Az oktatás agóniájának összetett problematikájához, utalnánk e ponton a tanártüntetések egyik jelmondatára. Ennek értelmében „ha az oktatás nem működik, akkor semmi sem működik”. Saját gondolatmenetünk szempontjából akár meg is fordíthatjuk az állítást: „az oktatás nem működik, mivel semmi sem működik”. Azzal kell szembesüljünk a „tudás társadalmának” idején, hogy az emberi tapasztalástól elkülönült, az élővilágból önmagukat kiabsztraháló tudásformák, paradox módon, tanácstalanságot és butaságot, öntudatlanságot és zavarodottságot termelnek ki magukból.

Horváth Márk-Lovász Ádám írása

Kép: Átlátszó

 Tamás Gáspár Miklós írása.

   [A Népszabadság  2016. február 8-i számában jelent meg Tamás Gáspár Miklósnak ez a kis írása, eredetileg „Tóth András téved” címmel. A cikket – amelyet a szerző pár utólagos megjegyzéssel látott el, ezeket természetesen külön jelezzük – alább olvashatják.]

   Tóth Andrásnak, a neves politikatudósnak („Szabadság és jólét”, Népszabadság, 2016. február 2.) természetesen jogában áll, hogy baloldaliként hirdesse meg neoliberális  programját, amely semmiben se különbözik a Jobbik és a DK igen hasonló elképzeléseitől (vö. írásommal), és az sem okoz kínos föltűnést a mai Magyarországon, hogy ilyesmiket képes állítani: „…az egyszerű emberek jártak a legjobban a piacgazdasággal”. (Ez az, amire szerinte Marx „vak volt…, hogy észrevegye”; szegény Marx. Arra mindenestre vak volt, hogy azt higgye: az „egyszerű emberek” tudományos fogalom.)

   De az már nem áll se jogában, se hatalmában, hogy azt állítsa: a magyarországi szociáldemokrácia utódának (tévesen) beállított MSZP „száz év késéssel… szakított a marxizmussal”. Ez azt jelentené, hogy a szociáldemokrácia 1889-ben szakított a marxizmussal. Ehhez képest a Magyarországi Szociáldemokrata Párt egész létezése során marxista volt, a történet végén (1945-1948) pedig messze balra állt a pusztán etatista és mélységesen nacionalista Magyar Kommunista Párttól. 1956-ban is olyan ortodox marxista vezette, mint Kéthly Anna. (A Németországi Szociáldemokrata Párt, az SPD „revizionista” godesbergi programját is csak 1959-ben fogadták el, nem 1889-ben. Mintha mutatkoznék itt némi különbség.)

   A konzervatív állampártnak, az MSZMP/MSZP-nek nem volt mivel szakítania, mert a rendszerváltás pillanatában már nem voltak elvei (és korábban se sok). A konzervatív állampárt nem volt marxista – a marxisták 1956 után börtönben voltak, vagy kivégezték őket, később meg (a Lukács-iskola és mások) ellenzékbe kerültek. Ugyanakkor a konzervatív állampárt (akármennyire utáltam és utálom) 1965 és 1985 között megteremtette Európa egyik legsikeresebb jóléti államát. (Igen, többek között kölcsönökből. Hát istenem.[1])

   Azt írja Tóth András: „A szociáldemokráciának a forradalmi célokról való lemondása az egyik legfontosabb feltétele volt annak, hogy véget érjen a bal- és jobboldal közötti polgárháború Európa boldogabbik, nyugati felén…” Azon túl, hogy „a boldogabbik fele” kifejezés magyarul annyit jelent, hogy „a valaga”, a szociáldemokrácia lemondása a forradalmi célokról nem ezt jelentette, hanem 1. az első világháború tömegmészárszékét, 2. Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht meggyilkolásával a németországi szocializmus elárulását és a polgárháborús viszonyokat, 3. a Kommunisták Németországi Pártjának (a Komintern „harmadik periódus” programja miatt) alig csekélyebb bűnrészességével a nácizmus hatalomra jutását. (Mindeközben a szociáldemokrácia nem mondott le – formailag – a marxizmusról[2], sőt: 1934 februárjában még polgárháborút vívott az ausztriai fasisztákkal, és vereséget szenvedett. Nem pedig megakadályozta a polgárháborút, Tóth András hajmeresztő állítása szerint. Ezután jött a Népfront a kommunistákkal Franciaországban és Spanyolországban, ahol többszörös polgárháború dúlt, kölcsönös hátsó gondolatokkal és újabb – világtörténelmi – vereséggel.)

