Budapest melankolikus város. Ezért nem ide illő az egynyári, szűrt fényű viháncolás, a turisták önfeledtsége. Egy eltiport forradalom is csak október–novemberben törhetett itt ki, mert a tér és az idő geopszichológiája miatt az őszbe való radikális bevonódás egybevág a hősies gesztusok gyakorlásával. A Sziget-brand korai – felelősség nélküli és ostobán boldog – „augusztussága” nyíltan árulja el a heroikus későoktóbert. Mostanában túl sok a könnyedség és túl kevés a kétely. Budapest nem egy vicc. Nem poén, nem gag vagy valami jópofa szójáték. A városhoz hozzátartozik a kényelmetlenség érzése, hogy talán mégsem jó így, hogy nem jó itt. Hogy Budapesttel valami baj van. Árnyékok, amelyek visszakövetelik a mi szép-szomorú, melankolikus-heroikus nagyvárosunkat. Ilyenkor az erkölcsileg egyetlen igazolható viselkedés: túlzásokba esni.

Békés Márton írása.

„The city is no fun.”

Eminem: 8 miles

Hirtelen lett november. Mostantól már hamar jön az alkony és baljósabb az este. A kora reggeli napsütés ára a koradélutáni sötétedés, az élesebb kontúroké a didergés. Már nemcsak megnyúlnak az árnyékok, de minden az eltűnés előszobájában várakozik. A fákkal együtt lecsupaszodnak a közlések is, egyszerűbb lesz a dolgunk és egyenesebb a tartás. A köd jótékonyan elrejti a távoli és külső dolgokat, így könnyebbé válik a koncentrálás a közelire és a belsőre. A beáramló hideg söpri az utat előttünk. Aztán majd jön egy nagy eső, ami elmossa a szemetet. Jól van ez így. Fel kell öltözni és indulni lassan.

Zavar a fény. Valahogy nem illendő, nem etikus. Miközben a vakuk, ledsorok, hirdetések és reflektorok túlfényezik a várost, árnyékban marad megannyi mozdulat, érték, emlék és mementó, ami sokkal inkább kifejezi Budapestet, mint az a filtervalóság, ami apránként megeszi a lakóhelyünket. De ha néha-néha kihunynak a lámpák a körúton, visszafogottabb lesz az utca: a sötétben elzörgő villamosból szerényebben szállnak ki az emberek, halkabb az este. A meghibásodás hozzájárul a hazugságok leleplezéséhez. Az áramszünet őszintébbé tesz. Ez a város igazi arca: az elindulás vacillálása, az érkezés bizonytalansága és a közötte sejtelmesen alakuló találkozások káosza. Nem kell mindig vidámnak lenni.

Az a legfőbb kérdés, hogy kié a város? Aki lakja és érzi, vagy aki fotózza és átéli? A város a passzív benne éléstől az aktív érte és általa (vagy éppen belőle) élésig széles skálát foglal el az emberi tapasztalat horizontján. A város képének, identitásának, használatának, igényeinek és persze árainak meghatározásában egyre meghatározóbb szerepet játszik a turizmus.

A város annyi, amennyit róla gondolnak. A bulinegyed elhelyezkedése (Budapestre könnyen és gyorsan el lehet jutni fapados járatokkal, a szórakozónegyed a főváros közepén alakult ki) és az európaihoz képest alacsony árszínvonala miatt az elmúlt években a brit legénybúcsúzók mekkája, a német középosztály hétvégi célpontja és a fizetőképes nyugat-európai turisták lezser közép-európai kiruccanásainak helyszíne lett. Hogy a turizmusnak ez a fajtája mennyiben szolgálja a magyar országimázst, kérdéses, miután többnyire a legolcsóbb berúgási lehetőségeket, az otthon megengedhetetlen viselkedés esélyét és az egyéjszakás ismerkedés alkalmait látják benne. Erzsébetváros 2014 vége óta szerepel „a világ leghipszterebb városrészeinek” listáján. A Business Insider huszonhat „menő” helyet gyűjtött össze, amelyek közé a magyar bulinegyedet is beválogatta. Hogy mi menő és mi nem, azt nem a városlakók, hanem a szponzorok és a TripAdvisort használók döntötték el. Helyettünk a Heineken.

