A hígbalos olyan valaki, aki tetszőleges társadalmi kérdés esetén egy vagy legfeljebb két – azonosíthatóan és vállaltan baloldali – publicista lehetőleg interneten megjelent írásait keresi fel tanácsért; Facebook-vitákban (amelyekbe gyakran keveredik) előszeretettel használ marxista jövevényszavakat („kizsákmányol”, „tőke”, „burzsoá”); minden szóba jövő tüntetésen részt vesz, és mindegyik után legalább egy olyan blogbejegyzést lájkol, amely a világforradalom első lépcsőjének tekinti a háromszáz budapesti értelmiségi felvonulását a Múzeum körúton. A hígbalos politika életformáját a slacktivism, a rekreációs tüntizés, a nemzetközi baloldal eszmei történetével és jelenével való alkalomszerű és felületes ismertség jellemzi. Mi sem tűnik jogosabbnak, mint így tetemre hívni az álszent hígbalos hordákat. De mi a helyzet a mélybalossal? Ki ő? Mit csinál voltaképpen? És hogyan válhat a hígbalos mélybalossá?

Kapelner Zsolt írása.

Kép: fortruss.blogspot.hu

Baloldalinak lenni manapság könnyű is meg nem is. Semmibe nem kerül, hogy az ember tudakozódjon a globális társadalmi igazság mértékéről, hogy ezzel szemben megfogalmazzon egy morális alapú, a fennálló rend gyökeres felforgatására felhívó álláspontot, és hogy ezt nyíltan képviselje is minden körülmények között. Annál nehezebb azonban ténylegesen olyan tettekre szánnia magát az embernek, melyek valódi változást hoznak-e problémák terén.

Legutóbb Pető Péter vetette fel a Népszabadságban ezt a problémát mondván, hogy amit legtöbben baloldaliként politikai aktivitás címén művelünk, az a lehető legképmutatóbb köz- és önámítás – egyszerűen szólva: látszatbaloldaliság. Pető szóhasználata találó, én azonban az érzékletesebb tárgyalás kedvéért inkább bevezetném a fogalmi megkülönböztetést a mélybalos és a hígbalos között.

A hígbalos olyan valaki, aki tetszőleges társadalmi kérdés esetén egy vagy legfeljebb két – azonosíthatóan és vállaltan baloldali – publicista lehetőleg interneten megjelent írásait keresi fel tanácsért; Facebook-vitákban (amelyekbe gyakran keveredik) előszeretettel használ marxista jövevényszavakat („kizsákmányol”, „tőke”, „burzsoá”); minden szóba jövő tüntetésen részt vesz, és mindegyik után legalább egy olyan blogbejegyzést lájkol, amely a világforradalom első lépcsőjének tekinti a háromszáz budapesti értelmiségi felvonulását a Múzeum körúton. A hígbalos politika életformáját a slacktivism, a rekreációs tüntizés, a nemzetközi baloldal eszmei történetével és jelenével való alkalomszerű és felületes ismertség jellemzi.

Ez az életforma nem csak képmutató, káros is. Tudtán kívül ugyanis annak az igazságtalan rendszernek a szolgálatában áll, amely ellen ki szeretne állni. Az Upworthy posztok megosztása és a profilképünk szivárványosra festése kiváló alkalmak arra, hogy úgy érezzük a társadalmi igazságosság hőseinek magunkat, hogy eközben lényegében semmin nem változtatunk, sőt voltaképpen azt a globális egyenlőtlenségekben gyökerező rendszert támogatjuk, amely nélkül a Facebook, a YouTube, a Google sem létezhetne.

Mi sem tűnik jogosabbnak, mint így tetemre hívni az álszent hígbalos hordákat. De mi a helyzet a mélybalossal? Ki ő? Mit csinál voltaképpen? És hogyan válhat a hígbalos mélybalossá? Ezekre a kérdésekre a válasz koránt sem annyira egyszerű. Pető javaslata, hogy a baloldal „tegyen egy lépést hátra”, „tartson távolságot” a hígbalos gyakorlatoktól, váltsa le „jellemalakítói közül a politikai menőket a Facebooktól a hiperérzékenységen át a látványszolidaritásig.” No jó, váltsa le – de mire? Tartson távolságot, lépjen hátra – de hogyan?

