"Mikor van itt a tettek ideje, ha nem most?!" - Szerveződés a lakhatási jogokért Magyarországon – történeti áttekintés, 3. rész

A lakáspolitika az 1956 utáni államszocialista rezsim egyik fő legitimációs forrása volt, így viszonylag sok társadalmi küzdelem zajlott körülötte. Az érdekérvényesítés nagy része egyéni szinten történt, a helyi tanácsoknak és más szerveknek benyújtott panaszok és kérvények formájában. Ezen kívül, az emberek személyes és politikai kapcsolataikat használták fel arra, hogy különböző előnyökhöz jussanak (vagy csupán biztosítsák az alapvető szolgáltatásokat). A tanácsi bérlakásokban élők legfőbb gondja az épületek karbantartása volt. Az ingatlankezelő vállalatok (IKV) nem tudták megfinanszírozni a nagyobb felújításokat, és csak a minimálisan szükséges fenntartási munkákat végezték el. Az IKV-k híresen lassan és rosszul végezték a munkájukat, és sok lakó csak napi szintű csatározások árán tudta rávenni őket egy-egy akut probléma megoldására. Ezzel együtt az ingatlankezelés a szocialista bürokrácia egyik „puha” területéhez tartozott, így az állampolgárok az IKV-kon keresztül közvetlen kapcsolatba tudtak kerülni az állami tisztségviselőkkel, és személyesen is fel tudtak lépni saját érdekeik védelmében (Nagy, 2011). Még azután is, hogy az 1970-es években szabályozottabbá vált a lakások kiutalása, a személyes kapcsolatok fontos szerepet játszottak nemcsak az ügyek elintézésben, de a lakáshoz jutásban is.

Udvarhelyi Éva Tessza írása. 

A kollektív cselekvés tekintetében az újonnan épült lakótelepekre beköltöző munkások között az ellenállás számos formájával találkozhatunk. Az 1940-es évek végén például az angyalföldi Élmunkás lakótelep egyik épületének lakói megtagadták a lakbérfizetést azért, mert nem voltak megelégedve a lakásokkal, és megtudták, hogy más környékbeli lakók hátralékai felett is szemet hunytak. A szocialista rendszerben ez szinte egy lakbérsztrájkkal ért fel. Az ellenállás egyéb formái között szerepelt a kiutalt lakások nem rendeltetésszerű használata (például állatok tartása a lakásban), a kiköltözés megtagadása egy dolgozó elbocsájtása után, illetve a lakások megrongálása (Prakfalvi, 2009, 136–137.).

A munkásszállókon – amelyek az államszocializmus idején több tízezer ember „otthonául” szolgáltak – gyakran alakult ki konfliktus a lakosság és az államapparátus között. 1960-ban például a Lordok Háza lakói panaszt tettek egy jogellenes felmondás miatt (Horváth, S., 2012). Levelükben arra kérték a vezetőséget, hogy engedjék őket továbbra is a szállón maradni vagy biztosítsanak számukra egyéb elhelyezést. Kérelmükben ezt írták:

[A] felmondást követően igyekeztünk más szállást találni, de sem az újságokban, sem az állam hirdetőtábláin, sem ismerősök között nem sikerült találni. A házak kapujára kiadó ágyakat hirdető kirajzszegelt papirosokat sem látni már sehol. Az pedig emberileg elképzelhetetlen, hogy a napi munka után fáradtan, az utcán csavarogva vagy egy parki padon a hideg éjszakákat átreszketve menjünk másnap újra dolgozni. (Idézi Horváth, S., 2012, 234–235.) 

A kérelmezők végül elérték, amit akartak és engedélyt kaptak arra, hogy a munkásszállón maradjanak – egészen addig, amíg felújítás miatt az épület nagy részét be nem zárták. Noha kevés ilyen eset került nyilvánosságra, az ilyen és ehhez hasonló mikroszintű érdekérvényesítési akciók minden bizonnyal meglehetősen gyakoriak voltak.

