Skócia csütörtökön népszavazással dönt, hogy az Egyesült Királyságból kilépve önálló állammá váljon-e. Nem csak a szigetország politikai erőinek kulcskérdése a csütörtöki népszavazás, de egész Európának. A baloldalt különösképp megosztja a kérdés. Amellett érvelek, hogy bár igaz, hogy szakítani kell az Egyesült Királyság neokon gazdaságpolitikájával, és az is igaz, hogy egy baloldalinak ma Európában igazán vonzó cél a zöldített északi szociáldemokrata modell földrajzi kiterjesztéséért küzdeni, ám azt gondolom, hogy ezekhez a progresszív-baloldali célokhoz az elválással nem, hanem csak a hatalom erősebb megosztásával, decentralizálásával és egy többrétegű szövetségi rendszerbe ágyazott ellenőrzésével lehet közelebb jutni.

Scheiring Gábor írása.

A Kitekintő rendszeresen közölt szemléit, a kötelező cikkeket és néhány elejtett Facebook-kommentet leszámítva azzal nehéz lenne vádolni a magyar nyilvánosságot, hogy különösebben lázba hozta volna a skót függetlenség kérdése. Egy rövid Google-kutatásból képet alkothatunk arról, hogy a magyar (radikál)jobboldali portálokon kívül baloldali, progresszív vagy liberális körökből nem találkoztunk igazán kifejtett véleménnyel. A hallgatást Ertsey Katalin beszámolója, illetve a Kettős Mérce törte meg, egy jól megírt cikkben Szilárd István a függetlenség mellett érvelt, szerinte „a függetlenségi mozgalom a rendszerkritikus attitűd egy teljesen új politikai kifejezési módja előtt nyithatja meg az utat”.

Amióta a Skót Nemzeti Párt (Scottish National Party, SNP) 2011-ben önállóan többséghez jutott a skót parlamentben, azóta egyre erősödő vita zajlik az Egyesült Királyságban és Nyugat-Európában arról, hogy jó dolog-e a független Skócia. A Skót Nemzeti Párt elsőszámú politikai követelése a függetlenség, és a többséggel elhárult az utolsó akadály is az elől, hogy népszavazással döntsék el a kérdést. Az elmúlt hónapokban az évek óta fennálló unionista konszenzus felborult, a legutóbbi mérések alapján a függetlenségpárti tábor beérte az unionistákat.

Nem sokat használ a baloldali unionista álláspontnak az unionista kampány sem. Még a skót liberálisok vezetője is elismerte, hogy az elválást ellenzők „nem” kampánya túlságosan a félelemre épült ("Project Fear", ahogy a függetlenségpártiak nevezik a „Better together” névre hallgató unionista kampányt), ahelyett, hogy egy Skócia számára is vonzó jövőkép felmutatásán dolgoznának. 

Egyetértek a Mérce szerzőjével, hogy ami kelet-európai szemmel nézve ijesztő nacionalizmusnak tűnik, közelebbről nézve nem az. Bármennyire is hajlamossá tesz minket a kurucinfó nacionalista szeparatizmusa és a magyar progresszió európai és antipopulista elkötelezettsége arra, hogy a skót függetlenségi mozgalomban a Brüsszelen és Londonon élősködő provincializmust lássuk, azonban nem erről van szó. A magyar progresszív közeg sem fog kikerülni jelenlegi zsákutcájából, amíg nem tanulja meg, hogy nem muszáj reflektálatlanul magáévá tennie a hatalmat birtokló európai elitek álláspontját mindenben. Balról nézve a legérdekesebb a népszavazási kampányban éppen az, hogy a skót nacionalisták mellett a skót és brit baloldal egy jelentős része is a függetlenség mellett foglalt állást.

