A poszt-net ironikus világában mindig öröm, ha valaki egyenesen beszél. Lehet, hogy ez lesz a következő nagy dolog.

"A Trafó Galéria csoportos kiállítása a kortárs képzőművészetben zajló digitális esztétikai forradalomra fókuszál, amely határok nélküli globális jelenséggé nőtte ki magát a legfiatalabb művészgeneráció körében.  A kiállítás műveire technikájuktól függetlenül jellemző a személyesség, egyfajta trash vizualitás, és az, hogy az alkotások rendkívül mobilak és könnyen variálhatók. A művészek mintha egy új anyanyelven szólalnának meg, ami erősen reflektál a vlog, a youtube és más könnyen hozzáférhető web2-es tartalmakra."

Részlet Német Szilvi megnyitóbeszédéből.

Forrás: Youtube

A 300 magyar liberális Leonidásza ezúttal sajnos tájékozatlanságát tudatlansággal ötvözi saját boncasztalán. Tájékozatlansága abból fakad, hogy nem olvas mást, mint egy a főként a tengeri vidrák életéről tudományos ismeretterjesztő cikkeket író hölgy nagy karriert befutott Facebook posztját. Lássuk be,  egy vitriolos publihoz ennyi elég is, ám a kanadai kormányfő személyzeti politikájának érdemi megítéléséhez talán hiányzik egy pöttynyi információ. Például az, hogy a „kvótafetisiszta, a vallási, a szexuális és az etnikai hovatartozást szelekciós tényezőként alkalmazó, liberálisnak nevezett” kormány megalakulása egy sajátos kanadai hagyományt követ, melynek előzményei bizony hosszú évtizedekre nyúlnak vissza.

Potrien őrmester írása.

Kép: Kettős Mérce

Alig 500 km-re Budapesttől mintha a magyar baloldal számos kérdésére megtalálták volna a választ. Csak figyelni kellene.

Keszthelyi András írása.

Kép: elovalasztas.ro

Az alvás egy olyan intervallum, amely során egy le nem élt élet, egy elhalasztott élet futó képei furakodnak be halványan a tudatba. A mély alvás érzéketlen állapota utáni éjszakai vágyakozás ugyanakkor egyszerre várakozás is egy valami előre nem láthatót hozó ébredés után. Az alvás valahol társadalmi és a természeti stádiumok közötti határon, biztosítja a világban a ciklikus mintázatok jelenlétét, amelyek elsőrendű fontosságúak az élethez és összeférhetetlenek a kapitalizmussal. Ma tulajdonképpen már csak egy álom létezik, ami minden mást felülmúl: egy olyan világ, amin osztozunk, aminek a sorsa nem véges, egy világ milliárdosok nélkül, aminek a barbarizmuson vagy a poszt-humanizmuson kívül más jövője is van, és amiben a történelem más alakot is ölthet, mint a katasztrófa rémálmának tárgyiasult képét.

Részlet Jonathan Crary könyvéből.

Kép: blakova.tumblr.com

Nyugaton, főleg az USA liberális magánegyetemein, továbbá a baloldali újságokban is kezdik felismerni, hogy ami az érzékenység és érzékenyítés nevében történik, az sérti a szólásszabadságot és ellehetetleníti mindenféle vita lehetőségét. Nem fogom itt felsorolni, hogyan kell triggerwarning-ot alkalmazni, ami annyit tesz, hogy jelezni kell, hogy egy szöveg akár még sértő megjegyzést is tartalmazhat, még irodalmi alkotások esetében is, sem azt nem ragozom, mennyire tartanak a professzorok, hiszen minden mondatukkal olyan veszélyes terepre tévedhetnek, mintha bombával az övükben próbálnának tojáshéjakon lépkedni. Ha vélt vagy valós személyek, vélt vagy valós sérelmei miatt ilyen alapvető igazságokat sem tudunk kimondani, akkor minden vita az egymásra épített áldozati státuszokban való fetrengés lesz, minden beszólás egy olyan „safe space” megteremtésének érdekében történik majd, ami azért biztonságos, mert csak kilúgozott szófüzérek és egymás nyitottságát megerősítő képeslap-mélységű jókívánságok hangzanak el. 

Ungár Péter írása.

