A baloldal elvesztette a politikai küzdelmet azokban az identitáspolitikai kérdésekben, amiket megfogalmaz. Amiket mond, azok ugyanis nem azok, amiket a választópolgárok nagy többsége valóságként, problémaként megél. A többség nem érzi úgy, hogy a nemzetállam már nem megfelelő módja a közösségi szabályrendszerek kialakítására. Ezek egytől egyig olyan állítások, amelyek a baloldaliság 68-as értelmezéséhez kapcsolódnak, és nem biztos, hogy minden tekintetben kiállták az idők próbáját. Ráadásul maga az identitáspolitika, ami egy individuális, vagyis befelé forduló politikai cselekvést feltételez, szembe megy a baloldal közösséget feltételező alapattitűdjével.  Azok az identitáspolitikai kategóriák, amiket ez a „baloldali” beszédmód feltételez: mint a heteroszexuális fehér férfi, leszbikus fekete nő, vagy a transzneműek nem természetes kategóriák, nem olyanok, amelyekbe az emberek beleszületnek.

Ungár Péter írása.

A New Statesmanben nemrég megjelent egy cikk arról, hogy Európában többségben vannak a jobboldali kormányok. A baloldal ugyanis a kontinens legnagyobb részén válságtól válságig araszol, vagyis a hanyatlás és a belső megosztottság kihívásaival viaskodik.  Az, hogy Magyarországon padlót fogott a baloldal olyan unalomig ismételt toposszá vált, amit már mindenki a természetes állapotuknak tart.   Mégis, amikor végigpörgetjük azokat az elemzéseket, amelyek az okokra hivatottak rámutatni, a következőket találjuk: A választási rendszer, illetve a médiastruktúra a hibás, illetve, hogy nálunk Gyurcsány, Nagy-Britanniában Tony Blair évtizedekig jóvátehetetlen károkat okoztak. Ezt követően jönnek a hatalomtechnikai megoldási javaslatok, az összefogásosditól az amerikai mintájú előválasztások meghonosításáig. Ja és az elmaradhatatlan felhívások, hogy a pártok helyett a civileket is előtérbe kellene helyezni, és így tovább, és így tovább. Egyetlen egy dolog soha nem merül föl a baloldalt elemzők körében, mégpedig az: esetleg azzal van a baj, amit mondanak. Más szóval: talán nincs igazuk mindenben, amit állítanak. Talán abban nincs igazuk, hogy az országnak úgy lesz a legjobb, ha mindenben lemásoljuk a Nyugat identitáspolitikai vívmányait.

A brit Munkáspárt első frakcióülésén a 2015-ös választásokat követően Harriet Harman, a párt ideiglenes elnöke, azzal érvelt amellett, hogy a toryk egyik javaslatára tartózkodással kellene szavazniuk, hogy „nem tudom észrevettétek-e, de elvesztettük a választásokat.” A javaslat a toryk megszorítás-politikájának újabb eleme volt, és ezért bár Harmannak a konkrét ügyben (a családi pótlék szigorítása) nem volt igaza, érvelése azonban rámutatott a lényegre. Arra, hogy baloldali politika tartalmi válságban van. És ez nem gazdaságpolitikai kérdés. Hiszen egyre nyilvánvalóbb, hogy a megszorítások nem hoznak kilábalást a válságból. A jobboldal álszent hozzáállása az állam „méretével” kapcsolatban is egyre nehezebben leplezhető, hiszen amikor állami pénzből kellett kisegíteni a bankokat, hirtelen nem volt bajuk az állami beavatkozással, a „nagy” állammal. De amikor multinacionális vállalatok várnak el az államtól infrastruktúra fejlesztéseket, az is rendben van. Ahogy az ellen sem emelnek kifogást, ha az állam olyan egyetemi, fejlesztési programokat támogat, amelyek céljaikkal egybeesnek. És az is egyértelmű, hogy amikor az ilyen költéseket ki kell egyensúlyozni, akkor az esetek többségében a szociális és közoktatási szektorok húzzák a rövidebbet, az állam túlnyújtózkodására való hivatkozással. Az európai és a magyar bal és jobboldal megszorítás-politikája rettenetes károkat okozott, és az ezzel való szembesítést érdemes folytatni.

