"Mikor van itt a tettek ideje, ha nem most?!" - Szerveződés a lakhatási jogokért Magyarországon – történeti áttekintés, 4. rész

Miközben az államszocializmus alatt a hivatalos politika nem ismerte el sem a szegénység, sem pedig a hajléktalanság létezését, a rendszer válságával párhuzamosan, az 1980-as évek végén, a tömeges hajléktalanság kérdése is fokozatosan közüggyé vált. Ennek legfőbb oka az volt, hogy a korábban rejtett hajléktalanság a munkásszállók bezárása, a növekvő munkanélküliség, a lakhatás költségeinek növekedése és a lakhatási támogatások csökkenése következtében egyre inkább láthatóvá és érzékelhetővé vált az átlagállampolgárok számára is. Ezzel együtt elkezdtek megjelenni tudományos igényű és publicisztikai írások a munkásszállások lakóiról és a társadalom peremén élőkről. A tudományos elemzések nagyobb számban 1987-ben tűntek fel, melyet az ENSZ a Hajléktalanok Nemzetközi Évének nyilvánított.

Udvarhelyi Éva Tessza írása. 

Az első, kifejezetten hajléktalansággal foglalkozó civil szervezet 1988-ban jött létre. A Hajléktalanokért Társadalmi Bizottság (HTB) Győri Péter szociológus és a munkásszállón élő Ungi Tibor találkozásából nőtt ki. A szervezet alapító okirata így fogalmazta meg a bizottság céljait:

[a hajléktalansággal] sújtott nagy létszámú csoportok érdekvédelmi szerveződése nagy nehézségekbe ütközik, hangjuk elvész és így érdekvédelmük nem tud érvényesülni, ezért elhatároztuk, hogy a lakáshoz való jog gyakorlati érvényesülését, a hajléktalanság felszámolását előmozdító tevékenységet a továbbiakban társadalmilag szervezett formában segítjük. („Hajléktalanokért”, 1.)

A bizottság segíteni kívánta a lakhatással és szociálpolitikával kapcsolatos kutatásokat és fejlesztést, közpolitikai ajánlásokat fogalmazott meg, támogatta a hajléktalan emberek jogvédelmét és elő kívánta segíteni a társadalmi szolidaritás erősödését). 1989 telén a szervezet kulcsszerepet játszott a hajléktalan tüntetők és a fővárosi tanács közötti tárgyalások szervezésében és lebonyolításában. Miután 1990-ben többek között a Bizottság részvételével létrejött a Menhely Alapítvány, az első hivatalos hajléktalanellátó intézmény, a szervezet hivatalosan megszűnt.

Azt, hogy a hatóságok hivatalosan is elismerjék a hajléktalanság létezését és érdemi lépéseket tegyenek a probléma kezelése érdekében végül az 1989 és 1991 között három hullámban lezajlott tüntetések túlnyomórészt hajléktalan résztvevői harcolták ki. Az első tüntetések 1989 telén kezdődtek, miután a MÁV bejelentette, hogy a budapesti pályaudvarokat éjszakára bezárják. Mivel akkor már hajléktalan emberek százai aludtak éjszakánként a pályaudvarokon, egyértelmű volt, hogy az intézkedés egyik célja éppen az ő távoltartásuk volt. Több társadalmi szervezet és néhány frissen alakult politikai párt is tiltakozott a bejelentés ellen, és arra kérte a MÁV-ot, hogy vizsgálja felül döntését. A fenyegetésre reagálva 1989. november 28-án hajléktalan emberek a Blaha Lujza téren gyülekeztek és spontán ülősztrájkba kezdtek. Többek között azt követelték, hogy az MSZMP megüresedett ingatlanjait alakítsák át szükséglakásokká. A tüntetők között megtalálhatók voltak a különböző pályaudvarokon élő idősebb férfiak és a „radikális fiatalság” tagjai is (Pikk, 1994, 62.). Korabeli beszámolók szerint

lényegében teljesen spontán demonstráció volt. Nem csak külső szervezés nélküli, hanem a hajléktalanokon belül sem az volt, hogy hangadó emberek szervezték volna, hanem ehhez képest is egy eléggé spontán, kollektív akció volt, mindenféle külső vagy akár belső bajkeverő[k] nélkül. Nagyon öntudatos emberek voltak. (Húszéves a Menhely alapítvány, 2010).

A tüntetők a lakosság részéről szolidaritást tapasztaltak: ez emberek takarókat és ennivalót hoztak, és civil szervezetek levélben követeltek megnyugtató megoldást a minisztériumtól és a miniszterelnöktől. A SZETA és a HTB bejelentette, hogy készek menhelyeket üzemeltetni a rászorulóknak, amennyiben a kormány megteremti a szükséges feltételeket, a Hátrányos Helyzetűek Országos Tanácsa pedig azzal a céllal jött létre, hogy a hajléktalan emberek érdekeit képviselje. 

