A késő-kapitalista társadalom az élet tagadása, egy olyan tagadás, amely ennek ellenére megalkotja saját vizuális formáját: ez a spektákulum. Ebből az élettelenségből nincs kiút, „a jelen nem kínál menekülési utat.” A jelentől eltérő jövő víziójának meglelését lehetetlenné teszi „a jövő jövőtlensége”, ahol a választás kizárólag a barbarizmusok fajtái között történhet meg. Korunk normálisnak tekintett társadalmi valósága a Tiqqun nevű francia filozófiai csoportosulás szerint egy „totális háború” csatamezője, amit „neurózis, fóbiák, szomatizáció, depresszió és szorongás” jellemez. A spektákulum szorongató jellege öleli körül a vágyak feltűnéseit, amit kiegészít egy, a gyógyászati ismeretek feletti erőszakos biopolitikai monopólium, az egyén kiüresítése és visszabontása egy genetikai programra: végtelen és értelmetlen funkcionalizmus, a viselkedések ellenőrzése és manipulációja. A Tiqqun szerint ez a Birodalom antropotechnikai vállalkozása. Nem ismerünk magunkra, feszélyezve vagyunk azok közelségében, akik elméletileg „a legközelebb állnak hozzánk”, nem találjuk a Másikat, nem látunk magunk előtt Világokat. A Comité Invisible gúnyosan megjegyzi, hogy „évtizedek marketinges konceptjei kellettek ahhoz, hogy a tiszta tautológia állapotához jussunk. Én = Én.

Horváth Márk írása.

Kép: selfcombust.wordpress.com

A késő-kapitalista társadalom az élet tagadása, egy olyan tagadás, amely ennek ellenére megalkotja saját vizuális formáját: ez a spektákulum.[1] Ebből az élettelenségből nincs kiút, „a jelen nem kínál menekülési utat.”[2] A jelentől eltérő jövő víziójának meglelését lehetetlenné teszi „a jövő jövőtlensége”, ahol a választás kizárólag a barbarizmusok fajtái között történhet meg.[3] Az út megtalálásának lehetőségét nem fedik fel előttünk, hiszen amit felfednek, az a spektákulum társadalmának visszafordíthatatlan uralma, egy olyan rendszer dominanciája, amely kimondja és egyben követeli is a megjelenések fontosságát, ezzel megjelenéssé degradálva a közösségi életet.[4] Korunk normálisnak tekintett társadalmi valósága a Tiqqun szerint egy „totális háború” csatamezője, amit „neurózis, fóbiák, szomatizáció, depresszió és szorongás” jellemez.[5] A Szituacionisták által leírt élettelen valóság az 50-es, 60-as évek világa, ami csak tovább fokozódott az ezredfordulóra, amire a teljes életidegenség, az élet tagadása vált jellemzővé.

Mi az oka ennek a paradoxikus jelenségnek: a totalitás, a teljesség ellenében való láthatatlanságnak? A Tiqqun nevű francia filozófiai csoportosulás szerint ezen láthatatlanság oka éppen a társadalom ellen folytatott háború totalitása, ami nem a nyílt offenzívákon, hanem a „krónikus megelőző intézkedéseken” és a „kényszerek a mindennapi életben történő molekuláris szétoszlatásán” alapul.[6] A spektákulum szorongató jellege öleli körül a vágyak feltűnéseit, amit kiegészít egy, a gyógyászati ismeretek feletti erőszakos biopolitikai monopólium, az egyén kiüresítése és visszabontása egy genetikai programra: végtelen és értelmetlen funkcionalizmus, a viselkedések ellenőrzése és manipulációja. A Tiqqun szerint ez a Birodalom antropotechnikai vállalkozása.[7] Antropotechnika, mint egy sajátos ’biohatalom’: a megfigyelések, ellenőrzések és a lehallgatások embertelen világa.