Baloldal a függetlenség mellett

Elég egyetlen idézet Nicola Sturgeontől, a függetlenségpárti skót miniszterelnök-helyettestől, hogy lássuk, baloldali szemmel nézve miért is lehet vonzó Skócia elszakadása. Egy Guardian-interjúban az amúgy SNP tag politikusnő szociáldemokratákat megszégyenítő negatív jövőképpel érvelt a jobboldali gazdaságpolitikával sújtott Egyesült Királyság ellen: „Ha nem szavazunk igennel, akkor pár hónappal a népszavazás után újra arra fogunk ébredni, hogy országunkat egy újabb konzervatív kormány vezeti, amelyikre mi nem szavaztunk, és amelyik tovább fogja folytatni azokat a megszorításokat, amelyek tönkreteszik a közszolgáltatásainkat és a társadalom legsérülékenyebb tagjait; sőt, még az is előfordulhat, hogy egy olyan EU-s népszavazásba kényszerülünk, ami Skóciát akaratunk ellenére kivezeti az EU-ból.” 

Ha ehhez mellérakjuk, hogy az SNP elnök Alex Salmond többek között azzal kampányol, hogy Skócia 2020-ra 100%-ban zöld energiából fedezi majd energiaszükségletét, megőrzi az ingyenes és állami tulajdonú egészségügyi rendszert (NHS), megőrzi az ingyenes felsőoktatást, széleskörű gyermekjólléti programot indít, liberálisabb bevándorlási politikát folytat, és száműzi Skócia területéről a brit atomrakétákat – akkor baloldali legyen a talpán, aki kicsit sem szeret bele a független Skócia projektbe. 

Bár a szavazás egyik fontos eleme az északi-tengeri olaj, mely elsöprő többségben skót fennhatóság alá kerülne, azonban az igen kampány valódi erőssége a Londonnal összekötött konzervatív megszorító politikával szemben felépített befogadó és szolidáris jövőkép. 2001 óta Skócia egyetlen konzervatív képviselőt küldött Westminsterbe, az Egyesült Királyság északi része a brit baloldal fellegvárának számít, mégis, sorra kapják nyakukba a konzervatív kormányokat. Egy független Skóciának jó ideig nem kellene attól tartania, hogy Konzervatív miniszterelnöke lesz: Thatcher pártja gyakorlatilag nem létezik a határtól északra. A brit átlagnál lényegesen baloldalibb skót szavazóbázis reménye, hogy a függetlenség révén megszabadulhat a londoni politikát uraló pénzügyi-gazdasági elit megszorítás és privatizáció központú neokon gazdaságpolitikájától, és norvég-izlandi-svéd mintára berendezett univerzális jóléti államot, szociális demokráciát építhet ki a helyébe.

Nem meglepő tehát, hogy a baloldali ígéretekre építő nacionalisták mellett az igen tábor másik motorja a Radikális Függetlenségi Kampány (Radical Independence Campaign), egy politikai ernyőszervezet, amely alatt a skót zöldek, szocialisták és a radikálisabb szakszervezetek egyesültek. A londoni hatalmi politikába beleszürkült, a konzervatív-jobboldali politikával szemben bátor és mély alternatívát kínálni képtelen Labor lesz ennek a választásnak a legnagyobb vesztese, akárhogy is alakul. A régi baloldal pártjai világszerte részévé váltak a kiábrándulással és világválsággal véget érő neoliberális korszaknak, a különbség egyre kevésbé érzékelhető bal és jobb oldal között, a bizalom egyre fogy, a választási részvételi hajlandóság csökken. Angliában a bevándorlóellenes UKIP, Skóciában a függetlenségpárti és baloldali-nacionalista SNP töltötte be a régi pártok által üresen hagyott teret. Figyelmeztető jel az is, hogy a függetlenségpárti szavazók leginkább a brit munkáspárt szavazói és a nők köréből kerülnek ki. A Skóciában az elmúlt években kialakult új baloldali pezsgést aligha lehet a visszaszuszakolni a brit munkáspárt keretei közé.

Mindezzel együtt nem gondolom, hogy egy koherens szociáldemokrata-zöld álláspont lenne a függetlenség melletti kiállás. Épp ellenkezőleg: a függetlenség egy hamis válasz egy létező problémára, amelyet csak tovább súlyosbítana. Az Egyesült Királysághoz képest az önállóvá vált Skóciának kevesebb esélye lenne azokat a szép célokat megvalósítani, melyek mögé baloldali progresszív függetlenségpártiak felsorakoztak. Lássuk sorban a legfontosabb progresszív érveket a jelenlegi Nagy Britannia fennmaradása mellett.

