Kantot, Marxot, Nietzschét, Webert, Freudot tovább olvassuk. Harcolunk lankadatlanul ugyan a magyarországi autoritárius rendszerrel – amelynek jellegzetes aktusa a szoborcsere – , de azért unjuk is. Intellektuálisan jelentéktelen, morálisan törpe. Akkor se számít (jegyezzétek meg, lányok, fiúk), ha belepusztulunk.

Tamás Gáspár Miklós írása.

Fotó: Eduline

Lel követőkre a megszállott, és hat tömegekre,

                                 míg az eszes férfit csak kevesen szeretik.

                           Sok csodatévő kép csak mázolmány; mit a szellem

                                és a tudás alkot, nem kap a csürhe azon.

                                         Goethe: Velencei epigrammák (1790)

                                        Kálnoky László fordítása

Azok közül néhányan, akik a kései modernség szellemét meghatározzák – Kant, Marx, Nietzsche és nagy követőjük, Max Weber – , németek. Alapvetően tragikus szellemek mind (akár más útmutatóink: Rousseau, Dosztojevszkij, Freud, Wittgenstein).

Kant, Marx és Nietzsche helyzete mind kultúraföldrajzilag, mind társadalmilag marginális volt, s mindőjükben atipikusan sok volt a francia meg az angol. Tőlük – s Hegeltől persze – vesszük azt, ahogyan a polgári társadalmat látjuk.

Tőlük kellett volna megtanulnunk, amit – látva korunk vitáit – még mindig nem sikerült magunkévá tennünk, elsajátítanunk, magunkévá hasonítanunk, azt, hogy 1. a polgári társadalom igazságos volta (az osztó igazságosság, az egyenlőség értelmében) látszat, de 2. nem hazugság.

Ezt nem érti a „Marx-felejtés” a baloldalon, pedig ott áll, feketén-fehéren, A gothai pogram kritikájában (1875):

   „Ez az egyenlő jog – egyenlőtlen jog egyenlőtlen munkáért. […] Tartalma szerint tehát ez, mint minden jog, az egyenlőtlenség joga. A jog természete szerint csak egyenlő mérce alkalmazásában állhat; de az egyenlőtlen egyének (és ezek nem volnának különböző egyének, ha egyenlőtlenek nem volnának) csak akkor mérhetők egyenlő mércével, ha egyenlő szempont alá hozzuk, csak egy meghatározott oldalról ragadjuk meg őket, pl. az adott esetben csak mint munkásokat tekintjük őket; és semmi többet nem látunk bennük, minden mást figyelmen kívül hagyunk. […] Hogy [az ebből származó] visszásságokat elkerülhessük, a jognak nem egyenlőnek, hanem ellenkezőleg, egyenlőtlennek kell lennie.”

Az újraelosztó egalitarizmus (amelyet már csak a hanyatló szociáldemokrácia képvisel úgy-ahogy) ma némileg kifinomultabb annál, amelyet Marx bírált, kombinál különféle egyenlőségfajtákat, de a társadalmi igazságosság paradox lényegét még mindig nem fogja föl, mert a polgári társadalmat társadalmi természetként érti, s az egyenlő jogot próbálja alátámasztani és realizálni, 140 esztendővel később is még.

A határt, amelyet a polgári társadalom nem léphet át, Kant így fogalmazza meg (Az erkölcs metafizikája, 1797, a jogtan első része, első főrész, 6. §): „Az összes jogi tételek a priori jellegűek, mert észtörvények (dictamina rationis). Az empirikus birtoklása szempontjából az a priori jogi tétel analitikus, mert semmivel sem mond többet, [mint azt], hogy ha egy dolog bírlalója vagyok…, akkor az, aki belegyezésem nélkül afficiálja ezt a dolgot…, afficiálja és sérti a belső enyémet (szabadságomat), maximája tehát egyenes ellentmondásban áll a jog axiómájával. Az empirikusan jogszerű birtokra vonatkozó tétel tehát nem mond többet annál, [mint] hogy a személynek joga van saját magára.” (Berényi Gábor fordítása; egy helyütt módosítottam.)

A tulajdon (az empirikusan jogszerű tulajdon) határa az egyenlőségnek, ugyanakkor mintája az autonómia (az öntulajdonlás). De amiként a tulajdon mintája az autonómia, épp úgy mintája az autonómiának a tulajdon.

