nem-Róza Luxemburg írása.

Kép: dailymail.co.uk

A marxizmus kollektív tudattalanja tulajdonképpen az a kikezdhetetlen és megingathatatlan viszony a világhoz, miszerint amíg „modern” kapitalizmus van, addig a szocializmus kérdése történelmi értelemben aktuális, addig az „alternatív modernitás” szellemi és politikai mozgalmai számára eleve adott a hely. Ez az, ami a lelkek mélyén marxistává tesz és ezt örökíti tovább a lenini Mi a teendő egészen a neoliberális globalizáció időszakáig. Lenin eredetileg és alapvetően a forradalom teoretikusa volt aki nem ökonomista a marxizmus (antimarxisták által oly nagyon kedvelt) vulgáris értelmezésében és nem is politikai hatalom-technikus (aki egy történelmileg rá osztott szerepet akar gátlástalanul végrehajtani a szocialista modernitás létrehozatala során, persze számtalan személyes vívódás során). Mi teszi a forradalom teoretikusává Lenint?

Kiss Viktor hozzászólása.

Kép: blogs.artinfo.com

Miért vagyok kevesebb annál a diáknál, aki a megyeszékhely középiskolájába jár? Miért nincs normális közlekedés a faluból, hogy munkát vállalhassak végre? Miért nincs a településen orvos, ha rendszeres kezelésre van szükségem? Az esélytelenek nyugalmával teszik fel a kérdéseket. A nincstelenek.

Kalmár Péter írása.

Kép: hvg.hu

Új magabiztosság kell annak kimondásához, hogy olyan államtalanított tereket hoztunk létre Európában, úgy fosztottuk meg az államot a védelem és védekezés lehetőségétől, hogy az állam nélküli terekben robbantgatók után kevéske annyit mondunk: „az ellenség bennünk van”. Nem, az ellenség belül van. Morális felelősségünk van azt illetően is, hogy milyen szavakkal írjuk le, ami történt, kinek a nyelvén szólalunk meg. Ma azok nyelvén kell beszélni, akik rokonaikat vesztették, akik egy ritmus- és diskurzuszavarban szenvedő, állam nélküli államok Európai Uniójában nem értik, hogy miért is „bennünk és bennük van a Gonosz”?

Böcskei Balázs írása.

Kép: ibtimes.com

Sok mindent megmagyaráz a magyar liberalizmus jelenlegi szellemi állapotáról az, hogy közülük vannak akik úgy tartják, hogy sikeres és példamutató politikai akció az, amikor az egyetemi fiatalság aktivistái valakit vagy valakiket kitiltanak egy egyetemről. Amikor a sajtószabadság korlátairól beszélünk, természetesen be lehet hozni a holokauszttagadás tiltásának példáját, amit én amúgy vehemensen ellenzek. De egy elméleti vitában, ami a szólásszabadság korlátairól szól, érvként arra hivatkozni, hogy ő maga „Auschwitzi túlélők unokája”, vajon milyen célt szolgálhat? Ez vajon egy állítás? Vagy azt helyettesíti? Ettől van igaza? Azt jelezném, hogy ha amellett lehet is érvelni, hogy egy egyetemnek nem kell holokauszttagadó előadót meghívnia, de azért a transzneműség megítélésében fennálló véleménykülönbségek talán mégsem esnek egy megítélés alá a népirtás eltagadásával.

Ungár Péter írása.

A szociális háló csúcsán lenni kényelmes, aki alul van viszont nem szereti, ha emlékeztetik helyzetére. Üres maradt az osztályok koporsója.

Kép: socialistpartyp.files.wordpress.com

Aki az állami kiterjedt ellenőrzésben csak és kizárólag nemzetállami Guantánamókat lát, és könnyeket sirat az olyan haza (USA)- és világárulók miatt, mint a Putyin ölében pihengető Edward Snowden, az nem tudja csillapítani a terror logikáját, az csak erősíti a „bármi megtörténhet” gyilkos szubpolitikáját. Ha mindig az állam ellen harcolunk, úgy egy idő után az állam erőtlen lesz értünk harcolni. Mint a francia és német 3 napos razziák mutatták az elfogottak „önéletrajzaik” alapján, immáron nem az a kérdés, hogy az állam jogon kívül járt-e el, hanem hogy az elfogottak mit kerestek közöttünk, miért nem lépett fel korábban az állam, hova tűnt a legitim fellépés magabiztossága?

