Dzsumbuj. A kezdetektől fogva így nevezték a telepet az itt lakók. Hamar rajtuk is ragadt a név. Úgy tartották, hogy ez Budapestnek az a negyede, ahova mintha szándékosan zsúfoltak volna össze minden bánatot és bajt. A 2000-es évekre a  kilátástalanság szétverte a régi közösséget, bizonytalanság és félelem uralta a dzsumbujisták napjait. Menni akartak, de nem tudtak, maradni akartak, de nem tudtak. Végül csak elköltöztették őket. Egy dolog azonban biztos: kitéphették őket a Dzsumbujból, de a Dzsumbujt sosem fogják kitépni belőlük.

Mátyás Eszter írása.

Kép: bco.gportal.hu

„Kietlen pusztaság
Ez, amelyben lakunk;
Nincs egy bokor se', hol
Meghúzhatnók magunk. 

Itt kívül a hideg,
Az éhség ott belül,
E kettős üldözőnk
Kinoz kegyetlenül”

(Petőfi Sándor: A farkasok dala)

Budapesten az első világháborút követő években hatalmas nyomortelepek jöttek létre. A helyzet az 1930-as években tarthatatlanná vált, nem csak szociálisan, hanem közigazgatásilag is. A problémát enyhítendő a főváros 1937-ben három új állami lakótelep építésébe kezdett, a Hős utcában, a Bihari úton és az Illatos úton. Az építkezés a város legnagyobb szociálpolitikai kezdeményezése volt a két világháború között.

„A főváros u.n. bűzös övezete a Ferencvárosban az Illatos úttol Pesterzsébet határáig terjed. Már magának az Illatos útnak az elnevezése is jellemző. Az illetékesek a mellette folyó Büdösárokról keresztelték el finomkodva Illatos útnak. Maga a Büdösárok, amelyből a kipárolgó penetráns bűz megfertőzi az egész környéket, szégyene a fővárosnak.” (Juhász Júlia: Híradás a Dzsumbujról)

Dzsumbuj. A kezdetektől fogva így nevezték a telepet az itt lakók. Hamar rajtuk is ragadt a név. Úgy tartották, hogy ez Budapestnek az a negyede, ahova mintha szándékosan zsúfoltak volna össze minden bánatot és bajt. A telepen nem úgy „definiálták” a bűn fogalmát, mint a Dzsumbujon kívül. Egy cél volt ugyanis, mégpedig az életben maradás, vagy így, vagy úgy. Pillanatok alatt egy közösségé váltak az itt lakók. Ha verekedés volt, és dzsumbujista volt az elkövető, a lakók összezártak, a rendőrségnek esélye sem volt megtalálni a vétkest.

„Mi, fiatalok is szorongva éreztük meg, hogy számkivetettek vagyunk. S ezt vissza akartuk adni a világnak (...) S védekezni mi csak egyféleképpen tudtunk: ököllel.” (Juhász Júlia: Híradás a Dzsumbujról)

1937-38 környékén a betelepítettek főként munkásemberek voltak, akik a környék gyáraiban tudtak állást vállalni. A negyvenes évek elejére azonban elindult az első kiköltözési hullám, és főleg a szakmával rendelkezők hagyták el a Dzsumbujt. Romlott az élelmiszer ellátás és az életszínvonal is.

Juhász Júliánál olvashatjuk, hogy a második világháború alatt sokáig hittek sérthetetlenségükben a dzsumbujisták. Már az építkezés alatt több pletyka is szárnyra kelt, hogy az épületeket az angolok (vagy hollandok) finanszírozták, így bíztak benne, hogy őket így nem érheti bántódás. De 1944-ben bombatalálat érte az egyik házat. Kézzel kaparták ki halottaikat. A háború után a családok 30-40 százaléka végleg kiköltözött.