#1) Megszorításból még több megszorításba

Tény, hogy a Skót állam jelentős szövetségi támogatásban részesül, évi 10,5 milliárd fonttal többet utal a Királyság Skócia kormányának, mint amennyit az a közös kasszába befizet. Tény az is, hogy az olajkutak 90%-a skót területre esik, és a közelmúlt számai alapján a 10,5 milliárdos skót hiány egyenlegét ellensúlyozza a 11-12 milliárdos olajbevétel. Azonban az olajbevétel kiszámíthatatlan forrás. Egy kőolajpiaci guru szerint például az SNP kormány évi 2 milliárddal felül is becsüli a kőolajbevételt. Ráadásul az északi-tengeri kőolaj ára évek óta esik, és várhatóan esni is fog, ahogy az amerikai kitermelés növekszik.

Ráadásul a skót költségvetés rosszabb állapotban van, mint a szövetségi, GDP arányosan több mint 5 százalékkal nagyobb hiánnyal küzdött a Királyság északi tagállama. A skót felsőoktatás finanszírozása 1,6 milliárd fontjába kerülne az új államnak, a nyugdíjrendszer és a családtámogatás fejlesztéséről nem is beszélve. A skót kormánynak kb. 100 milliárdnyi megörökölt adóssággal is számolnia kellene, ami komoly éves kamatterhet jelent. Igaz, az SNP csökkenő energiaszámlákat ígér, ám zöld támogatók számára kevésbé lehet lelkesítő, hogy ezt az energiacégekre kirótt zöld adók csökkentésével kívánja elérni, ami szintén csökkenti a költségvetési bevételeket. Gordon Brown a munkáspárt volt miniszterelnöke szerint azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy Skócia nyugdíjgondjai is nagyobbak lesznek, mint a Szövetségé, a gyorsabban öregedő lakosság miatt. Nem tudni, mi lesz a BBC-vel Skóciában, mint ahogy azt sem, hogy a szövetségileg szervezett és felújítás előtt álló energiahálózatot hogyan és milyen pénzből működtetné az új állam. Minden költségvetési tételt összevetve, évi 5-6 milliárd fontos többlethiánnyal, csökkenő kőolaj- és adóbevételekkel kell számolnia az új Skóciának: ebből bizony hosszú évekre előre csak durva adóemelések és megszorító politika jöhet ki.

#2) Baloldali nacionalizmusból jobboldali nacionalizmusba

A jövendő skót kormány baloldali elkötelezettsége sem oly egyértelmű, mint ahogy az a függetlenségpárti vágyak láttatják. Kezdjük azzal, hogy a társasági adó területén egyetlen kézzelfogható intézkedés, amit Alex Salmond független Skócia-tervében meglebegtetett, az a 3 százalékos társasági adócsökkentés, ami alighanem tovább fokozná a már amúgy is éles lefelé tartó adóversenyt, és az elitellenes retorika ellenére súlyos milliókat hagyna a legnagyobb vállalatok zsebében. A skót nacionalista vezetésnek ráadásul, bár már most is komoly kormányzati jogosítványokkal rendelkezik, nincs semmilyen érdemi teljesítménye társadalmi szolidaritás ügyében.

Sőt, épp ellenkezőleg. Kétségtelenül lehet szavazatokat szerezni a Londonnal szemben az egészségügy védelmében vívott háborúval, azonban a valóság az, hogy az egészségügyet érintő döntések már most is a skót parlament kezében vannak. Ennek következménye az, hogy a skót nacionalista kormányok alatt relatíve rosszabbul járt a skót egészségügy, mint a szövetségi: míg 2002 és 2009 között az Egyesült Királyság egészségügyi költségvetése 43 százalékkal nőtt, addig a skót csak 29 százalékkal: mindez a jelenleg szövetségi tagállamot, és az igen pártiak győzelme esetén önálló államot kormányzó Salmond irányítása alatt. Ráadásul a következő évekre London újabb kiadásnöveléssel számol, míg a skót kormány további egészségügyi megszorításokat tervez.

