarországon, az Unióban, a világban." Több Dinamó szerzőt, szerkesztőt is felkértek a részvételre, de nemcsak ezért követjük érdeklődéssel a fontos vitát, és az arra adott reflexiókat, hanem mert lehet belőlük tanulni.

A Dinamó Műhely kommentjét a vitasorozat kapcsán itt hallhatjátok:

A baloldali pártokat köti a médiával való szalagcím-barátság, örülnek, ha valaki odamond a „gázszerelő” Mészáros Lőrincnek, ráadásul a politikusok is hajlamosak az egyszerű, de ütősnek vélt szerkezetek használatára, mint az “elgurult a gyógyszer” vagy a “pofátlan”. Marad a kérdés, hogy miért nem szervezkednek a politikailag aktív, baloldali civil közösségek, hol vannak a profilkép-cserék és a szégyenfalak. Ahogyan azonban azt a Kettős Mérce “WTF Baloldal” körkédésére adott válaszok is mutatják, a baloldali aktivisták az underclass megmentésében és a hatalmi dekonstrukcióban látják a baloldal lényegét. A dolgozók, a melósok nem csak megközelíthetetlenek számukra, de mivel hatja őket a “jóléti önzés”, nem is tudnának azonosulni az osztályon aluliakra koncentráló aktivizmussal. Nem véletlen, hogy ezt az altruista baloldaliságot könnyen össze lehet kapcsolni az emberi jogi liberalizmussal.

Mikecz Dániel írása

Kép: budapest23.eu

Miközben egyre magasabb a túlsúlyosak aránya, addig a tömegmédiában egyre valószínűtlenebbül tökéletesen néznek ki az emberek. Egy brit becslés szerint az átlagember hetente ötezer photoshoppolt képpel találkozik, és ezek jelentős része fehér, nagy mellű, karcsú derekú, sovány nőket ábrázol.

Tüttő Kata írása.

Kép: http://aberdeenyouth.info/

A szituacionisták a modern kapitalista társadalmat, de facto vezetőjük és teoretikusuk, Guy Debord spektákulum-fogalmával ragadták meg, és azt a spektákulumok organizációjaként jellemezték, amelyben a valós életet megtapasztalni, és annak létrehozásában aktívan részt venni lehetetlen, azaz az emberek nemcsak a saját maguk által termelt javaktól idegenedtek el, hanem saját élményeiktől, érzelmeiktől, vágyaiktól, illetve kreativitásuktól. A szituacionisták a fogyasztás, az árubőség, illetve a tömegmédia által létrehozott spektákulum elkerülhetetlenségét kérdőjelezték meg Marx árufétis-elméletéből kiindulva, és az elidegenedett társadalmi kapcsolatok összekapcsolásáról és teljességéről beszéltek, melyben az elidegenedett életből való kilépés aktusát megjelenítő szituációt a modern kultúrának szélsőséges pontra jutott degenerálódása által kiváltott közösségi összeomlás hívta életre. Baudrillard gondolatiságában a reprezentálható valóság meghatározhatósága eltűnt a szimulakrumok rendjének változásai és e változások felgyorsulása során. A francia teoretikus központi állítása tehát az, hogy az emberi alany, a jelentés, a történelem vagy bármiféle cél fokozatosan elhagyta a világot. Míg Debord lát lehetőséget a kiüresedett társadalmi valósággal történő szembeszegülésre, addig Baudrillard ezt a lehetőséget elveti.

Horváth Márk írása.

Kép: notonidas.com

A hígbalos olyan valaki, aki tetszőleges társadalmi kérdés esetén egy vagy legfeljebb két – azonosíthatóan és vállaltan baloldali – publicista lehetőleg interneten megjelent írásait keresi fel tanácsért; Facebook-vitákban (amelyekbe gyakran keveredik) előszeretettel használ marxista jövevényszavakat („kizsákmányol”, „tőke”, „burzsoá”); minden szóba jövő tüntetésen részt vesz, és mindegyik után legalább egy olyan blogbejegyzést lájkol, amely a világforradalom első lépcsőjének tekinti a háromszáz budapesti értelmiségi felvonulását a Múzeum körúton. A hígbalos politika életformáját a slacktivism, a rekreációs tüntizés, a nemzetközi baloldal eszmei történetével és jelenével való alkalomszerű és felületes ismertség jellemzi. Mi sem tűnik jogosabbnak, mint így tetemre hívni az álszent hígbalos hordákat. De mi a helyzet a mélybalossal? Ki ő? Mit csinál voltaképpen? És hogyan válhat a hígbalos mélybalossá?

Kapelner Zsolt írása.