A polgári társadalom határképző paradigmái (egyenlő jog; tulajdon; autonómia; s a valamennyit szintetizáló szabadság) éppen akkor mutatják meg korlátozottságukat, ha tisztán – és nem (mondjuk) rosszhiszeműen fogjuk föl őket, teszem azt „a tulajdon: lopás” modorában, ami fogalma szerint nem igaz – értjük meg mindannyiukat. Ez a reflexív-kritikai megértés épp annyira megvan Kantnál, mint Marxnál és Nietzschénél.

Éppen ezt a reflexivitást és kriticizmust redukálta a szociáldemokrácia és a bolsevizmus, amelyeknek a története – ha nem is teljes egészében – leírható Marx félreértésének történeteként.

Így lehetett olyan szimpla bálványt készíteni a bonyolult, habozó, saját magával számtalanszor szembeforduló, izzóan dühös és keserű öregemberből, mint amilyen eddig megszemlélhető volt a pesti Közgáz előcsarnokában. Bármilyen aljas, kicsinyes, gyáva és szánalmas azoknak a gesztusa, akik elvitették onnan Marx konzervatív, a képzőművészet (és a politika) egyik rossz korszakában – amúgy becsületes iparosmunkával – elkészített szobrát, végül is nem baj. Az a Marx-szobor múltnak tüntette föl a modernséget (ennyiben akaratlanul is megelőlegezte a mai magyarországi jobboldal anakronisztikus bárgyúságát). Nietzschének is voltak Németországban hősiesen bajszos bronzbüsztjei. Ezek kétségbeesett kísérletek voltak az establishment részéről, hogy intézményesítsék, s evvel kiheréljék a lázadást.

Ugyan már, hölgyeim és uraim, kedves barátaim, magyarok, drága véreim a Kurultájban.

Amikor a filozófus a tüntetés (a demonstráció és a manifesztáció) huszadik századi jelenségéről ír, ezt találja: „A demonstráció a században csak »A múltat végképp eltörölni« szubjektív szintjén érthető meg. A látható szférájában legitimálja az Internacionálénak ezt a sorát: »Semmik vagyunk, s minden leszünk.« A demonstráció azt a totalitást vázolja föl, amelyre ezeknek a »semmiknek«, az elszigetelt egyéneknek az egybegyűlése igényt tart. A század a demonstrációk százada volt, és ezekben a demonstrációkban végig ott kísértett a politika lázadó alakzata. A lázadás annak a testnek a végső ünnepe, amellyel a »mi« fölruházta magát, a testvériség utolsó akciója. […] A filozófusnak itt emlékeztetnie kell rá, hogy a »manifesztáció« hegeli szó, a dialektika szava, amely az adott valóság »önmagából való kilépését« jelenti. […] A lényeg lényege, hogy mutatkozik. […] A »mi« valósága – azaz a valóság mint olyan – minden egyes ember számára hozzáférhető a demonstrációban és a demonstráció által. Arra a kérdésre: »Mi a valóságos?«, a század azt feleli: »Demonstrálni«. Ami nem demonstrál, az nincs.” (Alain Badiou: A század, ford. Mihancsik Zsófia [!], Bp.: Typotex, 2010, 188-9.) Ez a század, a huszadik – együtt a kritika trivializálásával és instrumentalizálásával, s ellenükre a demonstrációkkal és a manifesztációkkal, értsd: hatvannyolccal – elmúlt.

A polgári társadalom és kritikai reflexiója azonban fönnáll, és megmaradt (Marx és Nietzsche ellenére) a redisztribúciós-egalitárius naivság, a polgári társadalom önmeghaladásának vissza-visszatérő polgári kísérlete is. Egyszerre, a maga összevisszaságában, a kritika és az illúzió összekeverésében, a jog, a tulajdon, az autonómia elkerülhetetlen meg nem értésében és szüntelen gyakorlásában. (A mai magyarországi baloldal történetében egyébként sokkal fontosabb, hogy újra megindult – új szerkesztőkkel – a Fordulat c. kitűnő, fiatal folyóirat, amelyhez sok közük van a Dinamó blog munkatársainak, mint az, hogy begyulladt marhák elvitették a Közgázról Marx minden tekintetben elavult szobrát. Ebben a rokonszenves és ígéretes lapban megszemlélhető mindaz az önellentmondás – elég itt egy név: Pierre Bourdieu – , amit itt szóba hoztam.)