Az ötvenes évekre három-négy generáció élt egy lakásban a telepen. A lakások eredetileg 28 négyzetméteresek voltak, később lakásegyesítésekkel lehetett növelni a területet. A Dzsumbuj egész történetére jellemző, hogy átlagban 4-5 gyerek volt egy családban. Emiatt is sokkolta a tankötelesség 14 éves korra való emelése a dzsumbujistákat. A gyerekek hamar megtanulták, hogy ha kitörésre, anyagi javakra, tiszteletre vágynak, dolgozniuk kell. Sokan közülük még a nyolc általánost sem végezték el. A könyebb pénzhez jutás reményében sokan viszont inkább az egyszerűbb utat választották. Loptak. Étel kellett, ők ellopták, hiszen ők úgyis csak dzsumbujisták voltak. Sokan próbáltak meg kitörni, de idővel visszakanyarodtak a megszokotthoz. Nehéz bilincs a megszokás.

A hetvenes években néhányan megelégelték, hogy a boltban, utcán, villamoson lenézik őket, hogy nem tudnak rendes állást találni, hogy még az orvos is lekezeli őket, mert dzsumbujisták. Kultúrbrigád alakult a telepen, versmondó esteket tartottak, színházat játszottak. De az igazi élet terepe megmaradt a lépcsőház és az udvar. Számos dzsumbujista beszámolóban olvasható, mennyire sokat adott az itt élőknek az este, mikor sötétedés után összegyűltek, meséltek, viccelődtek. Máskor nem, ilyenkor lehetett és tudtak nevetni. A társaság volt az egyetlen érték, ami nekik megmaradt, a közösség, ahol mindenkinek ugyanaz a bánata, ellensége. Sok gyerek a tanulást is azért hagyta abba, mert nem tudott nemet mondani, mikor a haverok hívták a Dunára játszani.

„(...) sok minden megváltozott itt. Vagy lehet, hogy én változtam meg, azért látom másnak őket. Azt hiszem, ez nem is lehet másképpen. Mert választani kell. Vagy az új, vagy a régi élet. Mind a kettőt nem lehet megtartani.” (Juhász Júlia: Híradás a Dzsumbujról: 95.o. , U. András beszámolója). Az 1980-as évekre a lakások állapota úgy leromlott, hogy felújításra volt szükség. A penész azonban néhány hónap alatt visszatért a falakra. 1983-ra a régi lakók 30 százaléka élt már csak a telepen.

Nagy reményekkel várták az új, rendszerváltás utáni világot a dzsumbujisták. De hiába, aki egyszer számkivetett lett, az is marad. A szocialista ipar leépülésével megszűntek az álláslehetőségek a környéken. A jobb élet reményében elköltözöttek helyére szabolcsi és borsodi cigány családok költöztek be. A kilencvenes években megszokott látvány lett a játszótéren a szipus körül rohangászó gyerek sereg, az udvaron halomban álló szemét, dögtetemek, betört ablakok, mély szegény emberek. A Dzsumbujnak híre ment. Néhány szociális munkás segített csak a lakókon, de ők is féltek. A Dzsumbuj gyermekei c. dokumentumfilmben a lakók sem reménykedtek már. „Az első, hogy rácsot tegyenek az ablakra”. „Nem szoktam ajtót nyitni. Nem szeretek ajtót nyitni.”

2005-ig kellett várni, ekkor kezdték elköltöztetni az első családokat, négy évvel később pedig megindult az első épület bontása. Az Illatos út és Gubacsi út sarki ház volt az utolsó, tavaly fejezték be a bontását. Azóta egy üres telek emlékeztett csak a Dzsumbujra. A bontást egyik vezetője egy dzsumbujista volt. Lakatos Géza több, mint harminc évet élt a Dzsumbujban. Mindig el akart menni, de valami mindig meghiúsította a költözést. Ő boldog volt, hogy saját kezével vethet véget az épületnek és vele együtt az itt eltöltött sötét évtizedeknek. A többiek? Nem tudni.  Az biztos: kitéphették őket a Dzsumbujból, de a Dzsumbujt sosem fogják kitépni belőlük.