Böcskei Balázs írása.

Itt összevegyült a polgárjogi mozgalom gandhiánus erőszakmentessége avval az arisztotelészi gyökerű gondolattal, hogy lehetséges az egyenlőtlenség társadalmában megteremteni az egyenlőség kultúráját.

Tamás Gáspár Miklós írása.

Az érzelmek uralásáért folytatott harc ezért aztán semmi esetre sem a „politikai cselekvés ellehetetlenítése”, hanem teljes értékű, telivér politikai küzdelem. Sajnos a közbeszéd vitái nem testetlen intellektusok űrben lebegő társaságában zajlanak, hanem olyan hatalmi viszonyok rendszerein belül, amelyek uralják nem csak a gondolkodásunkat, de az érzelmeinket, sőt a testünket, életünk legszemélyesebb aspektusait is: the personal is the political vagy micsoda. E hatalmi rendszereket, ha ezek igazságtalanok, épp ezeken a váratlan színtereken kikezdeni nem a politikától való elzárkózás, hanem a politikai cselekvés legvégletesebb felvállalása.

Kapelner Zsolt írása.

Nemrég Ungár Péter a Dinamón megjelent cikkében felemelte a szavát egy a külföldi sajtóban ismét egyre nagyobb figyelmet élvező kérdésben, amely a nyugati egyetemeken egyre terjedő diákmozgalmak kapcsán merült fel. E mozgalmak a szerző meglátása szerint túlpörgetett PC ajnározásukkal és túlzott érzékenységükkel a szólásszabadság, az értelmes vita és végül a politikai cselekvés lehetőségét rekesztik el – kárt okoznak.

Ungár – sok hazai szerzőhöz hasonlóan – nem kísérli meg részletesen bemutatni a szóban forgó problémát és az azt övező mély és összetett vitát, inkább csak idéz egy-két amerikaiul írt cikket, ami – mit ad Isten – a saját álláspontját támasztja alá. Ennek fényében én sem kísérlem meg itt a teljeskörű tényfeltárást, inkább csak a saját álláspontomat ismertetem néhány – remélhetőleg meggyőző – érv kíséretében.

Ungár azt kéri számon a „túlérzékeny” egyetemi hallgatókon, hogy a „közbeszédet pszichodráma csoporttá” akarják változtatni: azaz nem érveket és ellenérveket ütköztetnek, hanem kizárólag érzelmeikre (főleg sértett érzelmeikre) alapozzák egyébként meglepően sikeres politikai aktivitásukat. Széljegyzet: akár egyetértünk ezekkel a diákokkal akár nem, azt el kell ismernünk, hogy határozott véleményeket képesek artikulálni és azoknak szervezett akciók segítségével érvényt is tudnak szerezni – ha ezt a mi egyetemistáink is tudnák!

A probléma mármost azt, hogy Ungár – úgy tűnik - nem látja be, hogy ezekben a kérdésekben nem csak az érzelmekről van szó, hanem egyúttal a hatalomról is. Pontosabban: az érzelmi és a hatalmi kérdés nem elválasztható egymástól. Az, hogy egy közösségben kiknek kell félelemben élniük, és kinek a félelmeit akarja megszüntetni a közösség, és kikét nem, kinek a traumáit tartja a közösség fontosnak és kikét kisebbíti vagy marginalizálja, szerves része annak, ahogyan a hatalom megoszlik és működik a társadalomban.

Vegyük Ungár Péter kedvenc példáját, a Germaine Greer előadását megakadályozó kétszáz egyetemi hallgató, akik szerint a feminista szerző transzfób, ezért aztán nem kellene előadást tartania. Ungár szerint a hallgatók gondja az volt, hogy Geer „nem veszi figyelembe az emberek érzékenységét”, amire persze bárki mondhatja, hogy de hát ő egyiküknek sem az anyukája, az egyetemi hallgatók lelki világa nem az ő baja. Igen ám, csakhogy az „emberek” ebben az esetben az egyik legdurvábban marginalizált kisebbséget jelenti: a transzneműeket. Azzal, hogy egy egyetem nem veszi figyelembe a transznemű hallgatók érzékenységét, egy állítást tesz arról, hogy mennyire tartja fontosnak ezen diákok érdekeit.