Kantot, Marxot, Nietzschét, Webert, Freudot tovább olvassuk. Harcolunk lankadatlanul ugyan a magyarországi autoritárius rendszerrel – amelynek jellegzetes aktusa a szoborcsere – , de azért unjuk is. Intellektuálisan jelentéktelen, morálisan törpe. Akkor se számít (jegyezzétek meg, lányok, fiúk), ha belepusztulunk.

Skócia csütörtökön népszavazással dönt, hogy az Egyesült Királyságból kilépve önálló állammá váljon-e. Nem csak a szigetország politikai erőinek kulcskérdése a csütörtöki népszavazás, de egész Európának. A baloldalt különösképp megosztja a kérdés. Amellett érvelek, hogy bár igaz, hogy szakítani kell az Egyesült Királyság neokon gazdaságpolitikájával, és az is igaz, hogy egy baloldalinak ma Európában igazán vonzó cél a zöldített északi szociáldemokrata modell földrajzi kiterjesztéséért küzdeni, ám azt gondolom, hogy ezekhez a progresszív-baloldali célokhoz az elválással nem, hanem csak a hatalom erősebb megosztásával, decentralizálásával és egy többrétegű szövetségi rendszerbe ágyazott ellenőrzésével lehet közelebb jutni.

Scheiring Gábor írása.

A valamennyire is ép eszű emberek számára világos, hogy a civil szervezetek elleni rendőri, állami támadás a megfélemlítésről szól. Aki tagadja ezt, az is tudja. 

Essék most arról pár szó, hogy miként is néz ez ki a gyakorlatban. Mondjuk a leszbikusokat tömörítő Labrisz Egyesület önkéntesei esetében.

Vay Márton írása.

Kép:  Gemena Communication/iStock Photo

"Mikor van itt a tettek ideje, ha nem most?!" - Szerveződés a lakhatási jogokért Magyarországon – történeti áttekintés, 4. rész

Miközben az államszocializmus alatt a hivatalos politika nem ismerte el sem a szegénység, sem pedig a hajléktalanság létezését, a rendszer válságával párhuzamosan, az 1980-as évek végén, a tömeges hajléktalanság kérdése is fokozatosan közüggyé vált. Ennek legfőbb oka az volt, hogy a korábban rejtett hajléktalanság a munkásszállók bezárása, a növekvő munkanélküliség, a lakhatás költségeinek növekedése és a lakhatási támogatások csökkenése következtében egyre inkább láthatóvá és érzékelhetővé vált az átlagállampolgárok számára is. Ezzel együtt elkezdtek megjelenni tudományos igényű és publicisztikai írások a munkásszállások lakóiról és a társadalom peremén élőkről. A tudományos elemzések nagyobb számban 1987-ben tűntek fel, melyet az ENSZ a Hajléktalanok Nemzetközi Évének nyilvánított.

Udvarhelyi Éva Tessza írása. 

Fotó: Balogh Dina

Az aktivizmus elsősorban szolidáris részvételt jelent. Ellentétben egy fotóriporterrel aktív részesei is vagyunk a demonstrációknak, eseményeknek, nem egyszer heteken-hónapokon keresztül követve a történéseket. Szép példa erre az AVM kunyhóból lakásba akciója. Idén második alkalommal a zuglói önkormányzat felajánlott felújítandó önkormányzati lakást két kunyhólakó párnak. Fotós társammal követtük útjukat a lakásmustrától a felújításon át a beköltözésig.  Hol találok ilyen bizalmat, hogy otthonukba invitáljon a család és ott fényképezzek? Ekkor mozdult meg bennem valami, hogy van mondandóm és nem a szánalom, hanem a tisztelet hangján.

Szeptember 9-én a Fiatal Képzőművészek Stúdiójában mutatkoznak be a Fotózás és aktivizmus tanfolyam hallgató és aktivistái, A Város Mindenkié és Csoszó Gabriella együttműködésének eredményeképpen.

Vörös Anna írása.