Noha a lakásfoglalás önmagában nem feltétlenül nyílt politikai aktus, egy üresen álló ingatlan elfoglalása alapjaiban kérdőjelezi meg az uralkodó társadalmi normákat, az államot pedig szinte mindig valamiféle válaszreakcióra kényszeríti. Budapesten az első jelentős lakásfoglalási hullám a II. világháború alatt és közvetlenül utána indult el, amikor az emberek a háború alatt megüresedett ingatlanokba költöztek be. Ekkoriban a hatóságok szemet hunytak e gyakorlat fölött, sőt a foglalások nagy részét később legalizálták, mert a lakáshiány megoldását látták benne. Az államosított lakások elosztásának szabályairól szóló 1953-as rendelet részben éppen abból az igényből nőtt ki, hogy rendezzék az önkényes foglalásokat.

A lakásfoglalások második nagy hulláma az 1956-os forradalom kapcsán zajlott. Ekkoriban több ezer ember költözött be a megüresedett vagy épülőfélben lévő állami lakásokba. Noha pontos számok nem állnak rendelkezésre, jól érzékelteti a foglalások léptékét, hogy ebben az időszakban csak a XIII. kerületben 1100 lakást foglaltak el (Eörsi és szerzőtársai, 2006, 65.). A lakásfoglalók nagy száma miatt az állam nem tudott mindenkit kilakoltatni, így 1957-ben törvényben szabályozták a beköltözők jogállását. Az új törvény értelmében többségük bérlővé válhatott, bár volt olyan is, akinek pénzbírságot kellett fizetni.

A lakásfoglalások harmadik hulláma a korábbiaknál diffúzabb formában jelentkezett: az 1960-as évektől szegény vidéki – többnyire cigány – családok költöztek Budapestre munkalehetőség reményében és gyakran üres lakásokban húzódtak meg. Noha a rezsim igyekezett elkerülni a kilakoltatásokat, és a hatóságok a legtöbbször megpróbáltak valamilyen szükségmegoldást biztosítani, az 1980-as évekre a kilakoltatás tabujellege csökkent. 1987-ben például, egy összehangolt intézkedés során több mint száz „önkényes” lakásfoglaló családot lakoltattak ki egyetlen – pontosan meg nem jelölt – budapesti kerületben (Matern, 1991, 50.). 

Az államszocializmus idején jellemző ún. belső emigráció (Havasréti, 2006) egyik tipikus példája volt az 1970-es években megjelenő „csöves” szubkultúra. A jellemzően szegény fiatalok köréből kikerülő csöveseknek nem voltak politikai céljaik; ellenállásuk legfontosabb eleme a rendszer által elutasított életmód volt, amely semmilyen szempontból nem felelt meg az uralkodó normáknak (lásd pl. alkohol- és kábítószer-fogyasztás, „munkakerülés” stb.). Azonban a csövesek jelenléte nemcsak kulturális tabukat döntögetett, hanem közszemlére tette a rendszer működési zavarait, többek között a létező szegénységet is. Ez súlyos ellentmondásban volt az uralkodó elképzeléssel, miszerint a szocialista Magyarországon nem létezik szegénység, és a szociális intézmények tökéletesen működnek. 

A rejtett, kevéssé szervezett és egyéni ellenállási formák mellett markáns kivételt képez a Szegényeket Támogató Alap (SZETA), amely egy „független polgári kezdeményezés [volt] a szociálpolitika korrigálására” (Kis és Kőszeg, 1985). A szervezetet Kemény István szociológus tanítványai alapították 1979-ben, és fő tevékenysége a szegények támogatása volt magánszemélyek adományai segítségével. Amikor a SZETA tagjai értesültek egy-egy család vagy egyén egzisztenciális nehézségeiről, saját rokonsági és baráti körük bevonásával próbáltak segítséget nyújtani. Mivel a rezsim hivatalosan nem engedélyezte a SZETA tevékenységét, és a csoport tagjai és támogatói közül sokan szerepet vállaltak a demokratikus ellenzékben is, a szervezet folyamatos rendőri megfigyelés alatt állt (Kardos, 1998). 

Néhány kirívó esettől eltekintve a SZETA nem került nyílt politikai konfrontációba az uralkodó elittel. Egy alapító szavaival élve: egy „[d]emokratikus társadalomban a SZETA a maga céljaival és módszereivel tökéletesen érdektelen, ismeretlenségre ítélt csoportocska maradna” (Kis és Kőszeg, 1985). Mégis, ez az önszerveződő állampolgári csoport, amely felhívta a figyelmet a létező szocializmus hiányosságaira, komoly ideológiai kihívást jelentett a rezsim által preferált monolitikus közélettel szemben. 