A legkonkrétabb javaslat, amit a szerző tesz az, hogy képviseljünk konzisztens álláspontokat társadalmi problémák kapcsán: ne istenítsük egyszerre a libertárius Snowdent és ne követeljünk állami beavatkozást a magántulajdon rendszerébe. De ennek mégis mennyivel van kevésbé „visszafogott hatása […] a társadalom meghatározó részét kitevő kizsákmányoltakra, nyomorultakra, elnyomottakra”, mint a Facebook-aktivizmusnak? Ebből eddig nem csak az következik, hogy mostantól másmilyen cikkeket fogunk megosztani?

Pető szerint nem. Ő úgy véli, hogy ha hígbaloldal végre felhagy „idealizmusával”, és végre realista lesz, úgy ez teret enged a valódi radikális baloldali gyakorlatnak. De ezt mégis mi garantálja? Mi garantálja azt, hogy ha a baloldal végre igazában szembenéz a helyzettel, nem arra jut, hogy az ellenállás reménytelen, a tényleges változtatásra, cselekvésre nem nyílik tér?

Van jó pár baloldali gondolkodó, akik úgy vélik, az egyetlen hitelesen képviselhető baloldali álláspont az igazságtalanság rendszereinek tevőleges, tömegmozgalmi szétrugdosása. Ez nem egy reménytelen álláspont. De nem kevésbé védhető az a nézet sem, miszerint a fejlett kapitalizmus keretei között a tényleges ellenállás feltételei megszűntek, és ha a baloldal meg is ússza, hogy végül egy „haszontalan alkalmazás legyen a Nemzeti Együttműködés Rendszerében”, úgy se lehet már több mint a társadalom lelkiismerete.

Meglehet, tényleg nincs mit tenni, és a legtöbb, amit a következetes baloldali tehet, hogy a legmélyenszántóbb kérlelhetetlenséggel tartja fenn és gyakorolja az álláspontja alapját képező morális kritikát, ha kell, saját magával szemben is.

Elvégre mi volna olyan tiszta, szűzi terület, amire ha az ember visszavonul, már nem korrumpálják a nemzetközi tőke olyan ügynökei, mint a Facebook? Pető javaslata, hogy támogassunk olyan csoportokat, cégeket, alkalmazásokat, „amelyek tényleg csak a közösséget, nem pedig a profitot szolgálják.” Rendben, de felteszem a nevezett alkalmazások is az interneten futnak, amit legjobb tudomásom szerint nagyon is for-profit cégek szolgáltatnak.

A példa általánosítható: ha tényleg igaz, hogy az élet minden területét a végletekig áthatja a nemzeteken átívelő igazságtalanság rendszere, amelyre a társadalmaink épülnek, hogy nem tudjuk úgy felkapcsolni a villanyt, úgy enni, öltözködni, aludni, hogy közben ne támaszkodjunk olyan rendszerekre, amelyek világszerte milliók kizsákmányolásán alapulnak – márpedig nem tudunk –, akkor mindenfajta „hátralépés”, „távolságtartás” lehetetlen: nincs hova hátralépni.

Erre persze nyugodtan mondhatja – és talán fogja is – a kritikus eszmefuttatás képviselője, hogy mindez éppen a hígbalos gyávaságának megnyilvánulása. Könnyű azt mondani, „csak azért osztok meg és kommentelek, mert úgyse tehetek mást”; sokkal nehezebb valóban tenni is valamit. Amire persze a másik meg nyugodtan mondhatja, hogy a realizmus nevében megkövetelni, hogy ugyan kezdjük már el a világforradalmat, még viccnek is rossz. Ha mostantól a Facebook zöld és nonprofit változatán osztjuk meg a politikailag realista cikkeinket, legfeljebb egyik önámításból a másikba esünk.

Nem akarom itt eldönteni, hogy kinek van igaza: azt akarom mondani, hogy ez a vita sokkal húsbavágóbb, mint a másik. Visszatérve a kiinduló fogalomhasználathoz: lerántani a leplet a hígbalos képmutatásáról nem nagy kunszt. Rájönni, hogy voltaképpen milyennek kell lennie a mélybalosnak – ez az igazi kihívás. Ez ugyanis távolról sem olyan magától értetődő, mint ahogy sokan talán elképzelik. Egyáltalán nem nyilvánvaló, miféle tettek hoznak valóban változást, és melyek a valóban vállalható baloldali álláspontok. És egész biztosan nem egyszerűen annyi a dolgunk, hogy végre „realisták legyünk”, mert akkor majd ott fog állni előttünk a megoldás feketén-fehéren. Sajnos nem fog.