A Tiqqun teoretikia megközelítésére erőteljesen hatott Michel Foucault kései munkássága. Foucault a biohatalom kifejezésen a testre, az életre és az emberi produktivitásra történő erőszakos, de sokszor elfedett hatalomgyakorlást érti. Nagyvállalatok és kormányok ellenőrzik és befolyásolják a társadalmakat ezen biohatalmon keresztül: statisztikák, kérdőívek, elemzések és a népesség szabályozása áll e hatalmak eszköztárában. A francia kollektíva aktivitásának idején azonban már a marketingnek és a digitalizációnak köszönhetően ez a biohatalom egyre inkább összeolvadt a spektákulummal.[8] Testünkkel olvad egybe a spektákulum, radikálisan módosítva azt: az életformák a megmozduló, helyzetbe kerülő és létesülő test lehetőségeit szabják meg, de nem kívülről, hanem belülről, belső lényegiségünkből tör elő a spektákulum rendszerének életidegen akarata: az élettelenség külső szisztémájának meghitt közelsége, mikor már nincs mitől elidegenedni, hiszen az elidegenedés bennünk van. Így írja körül korunk agóniáját a Tiqqun: „Az integráció ebbe a rendszerbe, ami már többé nem megkülönböztethető az imperialista »társadalomba« való integrációtól, nem nyugszik semmilyen »objektív« alapzaton, és megköveteli minden személy permanens önértékbecslését. A társadalom szocializációjának végső pontja a Birodalom, egyben az a pillanat is, amikor minden személy úgy hivatkozik magára, mint értékre, tehát a központi mediáció irányított absztrakció-sorozata alapján.”[9]

A hegemón Birodalom nem ismeri a kint fogalmát, nem létezik számára megfoghatatlan és megragadhatatlan: szimulációk egész rendszerén keresztül áldozta fel magát, hogy megalkossa az Azonost, azt az azonosságot, amely a Másik felszámolásából táplálkozik.[10] Az Azonos a Másik áldozatán keresztül kel életre, de ez az áldozat nélkülözi azt a jelentést stabilizáló és egyben a felesleget felszámoló jelleget, amiről Bataille ír La Part Maudite című művében. Az Azonos élete nemcsak a Másik életének kioltásából táplálkozik, hanem ezen áldozati gesztus totális tagadásából is áll.

