25 év kellett ahhoz, hogy rájöjjünk: egyik régi törésvonal se releváns, egyik se működik. Ami működik, az pedig egy olyan kérdéssel függ össze, amit szintén most kezdünk megérteni, most amikor már lassan szembesülünk azzal, hogy nem „a” demokráciáról, hanem a liberális demokráciáról beszélünk. A liberális demokráciában is vannak persze bal- és jobboldali (meg mindenféle pártok), de a rendszerből magából eredő fő törésvonal nagyon messze került a korábbiaktól, merthogy éppen oda került, ahová nem gondoltuk, hogy kerülni fog. A liberalizmus és a demokrácia közé.

Csizmadia Ervin írása.

dem.jpg

Kép: blogs.lse.ac.uk

A mi szakmánkban, a politikatudományban vannak megrögzött fogalmak. Mint például a törésvonal fogalma. A megrögzültséget az jelenti, hogy túlságosan sokszor használjuk, s túl keveset tudunk megmagyarázni vele. Szoktunk például beszélni a baloldal és a jobboldal; vagy liberálisok és konzervatívok közötti törésvonalakról. Csak óvatosan jegyzem meg, hogy a bal nem helyettesíthető be a liberálissal, mint ahogy a jobb sem a konzervatívval, tehát már itt is lenne okunk az önreflexióra.

Önreflexió persze olykor van, de az meg eléggé negatív: a bal-jobb törésvonal már nem eléggé magyarázó, mert már túl vagyunk rajta. Igen? És ha túl vagyunk, akkor éppenséggel hová jutottunk? Csak a bal-jobb (liberális-konzervatív) törésvonal szűnt meg, vagy a törésvonalak, úgy általában?

Azt hiszem, úgy lehetne megmozdítani a berögzültséget, ha a törésvonalak kérdését összekapcsoljuk rendszer-kérdésekkel, és azt vizsgáljuk, hogy hogyan „mozognak” a törésvonalak a rendszerek mozgásával párhuzamosan.

Itt meg máris adódik egy nem is csekély probléma: a politikai rendszerek viszonylag ritkán változnak, azt is mondhatnánk: állandóak. Tehát amíg egy rendszer, úgymond fennáll, addig nem nagyon változik a törésvonalak szerkezete.

És valóban: egy-egy törésvonallal viszonylag jól jellemezhetünk egy adott politikai rendszert. Például a bal-jobb törésvonal akkor jött létre – és akkor volt meghatározó -, amikor egyáltalán az érdekalapú politizálás, az általános választójoggal minden társadalmi rétegre kiterjedt. Magyarán: amikor a baloldal, pontosabban: a szociáldemokrácia egyáltalán bekerült a parlamentáris politikába. Az előtt ugyanis inkább a liberális-konzervatív törésvonal volt a meghatározó.

De mi van most?

Azt hiszem, abból kell kiindulnunk, hogy milyen az a legutóbbi rendszerszintű változás, amely körülöttünk és nálunk legutóbb lezajlott. Ez a változás 1990 környékén történt és átvezetett bennünket a diktatúrából a demokráciába. A demokrácia lett az új rendszer, s illaberek, egy pillanat alatt érvényét veszítették a korábbi törésvonalak. Még akkor is így van ez, ha persze mi, politológusok – meg a szélesebb társadalom is – próbálta keresgélni a régi törésvonalakat és az új politikai helyzetet próbálta a bal-jobb vagy liberális-konzervatív tengely mentén értelmezni.

25 év kellett ahhoz, hogy rájöjjünk: egyik se releváns, egyik se működik. Ami működik, az pedig egy olyan kérdéssel függ össze, amit szintén most kezdünk megérteni, most amikor már lassan szembesülünk azzal, hogy nem „a” demokráciáról, hanem a liberális demokráciáról beszélünk.

A liberális demokráciában is vannak persze bal- és jobboldali (meg mindenféle pártok), de a rendszerből magából eredő fő törésvonal nagyon messze került a korábbiaktól, merthogy éppen oda került, ahová nem gondoltuk, hogy kerülni fog.

A liberalizmus és a demokrácia közé.

S azért oda, mert végül is a demokráciára való áttéréssel lassacskán az vált nyilvánvalóvá, hogy a demokrácia nem „egy tömbből” faragott valami. Amíg a diktatúrával hadakozott a demokrácia, elég volt neki egységesnek lennie, vagy annak látszania. Amint a diktatúra feje a porba hullott, a demokrácia tábora máris hasadt, és épp a két alkotóelem mentén.

És még csak a hasadás érzékelésének kezdetén vagyunk! De már ez is kellőképp megbokrosít minket, merthogy azt gondoltuk: ilyen hasadás a történelemben nem lehet, már csak azért sem, mert már nincs is történelem, s mert a liberális demokrácia vetélytárs nélkül áll.

Csakhogy tegyünk fel egy józan kérdést: vajon tudunk-e mondani bármilyen politikai rendszert, bármilyen törésvonalat, amely örök? Amely nem ellentmondásos?  Amely minden kérdést megold?

Nem tudunk. Ráadásul a demokráciával éppen az ellentmondások kiéleződésének kora jött el, hiszen minden teoretikus tudja: a demokrácia nem eltakarni akarja konfliktusait, hanem megvívni.

Ezek a mostaniak azonban a korábbiaknál jóval nagyobb ellentmondások. A bal-jobb, vagy a liberális-konzervatív törés piskóta ezekhez képest. A liberális-demokrata ellentmondás az egész demokrácia-komplexum teherbírását érinti, merthogy élére állít olyan kérdéseket, amelyeket talán nem súlyuknak megfelelően kezeltünk az utóbbi időkben.