   Lehangoló, hogy a LXXIV. évfolyamában járó Népszabadságban ilyen szamárságok megjelenhetnek.

[1] Ezt a könnyelmű megjegyzésemet megbántam és visszavonom. Természetesen nem közömbös, hogy valamely állam mekkora adósságot halmoz föl. Nem vagyok híve a szigorú egyensúlyi politikának, de ez frivol túlzás volt, amelyet ellenkező irányú frivol túlzások váltottak ki – ám ez nem mentség. (Utólagos jegyzet.)

[2] Tóth András a Népszabadságnak ugyanabban a számában publikált viszontválaszában arra hivatkozik, hogy Bernstein már előfutára volt a Bad Godesberg-i programnak, s ezért a Németországi Szociáldemokrata Párt nem (vagy nem nagyon) lehetett ortodox marxista párt. Kitűnő vitapartnerem megfeledkezik a történelmi tényekről. Eduard Bernstein revizionista fölfogása kisebbségben maradt a pártban, amelynek a vezetősége elméletét elítélte. Az SPD ideológusa nem ő volt, hanem Karl Kautsky, aki pl. az osztályharc és a proletariátus diktatúrája tekintetében azokat az elveket képviselte, amelyekből az orosz bolsevikok is kiindultak a XX. század elején. Kautsky volt a marxista ortodoxia „pápája” egészen 1938-ban bekövetkezett haláláig, és az egész szociáldemokrácia hivatalos, elismert teoretikusa. (És annak ellenére, hogy Slavoj Žižek azt írta róla, hogy megérdemelten elfeledett ember, a maga száraz módján igenis jelentős tudós.) Ezért kellett vele megküzdeniük a bolsevikoknak, akiket megdöbbentett, hogy Kautsky szembefordult az októberi forradalommal; mellesleg nagyjából hasonló okokból, mint nagy ellenfele és kortársa, Rosa Luxemburg, a Kommunisták Németországi Pártjának (és nem a „Német Kommunista Pártnak” – ilyen nem volt – , ahogyan T. A. írja) a szocdem vezetés cinkosságával megölt alapítója. Nem csoda, hogy olyan jelentős kommunista szerzők írtak vitatkozó könyveket, tanulmányokat Kautsky ellen, mint Vlagyimir Iljics Lenin, Lev Trockij, Karl Radek és Karl Korsch (akit éppen akkoriban zártak ki a kommunista pártból). Nem világos, hogy miért kell antedatálni a szociáldemokrácia elméleti fordulatát, amely nem követte az 1914 augusztusi politikai fordulatot, továbbá Ebert, Noske és Scheidemann fordulatát se 1918/19-ben, amellyel az SPD – szövetségben a nagypolgársággal és a monarchista tisztikarral – leverte a német forradalmat. (Utólagos jegyzet.)

Ne tévesszen meg senkit az USA-ból kilóra exportált pitiáner identitáspolitika, a konyha interszekcionalitás á la tumblr! Női testben élni a patriarchátusban nem privilégium, nőnek lenni nem egy szabadon lebegő jelző, amibe önkifejezésként, játékként bele lehet érezni. Amint kiteszem a lábam az Aurórából, a Népszínház utcán, ha esetleg meg akarnának támadni, nem fogom tudni leállítani őket azzal, hogy én így meg úgy identifikálódom, és affirmálják már esetleg. A feminizmussal kapcsolatban szerintem a legnagyobb félreértés, hogy nem életstílus és nem kinyilatkoztatás, hanem például egy módszertani eszközkészlet, amivel félre tudjuk tenni a józan észnek nevezett berögződéseket, és egy új perspektívából tudunk társadalmi jelenségeket értékelni. A feminizmus a társadalom átformálásáról szól – a hatalmi asszimetria felszámolásáról, a nők kizsákmányolásának, a nők elleni erőszaknak a felszámolásáról, egy igazságosabb társadalmi berendezkedés megteremésének lehetőségéről. Ehhez az első lépés felismerni, hogy ezek a problémák rendszerszintűek, és ha úgy teszünk, mintha a gyereket tényleg a gólya hozná, mintha nem is éreznék rengetegen feljogosítva magukat arra, hogy ne takarodjanak ki a pinánkból, akkor nőtársainktól vesszük el a lehetőségét annak, hogy meglássák a saját egyéni helyzetük rendszerszintű összefüggéseit, a történetitől az osztályig.