A szituacionista és a Guy Debord-i hagyományokon nyugvó politikai és filozófiai aktivista kollektíva a ’90-es évek végén alakult Franciaországban. A Tiqqun teoretikai radikalitása az, ami végső soron a lángokba borult kritika lehetőségét veti fel: a valóság felszámolódása a totálissá és teljessé, kikerülhetetlenné vált spektákulumban erőteljes reakciót vált ki a poszt-szituacionista kollektívából. A munkásságukkal való megismerkedést leginkább a 2008-ban megjelent L'insurrection Qui Vient bemutatása könnyíti meg. A mű a modern kapitalista civilizáció leírhatatlan destrukciójának bemutatásával kezdődik. Hét köre van ezen pusztításnak, ezek az elidegenedés „hét körei”: az egyén, a társadalmi kapcsolatok, a munka, a gazdaság, a városiasodás, a környezet és végül a civilizáció. Korunk politikai és gazdasági valóságát a hét kör krízisének folyamatos menedzselése teszi ki.[11] A kapitalizmus és a piaci nihilizmus két évszázada az elidegenedést egészen az extrémitásig fokozta. Nem ismerünk magunkra, feszélyezve vagyunk azok közelségében, akik elméletileg „a legközelebb állnak hozzánk”, nem találjuk a Másikat, nem látunk magunk előtt Világokat, csupán egy végtelen metropoliszt és a tönkrement vidék romjain szerveződő szánalmas elővárosokat.[12] Az énünktől és a Világtól való elidegenedés jelmondata: „az vagyok, aki vagyok.”[13] Ezen tételen keresztül prezentálja a marketing az összeomlott világot: túl vagyunk már az egyénieskedés és a bizonyos márkákhoz való ragaszkodás korszakain. A Comité Invisible gúnyosan megjegyzi, hogy „évtizedek marketinges konceptjei kellettek ahhoz, hogy a tiszta tautológia állapotához jussunk. Én = Én.”[14] Az uralomnak sohasem volt semmitmondóbb szlogenje, mint ma.[15] A második kör a társadalmi kapcsolatok spektakularizációja: a szórakoztatás mindent körbefonó debilizáló jelensége. Totális elidegenedés során menekültté váltunk saját társas környezetünkben: „az igazság az, hogy teljességgel elszakítottak bennünket bárminemű tartozás és ragaszkodás érzésétől, sehonnan sem valók vagyunk. Ennek az eredménye egyfelől a turizmusra való beteges hajlam és a letagadhatatlan szenvedés. A történelmünk a kolonializációk, a migrációk, a háborúk, és minden társadalmi gyökerünk kiirtásának története. Ez az a történet, ami idegenné tett minket ebben a világban, vendégekké a saját családunkban. Megfosztott saját nyelvünktől minket az oktatás, dalaiktól a TV-s valóságshowk, testünk húsától a tömeges pornográfia (...).”[16] Még ha vissza is tér bármiféle társadalmi kötelék a Birodalom uralma alatt, az nem ugyanaz lesz, „amit elvettek tőlünk”. A harmadik kör a munka szintúgy megszűnőben lévő világa. A Láthatatlan Bizottság korunk munkához való viszonyát totálisan kilátástalannak írja le: nem számíthatunk nyugdíjra, nem gondolhatunk a munkához való jogra, a munkásjogokról nem is beszélve. Nem beszélhetünk többé a prekariátusról, hiszen ez a legalsó, leginkább kizsákmányolt osztály magát még a munka szférájához való viszony alapján határozta meg. Helyzetünk, különösen a mai fiatalok helyzete ennél is kilátástalanabb: nem a munkához, hanem a munka roncsolt világához, a munka lebontódásához és felszámolódásához lehet csak viszonyulni.[17] Az osztályhelyzet meghatározásának és az ellenállás öndefiníciójának problematikájánál sokkal többről van itt szó. A kapitalista kizsákmányolás a spektákulumon keresztül az élet egészére kiterjedt. Már nem a munka az elnyomás helye, hanem az élet egésze: nem éljük az életünket, hanem „eltöltjük az időnket.”[18] A Tiqqunra jellemző kiábrándulás, a negativitásba való radikális elmerülés, az önmegsemmisítés felé tett szuicid gesztus ezen a ponton is fellelhető. Állapotunk nem a kiábrándulás állapota, hiszen ekkor még reményekkel, valamire irányuló reális vagy irreális vágyakkal kell, hogy rendelkezzünk. Már rég túlvagyunk az elköteleződések és a várakozások időszakán. A Comité Invisible egy olyan generációról szól, AMI MÁR SEMMIT SEM REMÉL. Az elidegenedés negyedik köre a metropolisszá degradálódott városi környezet, amely a klasszikus értelemben vett város mellett a vidéket is kivégezte. Így írja körül ezt a környezetnek már nem nevezhető hipervalós zónát a Comité Invisible: „(...) egy teljesen urbánus szövet, minden forma és rend nélkül, teljességgel kopár, végtelen és meghatározhatatlan, globális kontinuuma a múzeum-szerű hypercentereknek és természeti parkoknak, hatalmas külvárosi építőipari projekteknek, ipari zónáknak, vidéki fogadóknak és divatos bároknak: a metropolisz.”[19] Mi marad ezeken a romokon? Szüntelen vándorlás, dzsentrifikáció, kitelepítés, szuburbanizáció. A falvak eltűnése során a leggyökértelenebb városi réteg kolonizálja az elhagyatott, és funkciótlanná váló vidék területeit. A nyomor is tud „marketing kampányokon” keresztül „autentikusságként” tetszelegni: romkocsmák, világörökségként parádézó vasbeton gyárépületek, a Disneylandre jobban hasonlító „rekonstrukciónak” mondott szánalmas restaurációk, amelyek kizárólag a homlokzatra terjednek ki. A metropolisz egyszerre, egyszemélyben a város és a vidék fájdalmas halála.[20] Az elidegenedés ötödik és hatodik köre a gazdaság és a környezet kérdéseivel foglalkozik. Egy perverz és sajátos összefonódás van e két fogalom között. A Láthatatlan Bizottság szerint az új hívószó, amivel az embereket rá lehet venni a gazdaságba, illetve a jelenlegi gazdasági berendezkedés működőképességébe való hitre a környezet. [21] Tömeges munkanélküliség, kizsákmányolás és harminc évnyi „tömör válság” az, ami mögöttünk van: „nem a gazdaság van válságban, hanem a gazdaság maga a válság.”[22] A „környezetet” a Comité Invisible egy olyan fogalomnak tartja, amely a közvetlen és valódi környezet, az érzékelhető életvilág megszűnése után globális szinten igyekszik pótolni mindennemű kötődés lehetetlenségét.[23] Ez a fogalmi és irányultságbeli eltolódás korántsem véletlen. Mindez része „az erőszakos menetelésnek egy globális és modernizált gazdaság felé.”[24] A nagybetűs környezetért csak azok a nagyvállalatok lesznek képesek globális szinten cselekedni, akik éppen a problémát jelentik, a megoldást semmiképpen. Valójában egy kifordult és egyensúlyt vesztett világrend status quo-jának a megőrzéséről van csupán szó. És ehhez a környezethez – amit valójában megélni, átélni, ahol életforma szerűen senki sem létezhet egy-két megfigyelő műholdat és a nemzetközi űrállomást kivéve – valójában már senki sem ragaszkodik. Az elidegenedés végleges állapotáról beszélünk, amikor az általánosságban vett környezetet kívánjuk megóvni. A kapitalizmus mindent megtett, hogy megszüntesse, felszámolja a régi társadalmi kötelékeket, és most a saját globalizált terminusain keresztül kívánja újra kötni ezeket a saját képére.[25] „Jelenlegi közösségi életünk a metropoliszban egy inkubátor” – jegyzi meg a Tiqqun.[26] A környezet, a közvetlenül megélhető életvilág összeomlasztása után egy ellenőrzött és irányított környezet kialakítása történik. Bio-hatalom után elérkeztünk a 'környezethatalom' korszakába. Őrült módon rekonstruálja a környezetet a kapitalizmus. Minél több „irányított környezet”, minél több érzékelő: minél több terület kerüljön a Birodalom térképére. Ez egy valódi „biogazdaság”, ahol a környezet egészét globális szinten a kapitalizmusnak megfelelően szabják újra: a „humántőke”, a „kapcsolatok termelésének” barbarizmusa a természetet sem kíméli.

