„Mikor van itt a tettek ideje, ha nem ilyenkor?!” - Szerveződés a lakhatási jogokért Magyarországon – történeti áttekintés, 2. rész. 

A ’20-as években a lakásínség drámai méreteket öltött Budapesten. Ezrek éjszakáztak a mintegy 50 tömegszálláson (Gyáni, 1992, 107.), az ágy- és albérlők a város lakosságának több mint 10%-át tették ki (Győri és Sass, 2003, 36.), és egész Budapest területén bódévárosok nőttek ki a földből. A saját kezű építkezéseknek két kiemelkedő hulláma volt: az első a kötött lakásgazdálkodás feloldását követően kezdődött a ’20-as évek elején, amikor a moratóriumok fokozatos megszüntetésével családok ezreit fenyegettet a kilakoltatás. A bódéépítés második hulláma a nagy gazdasági válság alatt tetőzött: a munka nélkül maradt és kilakoltatott emberek a korábban létesített telepek körül építették fel viskóikat. 1931-ben a hivatalos becslések szerint a fővárosban körülbelül nyolcezer ember élt viskólakban. 

Udvarhelyi Éva Tessza írása. 

A pesterzsébeti Hangyatelep 1920-as évek derekától 1934-ig tartó történetét Böröcz Réka (2009) szociológus dolgozta fel igen részletesen. A telep története jól példázza a bódévárosok lakói, a helyi hatóságok és az állam között kialakult ellentéteket. A Hangyatelep magántulajdonú területen épült, túlnyomórészt fabódékból, lakói mégis elsősorban a helyi hatóságokkal kerültek konfliktusba. A telep lakóinak többsége munkanélküli vagy nagyon szegény ember volt, sokan közülük cigányok. A gazdasági világválság idején a Hangyatelep lakóinak száma növekedésnek indult, és végül elérte a nyolcezer lelket. 

Bár a helyi hatóságok több alkalommal megpróbálták kiüríttetni az egész telepet, a Hangyatelep lakóinak évekig sikerült megakadályozni otthonaik lebontását. A városvezetés először a terület rossz hírnevére hivatkozva próbálta meg felszámolni a házakat 1929-ben, ám a viskólakók az alispánhoz fordultak, és kérték a kilakoltatás leállítását és szükséglakások kiutalását. Noha lakást nem kaptak, kérelmüket elfogadták, és felfüggesztették a kilakoltatást. Évekkel később, 1931-ben a város felhatalmazást kapott a telep lebontására, ám ezúttal maga a városvezetés döntött úgy, hogy nem hajtja végre a tervet, valószínűleg azért, mert a helyi döntéshozók tartottak az esetleges zavargásoktól. Végül 1934-ben, öt évvel az eredetileg tervezett időpont után a város lebontotta a viskókat. Néhány lakó szociális támogatásban részesült és ideiglenes elhelyezést kapott, mások viszont elköltöztek és újabb bódékat húztak fel. A bódévárosok lakóinak ilyen jellegű vándorlása nemcsak a túlélésért folytatott küzdelem megnyilvánulása, hanem az ellenállás burkolt formája is volt. 

A bódévárosok belső életéről alig áll rendelkezésre információ. A korabeli beszámolók nagy része a bódévárosokat és a szükséglakástelepeket csupán zavaró látványként kezeli, alig szentel figyelmet a lakók értékeinek, véleményének és életük kiemelkedő mozzanatainak. Amikor a viskólakók mégis megjelentek a nyilvánosság előtt, általában passzív, tehetetlen emberként ábrázolták őket, akik nagy anyagi ínségben és erkölcsi nyomorban tengetik életüket. Egy korabeli megfigyelő 1938-ban így foglalta össze a kor feltehetően tipikus vélekedését: „Aki valaha fél napot eltöltött szükséglakástelepen, tudja, hogy nem alkalmas terep erkölcsi lények kialakulására.” (Szécsi, [1938] 1963, 311.)

Üdítő kivételt képeznek a korabeli beszámolók között Móricz Zsigmond empatikus hangvételű írásai, amelyek a bódévárosokban tett személyes látogatásain alapulnak. Kiserdei angyalok című novellájában például így ábrázolja Móricz a ferencvárosi telepet:

A telep a legcsodálatosabb világ a világon. Csupa bódé bódé után. Akkora deszkavityillók, mint egy falusi mellékhelyiség a házak mögött. Liceumkerítése van valamennyinek, tehát azért egy kis rend van a telepen. Az utacskák, gyalogösvények a liceumkerítések között sarkosan kanyarognak. A bódék százával sorakoznak, ezrével. Némelyikben világos van, a pici ablakokon kiszűrődik a petróleumlámpa fénye, ezek a gazdagok. Mert a legtöbb ablakban semmi világosság, legfeljebb, ha a tüzelő még fénylik itt-ott. Az anyák későn jönnek a munkahelyekről, s most ütik össze a kis·vacsorát az otthon maradt gyerekeknek. Mert gyerek van itt elég. Minden háznál kettő-három, de sok helyen hat, nyolc is (Móricz [1933] 1987, 238.).

