Az alvás egy olyan intervallum, amely során egy le nem élt élet, egy elhalasztott élet futó képei furakodnak be halványan a tudatba. A mély alvás érzéketlen állapota utáni éjszakai vágyakozás ugyanakkor egyszerre várakozás is egy valami előre nem láthatót hozó ébredés után. Az alvás valahol társadalmi és a természeti stádiumok közötti határon, biztosítja a világban a ciklikus mintázatok jelenlétét, amelyek elsőrendű fontosságúak az élethez és összeférhetetlenek a kapitalizmussal. Ma tulajdonképpen már csak egy álom létezik, ami minden mást felülmúl: egy olyan világ, amin osztozunk, aminek a sorsa nem véges, egy világ milliárdosok nélkül, aminek a barbarizmuson vagy a poszt-humanizmuson kívül más jövője is van, és amiben a történelem más alakot is ölthet, mint a katasztrófa rémálmának tárgyiasult képét.

Részlet Jonathan Crary könyvéből.

Kép: blakova.tumblr.com

(…)

Fekszel a majdnem-sötétben, határozatlan ideig vársz az öntudat vágyott elvesztésére. Ebben a felfüggesztett időben visszanyered azokat az érzékelési képességeket, amelyekről napközben nem vettél tudomást. Az ember önkénytelenül is visszaszerez egyfajta érzékenységet vagy fogékonyságot a belső és külső benyomásokra ebben a nem idő-alapú „időtöltésben”. Hallod a forgalom zaját, a kutyák ugatását, a gépekből jövő fehér zaj zúgását, a rendőrségi szirénákat, a fűtőcsövek kattogását, érzed a végtagjaid hirtelen rángását, a halántékodba tóduló vér ütemes pumpálását és látod a retinádba érkező fény szemcsés áramlásait a csukott szemhéjadon keresztül.  

Követed az összpontosítás és éberség gyorsan múló pillanatainak egyenetlen folyamatát és az alvás előtti események hullámzó rohamát. Az alvás egybeesik annak a feldolgozásával, amit a nap folyamán elfogyaszt az ember: drogok, alkohol, mindaz a szemét, ami a világos képernyőkkel való érintkezésből megmarad; de az aggodalom, a félelmek, a kétségek, a vágyakozás, a kudarc vagy a siker képzeteinek menete is ide tartozik. 

Ez az alvás és az alvásnélküliség monotóniája, minden egyes éjszaka, egymás után.  Ebben az örök ismétlődésben a mindennapok egyik legyőzhetetlen maradványa.

Az egyik oka annak, hogy az emberi kultúrák az alvást régóta a halállal kapcsolják össze, minthogy mindegyik állapot a világ nélkülünk történő továbbfolytatását mutatja fel. Annak ellenére, hogy az alvó csupán időszakos távolléte mindig a jövővel köt össze, a megújulás lehetőségével és így, a szabadsággal. 

Az alvás egy olyan intervallum, amely során egy le nem élt élet, egy elhalasztott élet futó képei furakodnak be halványan a tudatba. A mély alvás érzéketlen állapota utáni éjszakai vágyakozás ugyanakkor egyszerre várakozás is egy valami előre nem láthatót hozó ébredés után. Európában 1815 után, az ellenforradalmak, visszarendeződések és a remények kisiklásának évtizedei alatt, voltak olyan művészek és költők, akik ösztönösen megértették, hogy az alvás nem szükségszerűen kitérés vagy menekülés a történelem elől. 

Shelley és Courbet, például az a két művész, akik az alvásról mint a történelmi idő egy másik formájáról beszéltek. Az alvás látszólagos passzivitása ellenére ugyanis azt a nyugtalanságot és békétlenséget is magába foglalja, amely elengedhetetlen egy igazságosabb és egyenlőségre törekvő jövő megteremtésében. Ma, a 21. században az alvás nyugtalansága sokkal bajosabb viszonyban van a jövővel. Az alvás valahol társadalmi és a természeti stádiumok közötti határon, biztosítja a világban a ciklikus mintázatok jelenlétét, amelyek elsőrendű fontosságúak az élethez és összeférhetetlenek a kapitalizmussal. Az alvás rendellenes fennmaradását azoknak a romboló folyamatoknak a fényében érdemes figyelembe vennünk, amelyek a bolygó létezését fenntartó valamennyi folyamatot érintik. Mivel a kapitalizmus nem képes korlátozni önmagát, a megőrzés vagy konzerválás elképzelései rendszerszinten lehetetlenek. Mindezek előterében az alvás helyreállító/restauratív tétlensége szemben áll a felhalmozás, a financializáció és a felesleg halálosságával, amelyek kiirtottak már mindent, ami bennük valaha közös volt. 

Ma tulajdonképpen már csak egy álom létezik, ami minden mást felülmúl: egy olyan világ, amin osztozunk, aminek a sorsa nem véges, egy világ milliárdosok nélkül, aminek a barbarizmuson vagy a poszt-humanizmuson kívül más jövője is van, és amiben a történelem más alakot is ölthet, mint a katasztrófa rémálmának tárgyiasult képét. Lehetséges az, hogy – sok különböző helyen, sok eltérő állapotban, mint például ábrándozás és álmodozás közepette – a kapitalizmus nélküli világ képe álom formájában alvás közben köszönt be. Ez lenne az alvás fenyegetése, mint egy radikális félbeszakítás, mint a globális jelen idő könyörtelen terhének visszautasítása, egy olyan alvás, ami a hétköznapi tapasztalat legevilágibb szintjén próbálja el azt, milyenek lennének a következetes újítások és kezdetek.

A részletet innen fordította Német Szilvi.