Attól még nem leszünk értékesek, hogy eladjuk magunkat. Jó ideje halljuk, hogy Budapest végre felkerül a térképre. Ha városunkat a Sziget, a bulinegyed és a street food háromszögében szeretnénk eladásra felkínálni, akkor valóban felkerül majd a térképre, csak mi már nem leszünk rajta. Nem lesz ott 1956 és az ostrom emléke, nem lesznek ott a kevésbé tehetősek, végül pedig nem marad Budapest. Lesz viszont helyette néhány ócska dal, amely talán szignálul szolgálhat egy felületes, kozmopolita, tőkeintenzív romhalmaznak. Emlékeink és kultúránk bármiféle mementója nélkül.

Nincs mindenkinek hely. Tavaly hárommillió turista járt a fővárosban, Budapestre csak 2015 nyarán közel 400 ezer külföldi érkezett. Ebben a pár hónapban egymillió vendégéjszakát töltöttek itt, de mivel a KSH csak a kereskedelmi szálláshelyeket méri, így ez a valóságban jócskán több. Tavaly például „egyéb szálláshelyen” közel félmillió külföldi 1 millió 752 ezer vendégéjszakát töltött el. Mindez nem függetleníthető az Airbnb-szolgáltatás hazai beindulásától. Az V., a VI. és a VII. kerületben több mint háromezer lakás kiadó és a VIII. kerület körúti része is kezd felzárkózni. A Belvárosban minden tizedik ingatlan bérelhető az Airbnb-n. Ez nemcsak a hagyományos szállodaiparra van hatással, de az itt lakókra is. A rövid távú lakáskiadás jócskán hozzájárult a budapesti belső kerületek ingatlan- és albérlet-árainak elszabadulásához. Mindez azzal fenyeget, hogy a turizmus igényeire és keresleti színvonalára érzékeny ingatlanpiac végső soron kiszorítja azokat, akik nem tudnak lépést tartani az irammal (egyetemisták, alsó-középosztálybeli lakosok, idősek). Ezt a hatást jelentősen felerősíti, hogy a bulinegyed lakásait a szemfüles Airbnb-zőkkel versengve ingatlan-befektetők vásárolják fel, akik egész szinteket, sőt tömböket alakítanak át hostellé. Az olcsó szálláshelyekkel, a bulinegyedben való tipikus szórakozást jelentő egyik helyről a másikra való vándorláshoz igazodó szolgáltatásokkal, azok árainak emelkedésével a kiszorítás láthatatlanul, de nagyon is érzékelhetően megy végbe.

Invázióról van szó. Fapados gépekkel érkezik és mindenféle patetikus szándéktól mentesen az olcsó szórakozás lehetőségeit keresi. A számukra alulárazottnak számító magyar szolgáltatások igénybevétele kialakította a nem túl hízelgő „low budget buliturizmus” jelenségét. Ennek fókuszát semmi nem jellemzi jobban, minthogy a legnépszerűbb (ál)romkocsmák vendégeinek 70–80 százaléka külföldről érkezik. Mióta a drágább éttermek, dizájn-kávézók, divatboltok és a street food mozgalom is beköltözött a bulinegyedbe, végleg elveszett 2010 előtti arculata és dzsentrifikált övezetté vált. A dzsentrifikáció megszokott szociális aktorai helyett ez esetben egy átáramló fogyasztói közeg viszi végbe az érintett kerületek gazdasági, szociális és kulturális átalakítását.

Mivé lesz Budapest? Álpatinás szórakozóhelyek és fotódíszletté foszlott, kopottan is méltóságos bérházak díszletei között berendezett veszélytelen közép-európai élménypark? Divatos szabadulójáték a fogyasztás labirintusában? A Deák tér már ma is szabadtéri fotóstúdió, Belső-Erzsébetváros pesti skanzen, a Palotanegyed pedig óvatosan kóstolgatott Józsefváros. Ha Budapest Európa legénybúcsú-fővárosa akar lenni, ahol senki nem szól rá a forgalmat akadályozó beer bike-ozókra, akkor jó úton jár. Erősen változóban van, hogy mit gondolnak Budapestről mások és mit gondolunk róla mi. Itt a szórakozás egyre inkább nem jelent mást, mint az este kezdő és végpontja között zajló állandósult off- és on-line áramlást, fecsegést, folyamatos fogyasztást és feloldódást abban, hogy mindenki más is ezt teszi. A bulinegyed súlyponti helyszíneinek miliője kellemes nemtörődömséget kölcsönöz ennek, amelybe épp annyira benne foglaltatik a külföldi buli-turistákkal való ismerkedés (ld. erről a Van című film vonatkozó jelenetét), mint a Tinder-randik lebonyolítása és a fúziós konyha hozzáértő próbálgatása.