Az 1933-ban született Isten báránykái című novella a ferencvárosi Kiserdőről szól, amelynek lakóit a kilakoltatás fenyegeti. Móriczra érezhetően mély benyomást tett a semmiből otthont teremtő lakók leleményessége és az, hogy a legnehezebb körülményekhez is képesek voltak alkalmazkodni. Egy másik, fiktív történeten alapuló írásában Móricz számba veszi a bódéváros lakóinak kreatív túlélési technikáit, és szó esik a telepen élő emberek közötti (kényszeres) szolidaritásról is.

Csak éppen biccentéssel köszön neki. Bemegy a sötétbe. Nincs se lámpa,·se tűz, nincs petróleum, nincs tüzelő. Kibontja a szatyort a sötétben, és kenyeret vesz elő, tör belőle a gyerekeknek, és egy-egy szafaládét ad a kis kezükbe. A gyerekei boldogan sikoltanak.

– Szafaládé, szafaládé!

Ő is leül. Sötétben is ismeri a helyet. Ő is hozzáfog könnyes szemmel rágni a maga porcióját.

Az öregasszony az ágyához totyog. Látja, hogy neki nem hozott semmit, nem szól rá, nem panaszkodik, csak kezdi vackolni az ágyat. Két ágy van a szobában, a szemük lassan megszokja a sötétet, az ablakocska kissé derengő fényt ereszt be.

– Nem tojt a tyukocska – motyogja az öregasszony. – Azt mondják, már nem is fog tojni a télen.

Nincs kedve rá válaszolni. A kezében elkezd sütni, égetni a szafaládé.

– Nem adtak a jövő hétre cédulát – mondja a kis öregasszony –, nem adtak. Egy hónapban már azután csak két hétig fognak adni. Már nem lehet mást kapni, csak a templomnál zupát. Reggel zupa, délben zupa, este zupa.

Hirtelen nem megy le több falat a torkán. Mérgesen, mintha egy dühös kutyát akarna megszelídíteni, odanyomja a negyed szafaládéját, ami még megvan, s egy darabka kenyeret az öregasszony markába, s azt mondja:

– Egye meg!

Az öregasszony egy pillanatig meglepetve hallgat. Akkor rögtön hozzáfog majszolni, mint a gyerekek, akik már megtanulták, hogy sokáig kell enni a jó húst, a jó lókolbászt, hogy sokáig élvezzék a mennyei jó ízt. Csak mikor már sokáig szopogatja fogatlan szájával, akkor mondja:

– Kátainé, maga is megtanulja azért…

– Mit tanulok én meg? – hördül fel az asszony.

– A kiserdei jóságot – mondja az öregasszony, és a sötétben a szeméből könnyek kezdenek szivárogni. (Móricz, [1933] 1987, 239.)

A családi és egyéb személyes kapcsolatokon kívül – az előbbi jelenetben szereplő öregasszony például azért fogadja be a fiatalabbat a két gyerekkel, mert egy helyről származnak – a vallás is fontos szerepet játszott a bódévárosok közösségi életében. A Hangyatelep történetének egyik kiemelkedő pillanata volt például a katolikus egyház által celebrált ún. tömegesküvő, amelyre még a teleplakók távoli rokonai is eljöttek. Isten báránykái című novellájában Móricz is beszámol egy olyan házfelajánlásról, amelynek során megáldották a bódételep (elbontással fenyegetett) házait. Bár ezek az események nem kifejezetten politikai természetűek, rámutatnak arra, hogy a „nyomortanyákon” a túlélés napi küzdelmei mellett aktív közösségi élet is folyt. 

A bódévárosok potenciális bázist jelentettek a politikai mozgalmak, így a kommunisták számára is. Bár nem világos, hogy próbálkoztak-e agitációval a lakók által felhúzott „illegális” telepeken, az újonnan alakult Magyarországi Szocialista Munkáspárt 1926 szeptemberében éppen a Mária Valéria szükséglakástelepen tartott fórumot. A felhívás szerint a „Mária Valéria-telep lakói a legnagyobb nyomorúságban élnek. Embertelenül kis szobákban 8-10 ember van összezsúfolva. (…) A telepen nincs iskola, nincs orvos, nincs gyógyszertár” (Történelem, 2010). A beszámoló alapján a népgyűlés lehetőséget biztosított a telep lakóinak, hogy hangot adjanak sérelmeiknek, a szocialista pártnak pedig arra, hogy újabb tagokat toborozzon. 

Összességében a viskólakók az ellenállás sokféle formáját alkalmazták, és amint azt Hangyatelep példája is mutatja, készek voltak megvédeni otthonaikat a hatóságokkal szemben. Ezzel együtt – mivel a bódévárosok kialakulása mögött az elsődleges mozgatórugó a túlélés volt – nem rendelkeztek kimondottan politikai célokkal és nem vettek részt a tágabb lakhatási mozgalomban sem. Ennek ellenére puszta létük is szálka volt az uralkodó rezsim szemében, és a szociális körülmények romlásával az 1930-as években a nyomortelepek lakói is egyre fogékonyabbá váltak a radikális eszmékre (Gyáni, 1992, 155.). Ezek alapján könnyen elképzelhető, hogy éppen a szegény tömegek erejétől való félelem húzódott meg a hatóságok azon – sokszor sikertelen – törekvése mögött, hogy a lehető leghamarabb felszámolják ezeket a telepeket (Nagy-Csere, 2010, 52–53.).