A rendőrség reakciója a tüntetésekre meglehetősen ambivalens volt. Bár a rendőrök korábban gyakran zaklatták a pályaudvarokon alvó embereket, a Blaha Lujza téren mégsem akartak erővel fellépni a tüntetők ellen. Végül december 1-jén kiadott nyilatkozatában a budapesti rendőrfőkapitány nyíltan kijelentette, hogy a hajléktalanság nem rendőrségi ügy (A rendszerváltás két éve és a hajléktalanok…, 1990), így a tiltakozó megmozdulásba nem avatkoztak be. Győri Péter így emlékszik vissza erre:

Az izgalom vibrált a levegőben, különösen, amikor rohamrendőrök hada nyomult be az aluljáróba, és az addig soha nem látott felszerelésben érkező alakulat elállta a kijáratokat. Az aluljáró kiürítésére azonban nem kaptak parancsot. Egyszer csak elvonultak. Akkor dőlt el, hogy a hatalom hogyan kezeli a hajléktalanok ügyét, rendészeti problémaként tekint-e rá, vagy szociális kérdésként keres rá megoldást. (in Romhányi, 2010)

A tüntetésnek erős visszhangja volt mind a helyi, mind pedig az országos politikában. Négy évtized tagadás után a Fővárosi Közgyűlés 1989. november 15-én megvitatta a Javaslat a hajléktalanok helyzetének időleges rendezése tárgyában című előterjesztést, és november 29-én a hajléktalanság témája a Minisztertanács hivatalos napirendjén is szerepelt. A tüntetők néhány támogató közvetítésével tárgyalni kezdtek a fővárosi tanáccsal, amelyre Győri Péter így emlékszik vissza: „A tárgyalások úgy folytak, hogy ott ült velünk két-három tanácsi ember, ott ült mondjuk legalább kettő a hajléktalanok közül, a demonstrálók küldöttei, és én, a közvetítő, aki megpróbált a két fél között szótár lenni vagy fordító.” (Húszéves a Menhely Alapítvány, 2010.) 

Néhány napon belül a fővárosi tanács átmeneti megoldásokat ajánlott fel a tüntetőknek. Először körülbelül 200 hajléktalan embert költöztettek be Csepelen egy középiskola tornatermébe. Aztán decemberben megnyitottak egy épületet a Vajdahunyad utcában is, ahol szintén lehetőséget biztosítottak átmeneti elhelyezésre. A lakók először maguk üzemeltették a szállót, szinte minden külső beavatkozás nélkül. Ez azonban hatalmas zűrzavarhoz vezetett, a lakók pedig nem mindig tudtak gátat szabni az intézményen belüli erőszaknak. Gyakoriak voltak a rendőrségi razziák is. Végül kilenc hónap ad hoc működést követően a hivatalos felügyeletet ellátó Menhely Alapítvány úgy döntött, hogy bezárja az épületet, és a felújítás után a gyakorlatban is átvette a szálló igazgatását. 

A tüntetések második hulláma 1990. január 11-én kezdődött. Annak ellenére, hogy decemberben két szálló is megnyílt, sok embernek még mindig nem volt hol aludnia. Körülbelül 200 ember továbbra is a Déli pályaudvaron lakott, és úgy döntöttek, sztrájkba kezdenek, hogy lakhatást követeljenek (lásd Mihályfi, 1994). A tüntetőkhöz csatlakozott Nagy Bandó András előadóművész is, aki január 21-én nyilvános gyűlést hirdetett a pályaudvaron és bejelentette a Nemzet Szegényeinek Frontja megalakulását. Terve az volt, hogy a szervezet felveszi a minden újonnan megalakuló politikai pártnak járó pénzügyi támogatást és ebből átmeneti lakóhelyeket alakítanak ki. Bár ez az elképzelés nem valósult meg, a tüntetők és szimpatizánsaik napokig tárgyaltak a hatóságokkal a megfelelő elhelyezés biztosításáról. Jól jellemzi e viharos korszakot, hogy eközben a vasúti dolgozók is tüntetést szerveztek a hajléktalanok ülősztrájkja ellen, mert nem tudták megfelelően ellátni feladataikat (A Déli pályaudvar dolgozóinak…, 1990). Az egyre nagyobb nyomás hatására a hatóságok először a csillebérci ifjúsági táborba költöztették a hajléktalan tüntetőket, azután pedig egy Budaörs melletti, 400 férőhelyes laktanyába.