Bajusz Orsolya megnyitószövege.

Kép: hentaisimon.tumblr.com

Számos, egyáltalán nem átgondolt ok miatt Madisonban, Wisconsinban kötöttünk ki, közel családjainkhoz. Jó hírű presztízs környék volt a Közép-nyugaton, liberális és nyitott. Egyetemi város, ami hemzseg a kávézóktól és a bicikliboltoktól. Plusz, Richard Florida, a coolság prófétája szerint ez volt a kreatív osztály Mekkája. Akkor még nem tudtuk, mekkorát tévedett Madisonnal kapcsolatban, és minden másban is. Bár nem sokkal megérkezésünk után azért felmerült bennem, hol lehet az a sok kreatív, független bohém, mikor a szomszéd, elképzelhetetlenül nagy szomszédasszonyomat figyeltem kijönni a lakásából. Úgy állt és pislogott a napon, mintha nem járt volna kinn évek óta. Gyötrelmesen sok időbe telt neki eljutni a kukákig és kidobni a kacatjait. Lassan ért vissza a lakáshoz, becsukta az ajtót, soha többet nem láttam utána. A kétezres évek Amerikájában jelentéktelennek tűnhetett ez a jelenet, én mégse tudtam kiverni a fejemből, jelnek vettem, egy ómennek, hogy valójában azok a kidobott kacatok az én álmaim.

Frank Bures írása.

Nem várhatunk újabb évet vagy, hogy a LIGA teret adjon az elnöki tisztségért folyó belső harcnak és új elnököt válasszon. Mértékletességet és belátást, félre kell tolni a személyi kérdéseket hátrébb kell vonni a lejáratódott és tárgyalóasztaloknál elhasznált szakikat, megjelent a 40-es generáció, akiknek szerencsére sem ideje, sem módja nem volt, még arra, hogy csalódjon benne a magyar dolgozók többsége! A magyar szakszervezeti mozgalom csak a tettek mezején újulhat meg és nyerheti vissza hitelét.

Ferencz Norbert írása.

Kép: Nol

Nem lehet az „életet” teljesen elválasztani a „politikától” – ha az életfolyamatok kontrollálhatóak és transzformálhatóak, úgy az „élet” nem egy stabil ontológiai referenciapont. Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy a „test” mindig a materialitásban szituált, és a hatalmi relációk ennek mentén hatják át. A nemzetállamok gyakorlatában kiemelt terep a biopolitika, és ennek megfelelően Ruth A. Miller (aki szerint a politika művelésének fő terepe a biopolitika lesz) analízisében a női testek határai vetülnek ki az országhatárokra, a női test kontrollján keresztül termeli magát újra a nemzetállam. A gyógyszeres abortusszal nem csak az a baj, hogy túl jó technológia, hanem hogy túl jól is hangzik, egyszerűen túlságosan kívül helyezkedik azokon a kulturális-szabályozó kereteken, amelyek leírják a nők és az egészségügyi ellátás viszonyát, amelyeket követve a nők a saját határaikat meghúzhatnák, az államhatárokat leszarva.

Bajusz Orsolya írása.

A késő-kapitalista társadalom az élet tagadása, egy olyan tagadás, amely ennek ellenére megalkotja saját vizuális formáját: ez a spektákulum. Ebből az élettelenségből nincs kiút, „a jelen nem kínál menekülési utat.” A jelentől eltérő jövő víziójának meglelését lehetetlenné teszi „a jövő jövőtlensége”, ahol a választás kizárólag a barbarizmusok fajtái között történhet meg. Korunk normálisnak tekintett társadalmi valósága a Tiqqun nevű francia filozófiai csoportosulás szerint egy „totális háború” csatamezője, amit „neurózis, fóbiák, szomatizáció, depresszió és szorongás” jellemez. A spektákulum szorongató jellege öleli körül a vágyak feltűnéseit, amit kiegészít egy, a gyógyászati ismeretek feletti erőszakos biopolitikai monopólium, az egyén kiüresítése és visszabontása egy genetikai programra: végtelen és értelmetlen funkcionalizmus, a viselkedések ellenőrzése és manipulációja. A Tiqqun szerint ez a Birodalom antropotechnikai vállalkozása. Nem ismerünk magunkra, feszélyezve vagyunk azok közelségében, akik elméletileg „a legközelebb állnak hozzánk”, nem találjuk a Másikat, nem látunk magunk előtt Világokat. A Comité Invisible gúnyosan megjegyzi, hogy „évtizedek marketinges konceptjei kellettek ahhoz, hogy a tiszta tautológia állapotához jussunk. Én = Én.

