Természetesen nem azzal van a bajom, hogy tömegével vannak azok, akik egy-egy VB vagy EB alkalmával a máskor is helyénvaló szociális érzékenységtől hajtva mindenféleképpen egy afrikai, de legalábbis harmadik világbeli, egy putyini Oroszországgal viaskodó posztszovjet országnak, egy korábban NATO-bombázta délszláv országnak, ha éppen nem egy lehetőleg latin-amerikai, USA-ellenes történelmi hagyománnyal bíró országnak szurkolnak. Lehet a leginkább passzív, azaz mindig csak a EB/VB előtt futballfogyasztókká válóknak egy egyre inkább pénzorientált rendezvény kapcsán úgy csapatot választaniuk, hogy hol volt legutoljára árvíz vagy csapott le az ISIS, de azért nevetséges a futballológia felől azért nem a németeknek szurkolni, mert az nagyhatalom, a franciák ellen, mert ugye Trianon, „nem, nem, soha”, Belgiumnak, mert „Brüsszelben voltam gyakornok, meg hát Brüsszel”, hollandoknak, „mert süti, érted, hihi, haha”, horvátoknak, mert „azok nem szerbek”, Angliának, mert „azok is utálják az uniót”, görököknek (ha kint lennének EB-n), mert „azok megmutatták a németeknek” és így tovább. Lehet, csak mondjuk ki: ennek semmi köze az adott csapategységéhez, sem az adott személy futballszeretetéhez. Már egyáltalán van olyan.

 Kiszi Zoltán írása.

Kép: gettyimages.co.uk

Foci Európa-bajnokság van. Ilyenkor megnő az egy négyzetméterre eső fociszakértők száma. Nem csak a fővárosban, hanem a vidéki könyvtárban is, ahol dolgozom. Mindenki hirtelen nagyokos lesz, latolgat, dolgozhat akár a raktárban, akár a kölcsönző részlegen, lehet férfi vagy nő. Bár többen azt sem tudják közülük, hogy mennyit lehet cserélni egy meccsen, de mégis megalapozott véleményük van arról, hogy kit kellene becserélni. Belefér, kibírjuk, ők is kibírnak bennünket.

Bizonyosnak kellett lennem, hogy az alanyi szakértőiség nem vidék-specifikus, de a főváros nem csak abban erősebb, hogy itt kézműves sörnek hívják azt, amit nálunk az öreg Hoffer árulásra sem méltó házi sörének, hanem hogy egy-két órás „progresszív” „értelmiségi” körökben tett lemerülés után bárki megtapasztalhatja, hogy ennyi Ukrajna/Svédország vagy pl. Belgium-rajongóval sehol máshol nem találkozni. Ahhoz már hozzá lehetett szokni, hogy ilyenkor olyanok is szurkolnak, akiknek még a száján ki nem jött, hogy „hajrá magyarok”, és azt nem tudják (és nem is érdekli őket), hogy kikkel voltunk egy selejtező-csoportban, de most hirtelenjében olyan országoknak kezdenek el a hangadóik lenni, amelyeket egy vaktérképen sem találnának meg.

Két éve a VB-alkalmával hangzott el az Ankert (csuda egy hely) egy asztalánál a következő: „Kinek szurkolsz a Vb-n? Elefántcsontpartnak. S miért? Mert tetszik, ahogy játszanak. Például ki? Ja, úgy nem ismerem őket, csak a csapatszellem tetszik. Igen? És melyik selejtezőmeccsen láttad őket? Hát, ott, az Afrika Kupán. Ott? Tényleg? Biztos, hogy kint voltak? Ööö, persze, kint szoktak. Vagy most nem voltak kint?” Körülbelül ilyen magabiztossággal bírnak az alkalmi, földből kinőtt Elefántcsontpart-szurkolók. Az ő tudásuk érdekében mondjuk, hogy utóbbi válogatott kint volt anno a tárgyalt 2012-es Afrika Kupán, és a döntőben ki is kapott.