"Mikor van itt a tettek ideje, ha nem most?!" - Szerveződés a lakhatási jogokért Magyarországon – történeti áttekintés, 3. rész

A lakáspolitika az 1956 utáni államszocialista rezsim egyik fő legitimációs forrása volt, így viszonylag sok társadalmi küzdelem zajlott körülötte. Az érdekérvényesítés nagy része egyéni szinten történt, a helyi tanácsoknak és más szerveknek benyújtott panaszok és kérvények formájában. Ezen kívül, az emberek személyes és politikai kapcsolataikat használták fel arra, hogy különböző előnyökhöz jussanak (vagy csupán biztosítsák az alapvető szolgáltatásokat). A tanácsi bérlakásokban élők legfőbb gondja az épületek karbantartása volt. Az ingatlankezelő vállalatok (IKV) nem tudták megfinanszírozni a nagyobb felújításokat, és csak a minimálisan szükséges fenntartási munkákat végezték el. Az IKV-k híresen lassan és rosszul végezték a munkájukat, és sok lakó csak napi szintű csatározások árán tudta rávenni őket egy-egy akut probléma megoldására. Ezzel együtt az ingatlankezelés a szocialista bürokrácia egyik „puha” területéhez tartozott, így az állampolgárok az IKV-kon keresztül közvetlen kapcsolatba tudtak kerülni az állami tisztségviselőkkel, és személyesen is fel tudtak lépni saját érdekeik védelmében (Nagy, 2011). Még azután is, hogy az 1970-es években szabályozottabbá vált a lakások kiutalása, a személyes kapcsolatok fontos szerepet játszottak nemcsak az ügyek elintézésben, de a lakáshoz jutásban is.

Udvarhelyi Éva Tessza írása. 

Fotó: Curios and Dreams

Az a mainstream baloldali iskola, amelyen felnőttünk, nem az X-faktorra, Snowdenre, az IS-re, a #yolo és Jimmy „népe” közötti beláthatatlan távolságra volt kitalálva. De remény van, mert azt legalább tudjuk: az egalitarizmus és az emancipáció iránti elkötelezettség nem változott. Ez az örök, érinthetetlen alap, amelyen állhatunk. Innen indulunk, nem pedig a III. kerületi összeborulási egyeztetésekről.

Pető Péter, a Népszabadság újságírójának cikke.

„Mikor van itt a tettek ideje, ha nem ilyenkor?!” - Szerveződés a lakhatási jogokért Magyarországon – történeti áttekintés, 2. rész. 

A ’20-as években a lakásínség drámai méreteket öltött Budapesten. Ezrek éjszakáztak a mintegy 50 tömegszálláson (Gyáni, 1992, 107.), az ágy- és albérlők a város lakosságának több mint 10%-át tették ki (Győri és Sass, 2003, 36.), és egész Budapest területén bódévárosok nőttek ki a földből. A saját kezű építkezéseknek két kiemelkedő hulláma volt: az első a kötött lakásgazdálkodás feloldását követően kezdődött a ’20-as évek elején, amikor a moratóriumok fokozatos megszüntetésével családok ezreit fenyegettet a kilakoltatás. A bódéépítés második hulláma a nagy gazdasági válság alatt tetőzött: a munka nélkül maradt és kilakoltatott emberek a korábban létesített telepek körül építették fel viskóikat. 1931-ben a hivatalos becslések szerint a fővárosban körülbelül nyolcezer ember élt viskólakban. 

Udvarhelyi Éva Tessza írása. 

Fotó: Boris Németh

Van cigánypárt, amelyik hatalmasat bukott a választáson; a világ sikeres kisebbségi integrálódási és emancipálódási folyamatait kisebbségi pártok nem tudták sokban szolgálni, és, mondjuk Barack Obamát nem a feketék pártjának jelöltjeként választották meg kétszer elnöknek, hanem a liberális demokrata párt, egy mainstream párt jelöltjeként.

Krémer Balázs írása.

A hétvégén tartományi választásokat tartottak Szászországban. A tartományi gyűlésből kiestek a liberálisok és a szélsőjobboldali párt, ugyanakkor először szerzett képviseletet a jobboldali-populistaként jellemzett AfD. Az alacsony részvétel és a „bevett” pártok népszerűségvesztése újból felidézi a politikából való kiábrándultságról, a választói fásultságról szóló vitákat. A feltűnhet, hogy az AfD kampányszlogenjei és -témái mennyire hasonlítanak a magyar kormánypártéra. Érdemes figyelni a németországi folyamatokra, hiszen jól példázzák, hogy a választók politikai passzivitása és fásultsága, másfelől a Brüsszellel és a pénzügyi rezsimekkel szembeni ellenszenv nem pusztán a magyar ellenzék tehetetlenségének és a választók orbáni „agymosásának” következménye.

Mikecz Dániel írása.