Kép: feimineach.com

Budapest melankolikus város. Ezért nem ide illő az egynyári, szűrt fényű viháncolás, a turisták önfeledtsége. Egy eltiport forradalom is csak október–novemberben törhetett itt ki, mert a tér és az idő geopszichológiája miatt az őszbe való radikális bevonódás egybevág a hősies gesztusok gyakorlásával. A Sziget-brand korai – felelősség nélküli és ostobán boldog – „augusztussága” nyíltan árulja el a heroikus későoktóbert. Mostanában túl sok a könnyedség és túl kevés a kétely. Budapest nem egy vicc. Nem poén, nem gag vagy valami jópofa szójáték. A városhoz hozzátartozik a kényelmetlenség érzése, hogy talán mégsem jó így, hogy nem jó itt. Hogy Budapesttel valami baj van. Árnyékok, amelyek visszakövetelik a mi szép-szomorú, melankolikus-heroikus nagyvárosunkat. Ilyenkor az erkölcsileg egyetlen igazolható viselkedés: túlzásokba esni.

Békés Márton írása.

Tegnap lesöpörték az asztalról a Nemzeti Minimum Programról szóló határozati javaslatot a kormánypárti képviselők. Az ülésen a csúcspont Harrach Péter előadása volt, ami alatt az ember tényleg alig kapott levegőt. Harrach szerint a civilek meg lettek vezetve, ez az anyag egy hecckampány része. Arra a kérdésre, hogy akkor miért írta alá a fideszes Csöbör Katalin, azt válaszolta, hogy az ő aláírása „tévedés”, majd küldött egy puszit az őt kérdező Szabó Tímeának. Révész Máriusz odáig is elment, hogy azt mondja: vannak, akik igénybe sem veszik az étkeztetési lehetőséget. Arra nem gondolt, hogy sokan szégyenlik a szegénységet, ahogyan arra sem, hogy sok szülő nem tud elmenni az ételért. A tegnapi vita világosan megmutatta, hogy sem Harrach Péter, sem Révész Máriusz, sem Selmeczi Gabriella nincs tisztában, hogy mi folyik ebben az országban nap, mint nap. Hogy milliók küzdenek azért, hogy élhetővé tegyék az életet ebben az országban. 

Kovács Ádám írása.

Kép: 444.hu

Nem akarok álszent lenni. Tényleg igyekeztem megérteni őket. De bezárult előttem a világuk. Igaziból nyitva se volt soha. Régebb óta bohóckodom a leszakadó középosztály bajaival. Hol Facebookon osztom a szomorú történeteket, hol szimpátiatüntetek mellettük, hol meg eljátszom, hogy közéjük tartozom, fizikai munkát végzek, nagyon korán kelek, dolgozom, hazamegyek, alszom. De sosem fogunk egy körbe tartozni. Nekik igenis fontos, hogy ezer forinttal kevesebb a gázszámla a rezsicsökkentés miatt, fontos, hogy ne legyenek menekültek, mert elvennék a munkájukat. Hogy a határon túliak kapjanak e szavazati jogot, vagy legyen több nő a politikában, vagy a melegek is házasodhassanak mindezek nekik tökéletesen érdektelenek. Más a mérce ott, ahol havonta egyszer jut pénz étteremre, és az is a sarki török, ahol a kultúrafogyasztás kimerül a nagy ritkán megvett mozijegyben, és ahol nem az élet élvezete, hanem az életben maradás a cél.

Mátyás Eszter írása.

Kép: hirportal.sikerado.hu

Gulyás, Puskás, aranycsapat, Rubik-kocka – ezek a legvulgárisabb, legbutább, legkocsmaibb magyar sovinizmus szólamai („na meg például…” – „vagy éppen Bartók…”, édes Istenem…). Ezt a pasast, ezekkel az ótvaros hülyeségekkel és reakciós előítéletekkel, ezt tartják a hogyishívják, a „demokratikus oldal” hogyismondjam, „legkarakteresebb” képviselőjének, „mindennek ellenére”. Gyurcsány teljesen kifogyott a munícióból, hiszen ugyanazt akarja, csak másképp – és ráadásul az erős vezetésről, à la Orbán, zeng dicshimnuszokat – , de ez már legyen a 2. sz. jobboldal baja. Boldogítsák egymást a csaknem 100%-ig jobboldali országgyűlésben.

Tamás Gáspár Miklós írása.

Kép: 444.hu

Dzsumbuj. A kezdetektől fogva így nevezték a telepet az itt lakók. Hamar rajtuk is ragadt a név. Úgy tartották, hogy ez Budapestnek az a negyede, ahova mintha szándékosan zsúfoltak volna össze minden bánatot és bajt. A 2000-es évekre a  kilátástalanság szétverte a régi közösséget, bizonytalanság és félelem uralta a dzsumbujisták napjait. Menni akartak, de nem tudtak, maradni akartak, de nem tudtak. Végül csak elköltöztették őket. Egy dolog azonban biztos: kitéphették őket a Dzsumbujból, de a Dzsumbujt sosem fogják kitépni belőlük.

Mátyás Eszter írása.

Kép: bco.gportal.hu