Amiben Harriet Harmannak igaza lett volna az az, hogy a baloldal elvesztette a politikai küzdelmet azokban az identitáspolitikai kérdésekben, amiket megfogalmaz. Amiket mond, azok ugyanis nem azok, amiket a választópolgárok nagy többsége valóságként, problémaként megél. Például, a többségi tapasztalat nem az, hogy a multikulturalizmus önmagában érték, és minél többféle ember van egy országban, annál jobb. A többség nem érzi úgy, hogy a nemzetállam már nem megfelelő módja a közösségi szabályrendszerek kialakítására. Ezek egytől egyig olyan állítások, amelyek a baloldaliság 68-as értelmezéséhez kapcsolódnak, és nem biztos, hogy minden tekintetben kiállták az idők próbáját.

Igaz, hogy a felső és/vagy középosztályhoz tartozók, mint én, valószínűleg nem kell, hogy az első körben elviseljék a bevándorlás negatív hatásait, és örülnek az új etióp étterem megnyitásának. De a választópolgárok túlnyomó többsége számára a bevándorlás egyet jelent a bérverseny növekedésével. Egy 2012-es brit felmérés, ami a társadalmi elfogadással kapcsolatos kérdésekre fókuszált, kimutatta, hogy míg a középosztályhoz tartozók körében nem változott a bevándorlás megítélése, addig a munkásosztály soraiban jelentősen romlott.  Az Egyesült Államokban végzett kutatások hasonló eredményre jutottak. John McCain és Mitt Romney 58%-át kapta a fehér diploma nélküli választók csoportjában, míg George W. Bush még ebben a csoportban vesztett John Kerry ellen és a szavazatoknak csak a 40%-át kapta.  Ugyanerre utal a már sokszor dokumentált jelenség, hogy a Jobbik Magyarország északi és keleti részében növekedett a legdinamikusabban, ahogy Marine Le Pen is Franciaország szegényebb részein szerezhet többségbe a helyhatósági választásokon. Látszik tehát, hogy a baloldal üzeneteivel, vagyis a tartalommal: konkrétan identitáspolitika előtérbe állításával, nem pedig a formával, volt és van a baj. Erre a politikai üzenetre nem volt kereslet, más szóval igény a választópolgárok részéről. Nem kértek belőle a baloldal hagyományos szavazói és újakat sem igazán lehetett nyerni vele.

Ráadásul maga az identitáspolitika, ami egy individuális, vagyis befelé forduló politikai cselekvést feltételez, szembe megy a baloldal közösséget feltételező alapattitűdjével.  Azok az identitáspolitikai kategóriák, amiket ez a „baloldali” beszédmód feltételez: mint a heteroszexuális fehér férfi, leszbikus fekete nő, vagy a transzneműek nem természetes kategóriák, nem olyanok, amelyekbe az emberek beleszületnek. Ezek olyan mesterséges és mesterkélt kategóriák, amelyek a fogyasztói kosár egy-egy szegmensét célba vevő szándékoknak megfelelően jönnek létre, és a fogyasztói társadalom érdekeinek megfelelően maradnak életben. Miközben az ezzel kapcsolatos politikai tevékenység érdektelen, elitista és dogmatikus maradt. Sokszor ezek az identitáspolitikai akciók legtöbbször egy-egy aktor saját felvilágosultságának demonstrálásáról szól csupán, és a közösség, vagy még emelkedettebben: a társadalom számára semmilyen jobbító szándékról nem tesz tanúbizonyságot, már ha egyáltalán ez még a cél.