Horváth Márk írása.

Kép: selfcombust.wordpress.com

Annyira ironikus (értsd: szomorú), hogy maga a kapitalizmus válsága fedi fel az iszonyatos szenvedést, az iszonyatos feleslegességet (hiszen nagyban átalakul mit is jelent munkát végezni, és egyre nyilvánvalóbb lesz, hogy a munka kulturális konstrukció) a művészek pedig jönnek emlékeztetni minket, hogy milyen csábító tud lenni egy rakás fényesen ragyogó, csábítóan örvénylő szemét szemét-horizontja a fényesre sikált padlón. Walter Benjamin is leírta, hogy minden műalkotásnak van egy olyan aurája ami nem reprodukálható, ami az elkészülés helyéhez és idejéhez kapcsolt.

De várjunk csak, a festményeket és a szobrokat is asszisztensek csinálják, nem maguk a híres művészek. Levonhatjuk akkor a következtetést, hogy a műanyag virágcserép jobb médium, mint a festék és a kerámia? A tőke logikája totalizál, és éppen ezért ilyen iszonyatosan esztétikus az egész – nem szép, hanem esztétikus, vagyis megfelel az uralkodó esztétikai kánonok formai követelményeinek.

Bajusz Orsolya írása.

A McDonald’s elviekben az a hely, ahol olyanokat foglalkoztatnak, akik más munkára nem alkalmasak. Feltűnt, hogy kezdő állásoknál nem vesznek fel olyanokat, mint akikkel én dolgoztam. Számos hátrányoshelyzetű, eltérő bőrszínű, elhízott kollégám volt, akik nem az elfogadottak alapján néztek ki, gyengébben beszélték a nyelvet, vagy csak túl fiatalok voltak. Ők voltak a lelkei a boltnak. A legjobb dolgozók ők voltak. Aztán megnéztem a Starbucksot. A nagyrészük pont olyan volt, mint én-jól kinéző, fehér, húszas évei elején, vékony és angolul jól beszélő. Ha fehér, húszas lány vagy, mindenki elítél, ha a Mekiben akarsz dolgozni. De nem hiszem, hogy ez vonatkozna mondjuk egy fogyatékos vagy egy középkorú bevándorlóra. Az ő barátaik nem kérdezik meg tőlük, hogy mikor lesz rendes állásuk. Mert ez az az állás, amit elvárnak tőlük. Ha azt hiszed, jobb vagy náluk, mert a kiskereskedelemben dolgozol, vagy aktákat tologatsz a recepción, tévedsz. Ez a hozzáállás undorítóbb, mint sült krumplit lapátolni. És én sem vagyok jobb, mint egy McDonald’s -dolgozó.

Kate Norquay írása.

Kép: glasgowsouthssp.org

A probléma az „új politika” eszméje. Jeremy Corbyn, mióta változást ígért, megtestesíti mindennek az ellenkezőjét, ami utálatos. Végtelenül kedves, átlátható, következetes és őszinte- és olyan követőket is vonz, akik nem osztoznak ezen tulajdonságokon. Corbyn első kabinetjének „romhalmaz” elnevezése jól illusztrálja, mi történik, ha az új politika találkozik a régi médiával. Védőpáncél nélkül kell a képviselőknek állni  a nyomást. Minden politikusnak van gyűlölője, és sosem lehet tudni, melyik és mikor töri meg. Ez az újdonsága a jelenlegi politikának-nem Corbyn karaketere, vagy intézkedései, hanem a Munkáspárt megosztottsága. Sokan felelőtlenségnek tartják, hogy eszmék és ideológiák mentén vitáznak, miközben úgy gondolják, inkább a torykat kellene támadni. Pedig ebben semmi felelőtlen nincs. Az a helyes, ha Munkáspárt talál egy identitást, ami egybe forrasztja őket. Addig fölösleges más pártot támadni.

Zoe Williams írása.

Kép: spectator.co.uk