A skót kormánynak már most jelentős adópolitikai mozgástere van, azonban nem merte ezt az állampolgárai érdekében használni, talán épp azért, mert annyira nem is akarta. Ha ez így van, akkor a skót baloldalnak ugyanazt a nehéz politikai munkát kell majd elvégeznie Skóciában, mint amit most meg akar spórolni az Egyesült Királyságban. Ha nincs társadalmi többség a szociális demokrácia programja mögött, akkor sem Anglia, sem Nagy Britannia, sem Skócia nem lesz az igazságosság fellegvára.

#3) Egységes fontból makrogazdaságpolitikai káoszba

Bár néhány unionista kijelentés, mely szerint Skócia nem tarthatja meg a fontot, nyilvánvalóan nem állják meg a helyüket, de az is tény, hogy Skócia komoly makrogazdaságpolitikai gondokkal küzdene a leválás után. A terv egyelőre ugyanis az, hogy közös valután maradnának az Egyesült Királysággal, azaz a pénznem továbbra is a font maradna. Ez azonban azt is jelenti, hogy a monetáris politika is maradna Londonban, Skóciának semmilyen pénzpolitikai mozgástere nem lenne. Nem tudná maga szabályozni a kamatrátát, nem tudná árfolyam-politikával kezelni az inflációt vagy a gazdasági versenyképességet, de célszerű lenne a bankszabályozást is otthagyni, ahol a monetáris politika van, azaz a szövetségi szinten. Mindezt úgy, hogy közben a költségvetési politika viszont Skóciához kerülne. London döntene a monetáris politikáról, Eninbourgh pedig a költségvetésről: ha van tanulsága Európa évek óta húzódó gazdasági válságának akkor az pont az, hogy ezt a két területet nem szabad teljesen elválasztani egymástól.

Skócia font-politikája lehet, hogy működne egy darabig, ám az igazi tesztet az első komolyabb pénzügyi-gazdasági válság jelentené. Míg egy szövetségi szintű költségvetési politika esetén megoszlana az adósságkockázat, és megoszlana a válságkezelés terhe (a munkanélküli segélytől a bankkonszolidációig), addig egy független Skóciának magának kellene ezt megoldania, ami saját pénzpolitika hiányában életveszélyes is lehet. Míg azonban az EU, legalábbis elvben abba az irányba haladna, hogy növeli a szövetségi szintű költségvetési politika mozgásterét, addig Skócia éppen ellenkezőleg, újratermelne egy eurózónához sokban hasonlító válságterületet. Skócia akkor lehetne igazi önálló jóléti állam, ha saját valutával rendelkezne – ekkor állná meg a helyét az USA-Kanada párhuzam, vagy ekkor lenne alapja Norvégiához mérni az országot: a font eltörlését és a saját valutát azonban a skótok többsége ellenzi, és rövidtávon egy ilyen lépésnek biztosan óriási tranzakciós költségei lennének.

Ezzel szemben, ha maradna az Egyesült Királyság a jelenlegi formájában, akkor Skócia újabb költségvetési jogosítványokat kapna, adóztathatna és megőrizhetné az egészségügy ingyenességét (ahogy arra már ma is lehetősége van egyébként), és közben megmaradna a beleszólása a szövetségi költségvetésbe is, és nem vesztené el a kapcsolatot a monetáris politikával sem. London ebben az esetben garantálná a skót betétesek pénzét is, azaz válság esetén megoszlana a kockázat, ami jóval nagyobb biztonságot és stabilitást eredményez. Az unionisták „devo-max”, azaz maximális decentralizációra vonatkozó programja lehetővé teszi mindazt, amiért a skót baloldal lelkesedik, és közben fenntartja a nagyobb kockázatközösség és a gazdaságok közötti szolidaritás összes előnyét.