Természetesen nem azzal van a bajom, hogy tömegével vannak azok, akik egy-egy VB vagy EB alkalmával a máskor is helyénvaló szociális érzékenységtől hajtva mindenféleképpen egy afrikai, de legalábbis harmadik világbeli, egy putyini Oroszországgal viaskodó posztszovjet országnak, egy korábban NATO-bombázta délszláv országnak, ha éppen nem egy lehetőleg latin-amerikai, USA-ellenes történelmi hagyománnyal bíró országnak szurkolnak. Önmagában ez is csak egy módja a csapatválasztásnak (bár nem túl tudatos és nem túl emlékezetes, sok futball szocializációs ágens nincs mögötte), csak a kérdésre, hogy miért X vagy Y csapat, legalább ne találja ki azt, hogy a „csapatjátékuk miatt”, hanem mondja azt, hogy ő, mint az élet számos területén, most is ideológia alapján választ (ez sem jobb- vagy balspecifikus dolog lenne), és ha már úgy, akkor természetesen nem tud másként eljárni, minthogy a Nyugat rossz lelkiismerete jegyében egy szegény, félperifériás vagy éppen IMF vagy ISIS rabigát cipelő országot választ. Mondja ezt, és hagyja a virtuális mágnes táblázást a taktikáról, meg a csapategységről. Aki egy brigád csapategységéről beszél, annak nem ártana ismernie annak játékosait, de legalábbis sorolnia 4 meccset, amit látott és meggyőződött arról az egységről. 

Két éve a Kamerunnak szurkoló szociális érzékenyek elfeledkeztek arról, hogy mennyire posztkolonialista módon jártak el. Kamerunnak szurkolni (hát persze), amelynek válogatott játékosai az indulás előtt egy nappal még azon műsoroztak, hogy nem elég a luxuspénz, még több kell. Ez a kameruni válogatott csapatkapitánya éppúgy le tudott köpni játékost, mintahogyan őt leköpték, és aki éppúgy tudott divatozni, mint bárki más. S akkor még egyszer a Nyugat rossz lelkiismerete okán Kamerunnak szurkolóknak: anno a csapat 120 millió közép-afrikai valutaközösségi frank (FCFA), azaz 182 ezer eurónak (55 millió forint) megfelelő összegért volt hajlandó játszani.

Mindez csak arra példa, hogy mennyivel szerencsésebb lenne nem ideológiai alapon Budapestről vagy Ráckevéről megmondani, hogy milyen lehet Kamerunban/Ukrajnában az élet és a csapategység, mi hajthatja a játékosokat. Legitim módja a csapatválasztásnak az, hogy előtte megnézzük, hogy mit (nem) határozott mostanában az Európai Unió vagy ENSZ BT az adott ország kapcsán, de lehessen azt mondani nekünk is, az ideológiailag kevésbé tudatos beton-futballrajongóknak, hogy ennek a választásnak nem sok köze van a futballhoz. Az még lehet érv, hogy „hát, a lényeg mégiscsak az, hogy mit jelent az adott válság sújtotta országban egy-egy csapat sikere”, csak ha ez az érv, akkor talán lehetne egy kicsit jobban is azonosulni a magyar válogatottal, mert ebben az országban milliók vannak, akiknek az éppúgy számít, mint egy más nemzetbelinek a sajátja.

Hangsúlyozom: lehet a leginkább passzív, azaz mindig csak a EB/VB előtt futballfogyasztókká válóknak egy egyre inkább pénzorientált rendezvény kapcsán úgy csapatot választaniuk, hogy hol volt legutoljára árvíz vagy csapott le az ISIS, de azért nevetséges a futballológia felől azért nem a németeknek szurkolni, mert nagyhatalom, a franciák ellen, mert ugye Trianon, „nem, nem, soha”, Belgiumnak, mert „Brüsszelben voltam gyakornok, meg hát Brüsszel”, hollandoknak, „mert süti, érted, hihi, haha”, horvátoknak, mert „azok nem szerbek”, Angliának, mert „azok is utálják az uniót”, görököknek (ha kint lennének EB-n), mert „azok megmutatták a németeknek” és így tovább. Lehet, csak mondjuk ki: ennek semmi köze az adott csapategységéhez, sem az adott személy futballszeretetéhez. Már ha van.

Ez egy labdarúgó Európa-bajnokság. Itt nem az a lényeg, hogy kinek az ex-kormányfője van ott a Bilderberg-csoport találkozóján, melyik ország fektet a legtöbbet egészségügybe, érte természeti csapás vagy sújtja szociális válság, esetleg nem nézi jó szemmel Erdoğan azt, amit Merkel igen.

Ez kérem futball, itt más szabályok és képességek játszanak. Talán ne egy tőkegazdag, csúcsmediális rendezvény által akarjuk olyan szolidáris lenni sajnos lesújtó állapotban és „a” Nyugat által valóban nyomás alatt lévő országokkal, mintahogyan saját honfitársainkkal sem vagyunk képesek.

Most persze nagyon ókonzervatívok voltunk, nem értjük ezt az egészet, meg úgy egyébként is, nehogy már Ráckevéről. Ezzel az írással célom nem más volt, minthogy arról írjak, ami a futball, meg arról, ami nem az. Minden másra meg ott van a kézműves foci, meg iPhone-anyu.