A szituacionisták a modern kapitalista társadalmat, de facto vezetőjük és teoretikusuk, Guy Debord spektákulum-fogalmával ragadták meg, és azt a spektákulumok organizációjaként jellemezték, amelyben a valós életet megtapasztalni, és annak létrehozásában aktívan részt venni lehetetlen, azaz az emberek nemcsak a saját maguk által termelt javaktól idegenedtek el, hanem saját élményeiktől, érzelmeiktől, vágyaiktól, illetve kreativitásuktól. A szituacionisták a fogyasztás, az árubőség, illetve a tömegmédia által létrehozott spektákulum elkerülhetetlenségét kérdőjelezték meg Marx árufétis-elméletéből kiindulva, és az elidegenedett társadalmi kapcsolatok összekapcsolásáról és teljességéről beszéltek, melyben az elidegenedett életből való kilépés aktusát megjelenítő szituációt a modern kultúrának szélsőséges pontra jutott degenerálódása által kiváltott közösségi összeomlás hívta életre. Baudrillard gondolatiságában a reprezentálható valóság meghatározhatósága eltűnt a szimulakrumok rendjének változásai és e változások felgyorsulása során. A francia teoretikus központi állítása tehát az, hogy az emberi alany, a jelentés, a történelem vagy bármiféle cél fokozatosan elhagyta a világot. Míg Debord lát lehetőséget a kiüresedett társadalmi valósággal történő szembeszegülésre, addig Baudrillard ezt a lehetőséget elveti.

Horváth Márk írása.

Kép: notonidas.com

A Socialisme ou Barbarie kifejezésre rájátszva igyekeztünk utalni az elidegenedett létmóddal való szembenállás lehetőségének hiányára, amit Jean Baudrillard is megfogalmaz. Élet híján nincsenek túlélők. A túlélés feltételez valamilyen kapcsolódást a létezéshez, valamilyen választási lehetőséget. A címben ez a választási lehetőség hiányzik, mivel csupán a barbárság különböző megnyilvánulásai közti tétova szelekcióval élhetünk. 

A posztmodern Lyotard értelmezésében a haladást hangsúlyozó, univerzális igazságigénnyel rendelkező eszmék a huszadik század folymán csődbe jutottak. Végzetesen szétszóródtak a társadalomban azok az értékek, amelyek ezt megelőzően összefüggő világmagyarázatokat alkottak. Csupán helyi érvényűvé zsugorodtak a különböző normák, nincsen olyan nagy elmélet, amely a társadalmi valóságnak egy átfogó, interkulturálisan érvényes magyarázatát adhatná. Ez nemcsak társadalmi, hanem nyelvi jelenség is Lyotard nézetében. Többek között ez magyarázhatja a posztmodern társadalomelméleti diskurzusok látszólagos ködösségét és nyelvi jellegzetességeiket. Sem a liberalizmus ‒ amelyet Lyotard a kapitalizmussal azonosít ‒, sem a marxizmus nem jelenthetnek megoldást a posztmodern állapotban: ezek ugyanis csődbe jutott paradigmák, amelyeknek át kell adniuk a helyüket lokális stratégiáknak, válaszkísérleteknek.[1][2] A „nyelvi formák felhőiből” többé nem nyerhetünk világmagyarázatokat, csupán különböző esőcseppeket. Társadalmi valóságunk mintegy helyi pragmatikák által meghatározott útkereszteződések mentén zajlik.[3]

Mind Debord, mind Baudrillard a posztmodern nyelvi sajátosságaival mutat rá társadalmának spektakuláris, illetve szimulakra jellegére. Míg Lyotard lehetőséget lát a „metanarratívák” felbomlásában, vagyis annak lehetőségét, hogy a különböző szilánkok önálló életre kelhetnek, addig Baudrillard csupán a modernitás széttört üvegszilánkjait látja az aszfalton.[4] Baudrillardnál a valóság „metanarratíváit” nem a lokális elbeszélések váltják fel, mint Lyotardnál, hanem a szimulakra harmadik rendjének hipervalós világa pótolja azt fraktális formában. Ezzel szemben a szituacionisták számára az emancipált és élményteli nyelvvel való szabad asszociatív játék egyfajta kilépési lehetőséget biztosított a kapitalista társadalom elidegenedett társadalmi kapcsolataiból, ami a megélt életet alapjaiban hatotta át.[5]

A szituacionisták Plant szerint a dadához és a szürrealizmushoz hasonlóan az ember valódi, „radikális szükségleteit” testesítették meg. A képzelőerő, a kreativitás és a vágy szabadságát a Lyotard által a későbbiekben a „metanarratívák” végének nyelvi felszabadulásaként körülírt aktivitással kívánták kiteljesíteni, úgynevezett „szituációk” során elkülönülni a kapitalista társadalomtól, s egyben kritikával illetni azt.[6] A szituacionisták a modern kapitalista társadalmat, de facto vezetőjük és teoretikusuk, Guy Debord spektákulum-fogalmával ragadták meg, és azt a spektákulumok organizációjaként jellemezték, amelyben a valós életet megtapasztalni, és annak létrehozásában aktívan részt venni lehetetlen, azaz az emberek nemcsak a saját maguk által termelt javaktól idegenedtek el, hanem saját élményeiktől, érzelmeiktől, vágyaiktól, illetve kreativitásuktól.[7] A S.I. tagjai a fogyasztás, az árubőség, illetve a tömegmédia által létrehozott spektákulum elkerülhetetlenségét kérdőjelezték meg Marx árufétis-elméletéből kiindulva, és az elidegenedett társadalmi kapcsolatok összekapcsolásáról és teljességéről beszéltek, melyben az elidegenedett életből való kilépés aktusát megjelenítő szituációt a modern kultúrának szélsőséges pontra jutott degenerálódása által kiváltott közösségi összeomlás hívta életre ‒ állapítja meg Debord One Step Back című esszéjében.[8]