Kép: fortruss.blogspot.hu

Gyurcsány Ferenc csütörtökön bemutatta új röpiratát. Ennek kapcsán Bolgár György készített vele interjút, a Klubrádió Megbeszéljük c. műsorában. Gyurcsány Ferenc a személyére vonatkozó kérdések során nem a kérdést „értette meg”, hanem „lesilányozza” kritikusait. Lejjebb a teljes interjú leiratát olvashatjátok, vannak benne olyan fordulatok, amelyek miatt nem csak azt érthetitek meg, hogy mi mozgatja a DK elnökét, hanem azt is, hogy miért van ott a baloldal egy jelentős része, ahol, miért veszik semmibe kritikusaikait, miért tesznek rájuk azok a politikusok, aki öndefiníciójukat tekintve demokratának tartják magukat, s hogy így velük, miért nem lesz kormányváltás. Meg tudjátok miért silány és középszerű az, aki nem DK-s. Szerénységet és alázatot itt ne keressetek. Aki arra járt, az Gyurcsánytól megkapta. „Egyszerűen senkik vagytok” - már csak ezt nem mondta ránk.

Fotó: 24.hu

Részlet Eörsi László legújabb, az 1956-os pesterzsébeti fegyveres ellenállásról írott könyvéből. 

Goda Krisztina megrendezte a 2015-ös év egyik sémafilmjét, a nyilvánosság szokott leegyszerűsítő gyakorlatával csak „Magyar Gárda-filmnek” titulált Veszetteket. Aki megnézi a film trailerét, továbbá nem csak Magyarországon él, hanem követi is a magyarországi eseményeket, az a kedvcsináló után minden gond nélkül el tudja mesélni, miről szólhat a film. S arról és úgy is szól. Goda pont annyira ismerte meg ezt a világot, hogy ezt a filmet meg tudja rendezni. A szélsőjobboldal-komplex megértéséhez, és így a szélsőségesekkel szembeni eredményesebb politikai harchoz viszont nem kerültünk közelebb.

Böcskei Balázs írása.

Kép: movieaddicts.hu

A baloldal elvesztette a politikai küzdelmet azokban az identitáspolitikai kérdésekben, amiket megfogalmaz. Amiket mond, azok ugyanis nem azok, amiket a választópolgárok nagy többsége valóságként, problémaként megél. A többség nem érzi úgy, hogy a nemzetállam már nem megfelelő módja a közösségi szabályrendszerek kialakítására. Ezek egytől egyig olyan állítások, amelyek a baloldaliság 68-as értelmezéséhez kapcsolódnak, és nem biztos, hogy minden tekintetben kiállták az idők próbáját. Ráadásul maga az identitáspolitika, ami egy individuális, vagyis befelé forduló politikai cselekvést feltételez, szembe megy a baloldal közösséget feltételező alapattitűdjével.  Azok az identitáspolitikai kategóriák, amiket ez a „baloldali” beszédmód feltételez: mint a heteroszexuális fehér férfi, leszbikus fekete nő, vagy a transzneműek nem természetes kategóriák, nem olyanok, amelyekbe az emberek beleszületnek.

Ungár Péter írása.

Ungváry Krisztián úgy tálalja a totalitárius paradigmát, amely lényegi azonosságot tételez fel a fasizmus és a kommunizmus között, mint új felfedezést. A két rendszer összemosásával Ungváry ugyanis éppen a nácizmus bűneit kisebbíti, amelyért a mérvadó német akadémiában is kapott már bírálatot. A totalitarizmus hidegháborús ideológia volt, és a nácizmus és kommunizmus egy oldalra helyezésével elsősorban a kommunizmus lejáratására szolgált, mintsem valódi tudományos elméletet képviselt. Ungváry továbbá túlhangsúlyozva a civilizációs szakadékot az „ázsiai hordák” és a korrektül viselkedő nyugat-európai és amerikai megszálló csapatok között, elmulasztott reagálni arra, hogy Miriam Gebhard módszeresen bemutatja, hogy nemcsak a szovjet katonák követtek el százezres nagyságrendben nemi erőszakot a német nőkön, hanem bizony, a „korrekt módon” viselkedő nyugatiak is. Az is homályban marad, hogy a defasizálás nemcsak „szovjet „projekt” volt, hanem nemzetközi szerződések írták elő, mint ahogyan az is, hogy nagyon sokan (az üldözöttek és a nem-üldözöttek egyaránt) valóban felszabadulásként érték meg (ha megérték…) a háború végét.

Bartha Eszter írása, amelynek közlését a Népszabadság megtagadta.

Kép: amexrap.org