A hajléktalan emberek az ifjúsági táborban és a későbbi budaörsi Hajléktalanok Rehabilitációs Otthonában is nagyfokú önszerveződésről tettek tanúbizonyságot. Az intézmény üzemeltetéséért kezdettől fogva két csoport felelt: a hajléktalan emberek önkormányzata és a tanács alkalmazottai (Pikk, 1994, 70.). A Szegények Önsegítő Szövetsége (SZÖSZ) foglalkozott többek között a beérkező adományok elosztásával, illetve más feladatai is voltak.

A visszamaradó hajléktalanok Nagy Bandó András tevékeny és áldozatkész közreműködésével önkormányzatba tömörültek, maguk oldják meg a rendfenntartást, a takarítást, a főzést, a telep őrzését; a hiteles rendőri információk szerint eddig nem volt semmiféle rendbontás, összetűzés a helyi lakossággal. (Németh Miklós válaszlevele, 1990.) 

A hajléktalan emberek önszerveződésének megítélése meglehetősen vegyes volt. A tanácsi dolgozók többnyire a káoszt és fejetlenséget emelték ki, míg Nagy Bandó büszke volt a szállólakók aktivitására. A szervezet felépítése sok szempontból átláthatatlan volt, és kételyek merültek fel a pénzügyi átláthatósággal és az esetleges visszaélésekkel kapcsolatban is (Pikk, 1994, 69.). Nagy Bandó szerint a vádak alaptalanok voltak, a fővárosi hivatalnokok pedig képtelenek voltak a helyzet megfelelő kezelésére. Végül a humorista tavasszal kiszállt a kezdeményezésből, és 1990 szeptemberében, számos belső konfliktust követően a szálló teljes egészében integrálódott a hivatalos fővárosi hajléktalan-ellátás struktúrájába.

A tüntetések harmadik és egyben utolsó hulláma 1990–91 telén zajlott. Ezek a megmozdulások már kevésbé voltak lendületesek és a résztvevőket is könnyebben elhallgattatták, mint korábban. Ahogyan a két korábbi hullám, ez a tiltakozás is a pályaudvarokhoz való hozzáférés körüli konfliktussal kezdődött, azután, hogy a Hátrányos Helyzetűek Országos Tanácsa szeptembertől decemberig tartó demonstrációt jelentett be a Déli pályaudvaron. A demonstrációnak két célja lett volna: fűtött helyet biztosítani mindazoknak, akik még mindig nem jutottak be szállóra, és nyilvánosan tiltakozni a tömeges lakáshiány ellen. A rendőrség végül nem engedélyezte a tüntetést (Nem engedélyezték…, 1990), a MÁV pedig november 1-jével ismét be akarta zárni a pályaudvarokat éjszakára. Erre válaszul aznap hajléktalan emberek egy csoportja elfoglalta a Keleti pályaudvar egyes részeit, mire a vasúti dolgozók sztrájkba léptek, és követelték, hogy a rendőrség távolítsa el a hajléktalan tüntetőket (A Keleti pályaudvar dolgozóinak…, 1990). A rendőrségi intézkedéssel párhuzamosan végül a MÁV felajánlott néhány épületet átmeneti szálló céljára, és a főváros is tovább bővítette a meglévő férőhelyeket.

A hajléktalanság problémája körül kialakult politikai helyzet súlyát és egyben a tüntetések sikerét jelzi, hogy a kormányzati intézkedések és szakpolitikák koordinálására 1990-ben ún. válságirodát alakítottak ki a Népjóléti Minisztériumban: a „Szociális Válságkezelő Programok Irodája (…) többek között a hajléktalan-ellátás kezeléséhez szükséges intézményrendszer kiépítését kapta feladatul, és a következő télre szóló válságintézkedések mellett megkezdődött a hajléktalanság jogi rendezését szolgáló jogszabályok előkészítése is” (Romhányi, 2010). A válságiroda több éven át működött és a jogi-szakmai munka mellett pályáztatással is foglalkozott.

Mindent összevetve, az 1989–91-es tüntetések mérföldkőnek számítanak a hajléktalansággal kapcsolatos civil szerveződések történetében. Jelentőségük abban áll, hogy a hajléktalan emberek és szövetségeseik képesek voltak rábírni mind a helyi, mind pedig az országos hatóságokat arra, hogy elismerjék a lakhatási válság létezését, valamint időt, energiát és erőforrásokat szenteljenek az állampolgárok szenvedésének azonnali enyhítésére. Ugyanakkor az is világossá vált, hogy a közvetlen szükségletek kielégítésén túl nincs igazán politikai akarat a hajléktalanság fenntartható megoldására. Így miután megszülettek az első „megoldások”, ezek egyben az utolsóvá is váltak: a „hajléktalan” és a „szálló” fogalma olyannyira egymásba fonódott, hogy azóta is szinte lehetetlen őket szétválasztani (erről részletesebben lásd Misetics, 2010a).