A 20. század a soha nem látott erőszakok időszaka, amiket gyakran a ma is hangoztatott, de végtelenül elcsépelt jelszavak „védelmében” vívtak: végiggyilkolásztuk az előző évszázadot a demokrácia, a szabadság és a civilizáció nevében, legyen szó az első világháborúról vagy Bush „war on terror”-járól.[27] A 20. század során a Tiqqun szerint ezek az értékek véglegesen koptak értékükből, egyáltalán nem magától értetődőek vagy abszolút értelműek manapság, mint voltak pár évtizeddel ezelőtt. A Nyugat a fent elmondott hat pontot tudja felmutatni, mint saját civilizációja. Az amerikai drón-programok távvezérelt kivégzései, illetve a tömeges kínzások valójában egy szimbolikus és morális ellentmondásokban vergődő, elveszett civilizációt rejtenek. A demokrácia, a szabadság és a civilizáció látszatának fenntartása érdekében látszólag minden út megengedett: a legkevésbé demokratikus, a leginkább szabadságellenes és a legcivilizálatlanabb is.[28] Soha korábban nem éltek emberek ilyen fokú megfigyelés és ellenőrzés, ilyen perverz szabályozottság alatt, aminek ellenére életük mégis kaotikusnak, véletlenszerűnek és zavarosnak tűnik. A civilizációnk mai állapotára a