Tanulságos meggondolni, hogy vajon e szerzők elővennék-e ugyanezt a gondolatmenetet, ha a szóban forgó szerző antiszemita vagy holokauszttagadó lett volna? Mert hát mi is pontosan a baj azzal, ha egy holokauszttagadó szerző vagy tudós tart előadást egy egyetemen? Pontosan az, hogy az illető jelenléte sérti az egyetem zsidó származású, ne adj’ Isten a holokausztot túlélő családokból származó hallgatók érzékenységét.

Bizony, arról van szó, hogy a tény, hogy egy ilyen ember, mint megbecsült tudós tarthat előadást az egyetememen, az mélységesen megrendít engem, mint Auschwitz túlélők unokáját. Nem feltétlenül azért, mert az illető tudós majd rossz zsidó vicceket fog mondani az előadásában, melyek kényelmetlenül érintenek, hanem azért is, mert ez egyúttal az egyetem hozzáállásáról is elmond valamit: számukra fontosabb az illető tudományos előmenetele, mint az antiszemitizmusa.

És ha ez így van, ugyan ilyen segítségre és támogatásra számíthatok a nevezett egyetemtől, ha a zsidógyűlölő hallgatótársaim fenyegetéseket találnak küldeni nekem? Vagy ha egy professzorom netán rosszabb jegyet ad nekem, mert úgy gondolja, zsidó vagyok? Mindez nem egy pusztán intellektuális eszmefuttatás, hanem egyúttal egy érzelmi reakció is: félelemnek hívják. A probléma pontosan az, hogy valakik büntetlenül félelmet kelthetnek bennem, ezáltal pedig hatalmat gyakorolhatnak fölöttem, pedig ehhez semmi joguk nincs.

Hogy a félelmem alaptalan? Hogy egy-egy szélsőjobbos előadó ide vagy oda, úgysem fognak hazafelé megverni az antiszemiták? Nos, ha engem nem is, transznemű embertársaim helyzete már közel sem ilyen biztos. Ezek az emberek folytonos kirekesztettségben és teljesen megalapozott félelemben élnek. Kirekesztésük, elnyomásuk egyik eszköze az, hogy a társadalom többi tagja rendelkezhet érzelmeik felett, míg ez visszafelé nem igaz, hogy érzelmeiket másodlagosnak, irracionálisnak bélyegezhetik.

Az érzelmek uralásáért folytatott harc ezért aztán semmi esetre sem a „politikai cselekvés ellehetetlenítése”, ahogy Ungár véli, hanem teljes értékű, telivér politikai küzdelem. (Egyébként kétszáz egyetemi hallgató szervezett fellépése egy politikailag terhelt témában, amely ráadásul meghátrálásra is kényszerítette az egyetemi vezetést mi lenne, hanem politikai cselekvés?!)

Mindez természetesen nem jelenti, hogy a szóban forgó diákok céljai vagy eszközei mindig helyesek és méltánylandók, hogy visszaélésekre soha nem kerül sor (nota bene: ez az Ungár által preferált típusú politikával is gyakran megesik). A Yale egyetem nemrég nyilvános meghurcoltatásnak kitett oktatóit nyilvánvalóan sok tekintetben igazságtalanul éri ellenségesség és bírálat. Ettől azonban a körülöttük kibontakozó dráma egy valódi politikai küzdelem: valóban marginalizált csoportok valódi politikai céljairól szólnak.

Ungárnak teljesen igaza van abban, hogy „a politikai cselekvésben, vagyis a közbeszéd vitáiban mindig sérül valakiknek az érzékenysége”. De nagyon nem mindegy, hogy a sértett és a sértő a politikai-társadalmi elnyomás és privilégiumok rendszerein belül hol helyezkedik el. A belátás, amelyet itt meg kell tennünk az, hogy a hatalom az élet minden területén megjelenik: minden, amit teszünk, gondolunk és érzünk a minket körülvevő társadalmi-politikai rendben ágyazódik.

Sajnos a közbeszéd vitái nem testetlen intellektusok űrben lebegő társaságában zajlanak, hanem olyan hatalmi viszonyok rendszerein belül, amelyek uralják nem csak a gondolkodásunkat, de az érzelmeinket, sőt a testünket, életünk legszemélyesebb aspektusait is: the personal is the political vagy micsoda. E hatalmi rendszereket, ha ezek igazságtalanok, épp ezeken a váratlan színtereken kikezdeni nem a politikától való elzárkózás, hanem a politikai cselekvés legvégletesebb felvállalása.