A SZETA (…) léte első pillanatától erős politikai tartalmakat hordoz, és erős politikai indulatokat kavar. Politikai lépés volt a megalakulás puszta ténye, mert a mai Magyarországon politikai tettnek számít egy mindenfajta hivatalos konstrukción kívül eső, nem engedélyezett szervezet létrehozása, bármilyen tartalmú célok érdekében történjen is, mert példát statuál: az autonóm társadalmi cselekvésnek az adott szűkös keretek között is vannak kihasználatlan lehetőségei. (Kis és Kőszeg, 1985.)

Bár a SZETA néhány tagja részt vett a Beszélő című, erősen rendszerkritikus szamizdat folyóirat kiadásában, a szervezet maga nem lépett túl a jótékonyság keretein. Jelentősége mégis kétségbevonhatatlan, hiszen megtörte a szegénységet övező társadalmi hallgatást, lehetőséget biztosított a szociálpolitikai eszmecserére, és autonóm teret hozott létre az állampolgári részvétel és társadalomkritika számára. 

Az 1980-as években a tanácsi lakások lakói is szervezkedésbe kezdtek. A később Lakásbérlők Egyesületeként (LABE) ismertté vált szervezet informális csoportként már az államszocializmus idején is működött. Alapító elnöke, Szabó Miklós régóta a bérlőjogok szószólója volt, és hosszú és legendásra duzzadt csatározást folytatott az ingatlankezelő vállalattal (Győri és Matern, 1997, 106.). 1989 előtt a szervezet tagjai elsősorban azért küzdöttek, hogy az IKV elvégezze a szükséges karbantartási munkákat épületeiken, de többen gondolkoztak dolgoztak ún. önigazgató bérlőközösségek kialakításán is. A ’80-as években a Csengery utca 48. szám alatt létrehozott önkormányzó bérlőközösség ennek a modellnek egy példája volt: a lakók ebben az épületben lényegében minden üzemeltetési, karbantartási és felújítási tevékenységet átvettek az IKV-től, amelyért cserébe a vállalat csökkentette a lakbért (Sebestyén, 1989). Miután az egyesületet 1988 végén hivatalosan is bejegyezték, tevékenysége kiszélesedett: átfogó helyi és országos lakáspolitika kidolgozását szorgalmazta, segítséget nyújtott az újonnan alakuló bérlőközösségeknek és egyéni ügyek megoldásában is nyújtott tanácsot vagy támogatást. A szervezet elsősorban nem a mozgósításra, hanem a magasabb szintű jog- és érdekérvényesítésre összpontosított, illetve jogsegélyszolgálatot is működtetett, amely évi mintegy ezer esettel foglalkozott. 

A szocialista Magyarország első nyílt etnikai konfliktusa is a lakhatás ügyéhez kapcsolódott miután 1988-ban Miskolcon nyilvánosságra került a város rehabilitációs terve (Ladányi, 2009). A terv a belváros átalakítását és az ennek kapcsán kiköltöztetett cigányok számára egy szegregált, cs-házas (csökkentett értékű lakásokból álló) telep létrehozását célozta. Bár a hatóságok úgy tüntették fel a kezdeményezést, mint amely a cigányság életkörülményeinek javítását célozza – és azt az önkormányzatban ülő hivatalos cigány tisztségviselők is támogatták –, erőteljes civil tiltakozás alakult ki ellene.

Horváth Aladár miskolci tanár, néhány belvárosi cigány lakos és az őket támogató budapesti értelmiségiek ún. gettóellenes kampányt indítottak, amely egyben a magyarországi cigány polgárjogi mozgalom kezdetét is jelentette. Végül sikerült olyan erős nyomást gyakorolni az önkormányzatra, hogy a képviselőtestület leszavazta a tervet. A civil győzelmet követően a kampány résztvevői megalakították a Phralipét, az első független cigány szervezetet, Horváth Aladár pedig az SZDSZ listáján bekerült az országgyűlésbe. A gettóellenes mozgalomból nőtt ki az 1995-ben cigány értelmiségiek által létrehozott Roma Polgárjogi Alapítvány (RPA) is, amely vezető szerepet játszott a szegregáció és a kilakoltatások elleni küzdelemben.