Például, hogy kellenek-e az emberek, úgy igazán a politikában? Egyáltalán mi a helyes elit-nép arány, ha szabad ez arányok kérdéseként felvetni? Mi a képviselet és a részvétel egymáshoz való viszonya? S messze nem utolsósorban: milyen egyensúly kell a demokrácia individuális és a kollektív komponense között?

Amíg a két világrendszer létezett, a nyugati államok a „jóléti demokráciák” létrehozásával egyszerű, de hatásos választ adtak a demokráciák felmerülő kérdéseire: jobbak vagyunk, mint ideológiai ellenfeleink. De ma? Ma ki – egyáltalán van-e – rendszer-ellenfél? Egyáltalán kik között folyik és valójában milyen természetű a vita?

Nekem nagyon úgy tűnik: a demokrácia ellenfele (s pont azért, mert a liberális demokrácia egyedül maradt) saját maga. 

Hosszú, elkeseredett, megjósolhatatlan kimenetelű küzdelemre készüljünk liberálisok és demokraták között. Aki ezt a küzdelmet liberálisok és diktatúra-hívők küzdelmeként aposztrofálja, az szándékosan nem akarja kinyitni a 21. század legfontosabb vitáját. Persze, meglehet, neki van igaza, mert lehet, hogy a liberális demokráciák népessége már nem tud elviselni semmilyen vitát s a vita mehet – mint Marx mondta másra – a kőbalták közé.  

Ne maradj le semmiről! Kéthetente elküldjük mailen az öt legjobb írásunkat!

Nyomj egy tetsziket és érd el írásainkat a Facebookról!

A bejegyzés trackback címe:

https://dinamo.blog.hu/api/trackback/id/tr638780844

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ballentines 2016.06.05. 19:58:07

A tradicionális világ romjaiból a XX. század elején három ideológia emelkedett fel: Kommunizmus, fasizmus, liberalizmus. Ezek közül kettő már elbukott, most a liberalizmus bukásán a sor. Ennek már mutatkoznak egyértelmű jelei Európában. A legújabbkori népvándorlással a liberális-demokráci halálos sebet kapott és a jobboldal visszatér. moly.hu/konyvek/daniel-friberg-a-jobboldal-visszater

Tamás Nagypál 2016.06.05. 20:51:27

"a változás 1990 környékén történt és átvezetett bennünket a diktatúrából a demokráciába.

[...]

a rendszerből magából eredő fő törésvonal nagyon messze került a korábbiaktól, merthogy éppen oda került, ahová nem gondoltuk, hogy kerülni fog.

A liberalizmus és a demokrácia közé."

Szerintem ennek a konkrétumokat (osztályviszonyokat) nélkülöző eszmefuttatásnak esetleg akkor van értelme, ha a rendszerváltást nem a diktatúráról a demokráciára váltásként, hanem a proletárdiktatúráról a burzsoá diktatúrára (proletár demokráciáról burzsoá demokráciára) való átállásként értelmezzük. Mindkét rendszer demokráciadeficitje osztály jellegű, a létező szocializmusban a tőkés osztály hiányzott a nyilvánosságból, ma a proletariátus hiányzik. Formálisan mindkét rendszer demokrácia volt, valóságosan mindkét rendszer osztálydiktatúra.

Ma a liberális (értsd: burzsoá, polgári) demokrácia mindig is létező diktatórikus (ha úgy tetszik fasiszta) jellege lepleződik le egyre nyilvánvalóbban miután a szovjet összeomlás után senki sem tudta feltartóztatni a Birodalom liberális ideológiával megtámogatott káoszkapitalista nyomulását. A nyugat liberális imperializmusa kerül most szembe a kelet illiberális nacionalizmusával, két velejéig burzsoá ideológia ami azonban az ellenfél sajátos demokráciadeficitjének köszönhetően (részben) sikeresen hiteti el magáról, hogy a maga módján demokratikus. Mivel ez a látszatellentét dominál ma a mainstream politikai palettán, én nem vagyok benne biztos, hogy létezne ma egy alsó osztályokra építő, harmadik utas demokrácia. Nem világos pl., hogy anti-neoliberális páneurópai demokratizmus hogyan válik el egy iszlamofób, bevándorlóellenes, heteroférfias szociálsovinizmustól (ahova a Dinamó általában pozicionálja magát).

"Hosszú, elkeseredett, megjósolhatatlan kimenetelű küzdelemre készüljünk liberálisok és demokraták között."

Pontosabban: a liberális és az illiberális demokraták között, tehát az uralkodó osztály két frakciója között. A baloldalnak egyik vagy másik fetisizálása helyett a két fél egymás elleni való kijátszása árán az alsó osztályok hatalmának növelésére kellene ezt a történelmi helyzetet felhasználnia.

n0kedli 2016.06.06. 22:05:56

@Tamás Nagypál: "Mindkét rendszer demokráciadeficitje osztály jellegű, a létező szocializmusban a tőkés osztály hiányzott a nyilvánosságból, ma a proletariátus hiányzik."

Hol volt a proletariátus a szoci nyilvánosságban? Azon kívül, hogy a fejesek hivatkoztak rájuk?

ingyenebed 2016.06.06. 23:59:26

Mélyen T. Csizmadia Úr!

Jól értem én, hogy mintha kárhoztatná azokat akik nem akarják kinyitni azt a vitát, amiről maga sem tudja, hogy kik között folyik és milyen természetű?

Vagy hogy van ez?

Vagy mégis tudja, hogy a liberálisok és a demokraták között? És ezt így hogy? A liberálisok nem demokraták? Hanem mik?
Kifejtené, ha meg nem sértem?
süti beállítások módosítása