Pontosan tudható, mi következik. A város szerkezetének átalakítása szorosan követi a használat és a kulturális miliő változásait. Ez a játék mindenképpen zéróösszegű, amely során többnyire az intenzív beruházást lebonyolító tőke nyer. A józsefvárosi főépítészt ezekkel a szavakkal kérdezi a riporter: „a Magdolna-negyedben enyhült az a fojtó érzés, amiben az utcaképet a kiégett autók, az ’56-os golyónyomok, a szemetes grundok látványa uralta […] egyértelműen látszik egy pozitív, egyneműsítő tendencia.” Megnyugtató válasz érkezik a felvetésére, így biztosak lehetünk benne, hogy valamiképpen megszűnnek a „problémás negyedek” s egész Józsefváros homogenizálódni fog. Mikszáth teret mindenhová! A mesterséges pánikkeltés beindítja a civilizatórikus reflexeket, amely nyomán a polgárháborús terület pacifikált zónává válik.

Így volt ez régebben is. Száraz György írta a millennium idején hirtelen modernizált régi Pest-Buda viharos átalakulásáról: „A kisvárosnak mihamarabb el kell tűnnie; nyoma se maradjon a régi utcaszövevénynek, az apró tereknek, a kopott városvédő szentecskéknek! Nemcsak a suszterájt, a hentesboltot, az órás műhelyét kell elpucolni a belvárosi templom faláról, de legjobb volna magát a hídépítést gátló templomot is.” Míg a Tabánt a ’30-as évek újabb modernizációja és a bombázás, meg az ostrom számolta fel, addig Óbudát a ’60-as évek szocialista várostervezése. Száraz egy „egész Budapestre kiterjedt rekonstrukciós hadműveletnek” nevezte ezt, amely a lakók kiköltöztetésével kezdődik, lakónegyedek lebontásával folytatódik, és a tér újrakonstruálásával, majd új lakók beköltözésével végződik. Ezekből a sorokból maximum militáns nosztalgiát lehet meríteni, de lehet, hogy ma ez a minimum.

Ami épül, az mindig a „jövő városa”. Az átépítések veszteséggel járnak, a beruházó sohasem emlékeinkbe invesztál. A tőke koncentrációja megsemmisíti a zavaró zörejeket. Tisztaságmániás rehabilitációk és elrejtett lakosságcserék keretezik a „megújuló lakónegyed” várostervezési szlogenjeit. Lakható, élhető, elérhető, szórakoztató, kényelmes, biztonságos, látványos, kreatív, pihentető, fenntartható.

Budapest melankolikus város. Ezért nem ide illő az egynyári, szűrt fényű viháncolás, a turisták önfeledtsége. Egy eltiport forradalom is csak október–novemberben törhetett itt ki, mert a tér és az idő geopszichológiája miatt az őszbe való radikális bevonódás egybevág a hősies gesztusok gyakorlásával. A Sziget-brand korai – felelősség nélküli és ostobán boldog – „augusztussága” nyíltan árulja el a heroikus későoktóbert. Mostanában túl sok a könnyedség és túl kevés a kétely. (Egy valódi individualizmushoz persze egyéniség is kellene.)

Budapest nem egy vicc. Nem poén, nem gag vagy valami jópofa szójáték. A városhoz hozzátartozik a kényelmetlenség érzése, hogy talán mégsem jó így, hogy nem jó itt. Hogy Budapesttel valami baj van.

Jelek vannak. A magára hagyott bevásárlókocsi és a százéves kőoroszlán kontrasztja észrevehetővé feszíti az időt. A pillanatnyiság és a maradandóság szimbólumainak véletlen egymás mellé sodródása kiélesít mindent, ami a város időbeliségét jellemzi. Nem megmondható, csak időnként megpillantható, és kivételes esetekben megtapasztalható Budapest efféle, végzetes groteszksége, búskomorsága, épülettömbjeinek Duna fölötti lebegése, kisszerűsége, magára hagyatottsága, takargatott magányossága, ténfergése és árnyékai. Árnyékok, amelyek visszakövetelik a mi szép-szomorú, melankolikus-heroikus nagyvárosunkat. Ilyenkor az erkölcsileg egyetlen igazolható viselkedés: túlzásokba esni.