Baudrillard a L'Echane Symbolique-ben kiemeli, hogy a szimulakrumok rendjei egymást követik és párhuzamosak az értékek változásával a reneszánszt követően.[9]  eredetileg három rendet, stádiumot különböztetett meg, amihez egy negyedik kapcsolódik, de azt nem határozza meg, hogy a negyedik stádium szembekerülhet-e az előző hárommal vagy sem.[10] Baudrillard gondolatiságában a reprezentálható valóság meghatározhatósága eltűnt a szimulakrumok rendjének változásai és e változások felgyorsulása során. A francia teoretikus központi állítása tehát az, hogy az emberi alany, a jelentés, a történelem vagy bármiféle cél fokozatosan elhagyta a világot.[12] Sadie Plant szerint Baudrillard elméletében a képek és a reprezentáció történelmi útját írja le, amely fokozatosan egyenlő és tökéletes másai lettek a valóságnak, így a kép többé már nem reprezentáció, hanem szimuláció, ami a valóságot termeli. Erre a „termelt” valóságra alkalmazza Baudrillard a hipervalóság fogalmát, mely „valósabb még a valóságnál is”, így vezélyeztetvén a különbségtételt igaz és hamis, valós és képzeletbeli között.[13] A szimulakrum első rendjében a valóság reprezentációja egyértelműen egy mesterséges, attól elkülönülő reprezentáció (regény, kép, festmény). A szimulakrum második rendjében már elmosódik a határ valóság és reprezentáció között, amire Baudrillard egy Borges-esszét hoz fel példaként. Lane szerint a szimulakrum harmadik rendje meghaladja a fenti kettőt, de úgy, hogy azoknak bizonyos jellegzetességeit megtartva egy hipervalóságot hoz létre, mely a valóság vagy eredet nélküli valóságmodellek során konstruálódik meg, azaz algoritmikusan termelődik, hasonlóan a számítógépes kódok által megalkotott virtuális valósághoz. Ez a szimuláció rendjének visszafordulása, hiszen immár a modell megelőzi a valóst, vagy Borges esszéjében a térkép megelőzi a területet. Lane rámutat, hogy mindez nem jelenti azt, hogy a valóság mint olyan eltűnt volna, hanem egyfajta közöny és elidegenedés van mindkettőtől, tehát a fent körülírt megfordulás a valóság és a reprezentáció kapcsolatában Baudrillard szerint irrelevánssá válik.

Ebben a kiábrándultságban és totális elidegenedésben felsejlik Guy Debord és az ő The Society of the Spectacle-je is. A posztmodern társadalomelmélet két nagy teoretikusának munkásságára tekintve ‒az egyértelmű nyelvi sajátosságok mellett ‒ észrevehetjük még azt az összefüggést, hogy Guy Debord és a fiatal Jean Baudrillard egyetértettek abban, hogy a fogyasztás egyre fontosabb szerepet tölt be a fejlett kapitalizmus társadalmában.[14] Debord reflektálása a mindennapi életre még felszabadító és egyben forradalmi szándékú volt, az erőteljes és drámai kifejezéseket egyfajta céltudatosság hatotta át.[15] Baudrillard szavai is látnoki erővel bírnak, de Baudrillard lírai szövegének erejét a kiábrándultság meghaladhatatlansága adja. Baudrillard szerint Debord szövege reakciós és nosztalgikus, és olyan értékek után kiált, amik szerinte már nem léteznek (jelentés, történelmi valóság, szubjektív élmény).[16] Debord szerint Baudrillard elemzésének központi hibáját a média szerepének túlzott felnagyítása adja, amely során a megjelenéseket, szimulációkat és jeleket összetéveszti a valósággal magával. Debord és Baudrillard a marxi elidegenedés- és árufétis-elméletet továbbgondolva a társadalom totális összeomlásáról és kiüresedéséről beszél, de míg Debord lát lehetőséget a kiüresedett társadalmi valósággal történő szembeszegülésre, addig Baudrillard ezt a lehetőséget elveti.

[1] Lyotard 1997 [1992]: 78.

[2] Jean Baudrillard: The Mirror of Production, St. Louis, Telos Press Publishing, 1975 [1973].

[3] Lyotard 1984 [1979]: xxiv.

[4] Baudrillard: Simulacra and Simulation, Ann Arbor: University of Michigan Press, 1994 [1981] XII. Crash

[5] Plant: 1992: 2-3.

[6] A párhuzam szigorúan csak elméleti és spekulatív. Lyotard a The Postmodern Conditiont később írta a szituacionisták aktivitásának időszakánál.

[7] Plant: 1992: 1.

[8] Guy Debord: ’One Step Back’ [1957]. In: Tom McDonough (ed.): Guy Debord and the Situationist International: Texts and Documents, Cambridge, London: The MIT Press, 2012: 25.

[9] Genosko: 2002 [1994]: 42.

[10] Genosko: 2002 [1994]: 43.

[12] Uo.

[13] Plant: 1992: 159.

[14] Plant: 1992: 34.

[15] Plant: 1992: 25.

[16] Plant: 1992: 171.