# 4) A nacionalizmus nem megoldás az igazságtalanságra

A nacionalizmus nem megoldás az igazságtalanságra, írja szerkesztőségi állásfoglalásában a maradáspárti Guardian. A népszavazás többről szól, mint Skócia függetlenségéről. Hatása lesz Angliára, Észak Írországra és egész Európára. Az NHS, a brit jóléti állam, a brit munkásosztály kultúrája és összes vívmánya: ezek mind olyan dolgok, melyekért közösen küzdöttek a baloldali mozgalmak a Királyság minden pontján. Mivel a baloldalt osztotta meg leginkább a népszavazás kérdése, a sikeres függetlenedés alighanem még jobban megingatná az angol baloldali politikai identitást. Angliában nagy valószínűséggel tovább erősítené a bevándorló-ellenes UKIP-et, és évtizedekre megnehezítené, hogy a baloldal visszatérjen a hatalomba Londonban a skót Labor-szavazatok nélkül. Észak Írországban kiszámíthatatlan folyamatokat indítana be, kérdés, hogy mennyire lehetne békés mederben tartani a royalisták és az írek között várhatóan kiújuló feszültségeket. Skócia függetlenedése alighanem Európa más nemzeteit is felbátorítaná: nem csak a Krím akart függetlenedni, de Katalónia és Flandria is a válás szélén áll.

Skóciában lehet, hogy több baloldaliságot remélünk, de tegyük fel magunknak a kérdést: a globális szolidaritás politikája tényleg abba az irányba mutat, hogy az erőforrásokban gazdagabb és fejlettebb tartományok leválnak a nagyobb közösségekről? Azt gondoljuk, hogy az egyre fragmentáltabb nemzeti és lokális identitások alapján szervezett államok képesek a világgazdaság szabályozását ellátni? A skót népszavazás az Európa-projekt szempontjából is kulcsfontosságú. Ha egyszer eljő a baloldali jövő és a szolidáris európai jóléti közösség kiépítésének a kora, akkor milyen érvünk marad majd az Unióból esetleg 

elszakadni igyekvő módosabb területek ellen, akiknek nem tetszik majd az új Európa gazdaságpolitikája? Épp ezért, a Skót függetlenség ügye és a jövő szolidáris Európája közötti hidat nagyon nehezen látom megépíthetőnek, a nemzetállamokra széthulló Európára pedig nem tudok máshogy gondolni, mint a felvilágosodás bukására: minden porcikám tiltakozik ellene. A politikai tanulság világos: a piaci fundamentalizmus évtizedes politikájára reagálva erősödött meg a Skót Nacionalista Párt, de a gazdasági bizonytalanságok tornázták fel a UKIP-et is a munkáspárt egykori bázisán. Ha nem húzza ki a fejét a baloldal a homokból, nem képes megújulni, és ha nem vetünk véget a jobboldali gazdaságpolitikának Európa-szerte, akkor a radikális jobboldal további előretörésével, a szeparatizmusok és partikuláris identitások erősödésével kell számolnunk.

A globális szegénység, a gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségek, a szabadság, a kulturális sokféleség megőrzése, a pénzügyi buborékgazdaság szabályozása, az éghajlatváltozás leküzdése: ezek olyan problémák, amelyekre csak európai, csak nemzetközi válasz adható. Ha Skócia függetlenné válik, még nehezebb lesz egy cselekvőképes, igazságos és zöld Európát építeni. Ha Skócia a szövetségben marad, és a kampány alatt napirendre került kérdéseket a baloldal továbbviszi, megőrzi a kampányra jellemző radikális demokrata pezsgést és egyenlőbbé, igazságosabbá alakítja az Egyesült Királyságot, akkor az a remény is megerősödik, hogy Európa is lehet más, lehet ütőképesebb és igazságosabb.

Sokszínű államok egy sokszínű, szociális Európában egyesülve, mely érdemi lehetőséget kínál a szabadság és szolidaritás globális védelmére: ez ma is egy olyan jövőkép, amiért érdemes harcolni.