Tiqqun véleményében a heavy-metalra közel-keleti falvakat szétlövő M1 Abrams tankot meglovagoló katona, a reptereken elveszett és kizárólag a hitelkártyájához ragaszkodó turista, a szexuális szabadságba belefeledkezett spanyolok, a svájci emberi jogi aktivista, a 'fiatal lány' ruhákban és fiúkban boldogságot kereső alakja és azon „művészeti szakértő” a jellemző, aki a művészet „modern géniuszáról” kíván bennünket meggyőzni, miközben az előző évszázad művészete abból állt, hogy „ki tud nagyobbat köpni a civilizációnk arcába.”[29] A Nyugat úgy kerülte el az elkerülhetetlen összeomlását, hogy egy „szinguláris cselfogáson” keresztül egyszerűen megszűnt civilizációként működni.[30] Valójában a mindent megkérdőjelezés, a relativizmus és az individualizmus szemforgató dogmatizmusa számolja fel a társadalmakat világszerte egy sajátos hiperkolonizációs folyamaton keresztül.[31] Egyetlen társadalmi rend sem alapozhatja magát arra az állításra, hogy „semmi sem igaz”, mégis korunkban ez történik, ezt az állapotot hivatottak fenntartani a kibernetika mindent adattá és információvá degradáló folyamatai és az ellenőrzés globálissá válását propagáló nemzetközi egyezmények.[32] Ezen bio-hatalom és bio-gazdaság a válságot választotta kormányzásának módjául.[33]

[1] Guy Debord: The Society of the Spectacle, New York: Zone Books, 1994, 14.

[2] The Invisible Committee: The Coming Insurrection, Los Angeles: Semiotext(e), 2009, 23.

[3] Uo.

[4] Debord: The Society of the Spectacle, 15.

[5] Tiqqun: Preliminary Materials…, 11.

[6] Uo.

[7] Tiqqun: Preliminary Materials For a Theory of the Young-Girl, 12.

[8] Adam Morris: ’Drone Warfare: Tiqqun, the Young-Girl and the Imperialism of the Trivial’, In: Los Angeles Review of Books, 30th of September, 2012

[9] Preliminary Materials… 18.

[10] Tiqqun: This is Not a Program, Los Angeles: Semiotext(e), 2011, 37.

[11] Tiqqun: The Coming Insurrection, 10.

[12] Tiqqun: The Coming Insurrection, 16.

[13] Tiqqun: The Coming Insurrection, 29.

[14] Tiqqun: The Coming Insurrection, 29.

[15] Tiqqun: The Coming Insurrection, 31.

[16] Tiqqun: The Coming Insurrection, 36.

[17] Tiqqun: The Coming Insurrection, 44.

[18] Uo.

[19] Tiqqun: The Coming Insurrection, 52.

[20] Tiqqun: The Coming Insurrection, 54-55.

[21] Tiqqun: The Coming Insurrection, 63.

[22] Uo,

[23] Tiqqun: The Coming Insurrection, 70-71.

[24] Tiqqun: The Coming Insurrection, 70.

[25] Uo.

[26] Uo.

[27] Tiqqun: The Coming Insurrection, 85.

[28] Tiqqun: The Coming Insurrection, 86.

[29] Tiqqun: The Coming Insurrection, 89-91.

[30] Tiqqun: The Coming Insurrection 91.

[31] Tiqqun: The Coming Insurrection, 92-93.

[32] Tiqqun: The Coming Insurrection, 93.

[33] The Invisible Committe: To Our Friends, 8.