nem-Róza Luxemburg írása.

Kép: dailymail.co.uk

Nem mondom, hogy kitörő kedvvel mentem dolgozni az egyik, a fővárosi fiatalok által csak „klassz kajálda” alatt futó franchise-ba, de mivel diplomám nem egészen „versenyképes”, így míg azzá teszem, bevállaltam, amit bevállalni eleve nem nagy hősiesség. Tíz óra munka, leülni közben nem lehet, csak állni a pultnál, holt időkben dögunalom, kényszeredett telefonnyomogatás, cigiszünetben hátunk mögé nézegetés, mikor szólnak már, hogy hol vagyunk, inkább „külfödiül”, mint magyarul beszélő vendégkör, halálunalom-steril belsőtér, infantilis szívecskék rajzolása a kávéba, és oly széles mosoly arra, aki ránk se néz, miközben elveszi a 870 forintos csupacsoki sütit, amilyet még rajzolni sem lehet.

Nem éreztem jól magamat, s bár a havi nettóm első (és egyetlen) hónapomban 60 000 volt, vannak, akiknek még ennél is jóval kilátástalanabbak a mindennapjaik – ha egyáltalán esetükben elválnak egymástól a napok.

Reggel korán mentem, este 10-kor indultam haza, körülbelül annyi „cégmárkatudatosságom” volt, mint egy közlekedési lámpának. S ez igaz a munkatársaim jelentős részére, lévén diákmunkánk vannak, betanulják a munkát (kávékészítés, sütike vágás, konyháról étel kihordás, csomagolás, stb.), de hosszú távon (vagy a pénz nevetséges mivoltja [azaz a kizsákmányolás magas foka, a profithúzás példás jellege], vagy a vizsgák miatt) nem maradnak. Viszont vannak „kisfőnökök” (jelen történetben üzletvezető), akik anyagilag már jobban húznak, akik a kontrollemberek, de nagyobb is a felelősségük, akik felettünk vannak, de anyagilag jóval a nagyfőnökök alatt (nem beszélve a „globális” tulajról). Akik azt hiszik, hogy helyzetüket tekintve inkább az utóbbiakhoz, és nem pedig hozzám, hozzánk vannak közelebb. Nyilván többet keresnek, mint mi, de azért hazafele nem arra indulnak el, mint a nagyfőnökök, BKV-ra szállnak és nem BMW-be, a bulinegyedbe sem mindennap, hanem csak egyes napokon járnak, az akciós árukat azért ők is megnézik a boltban, a női magazinok (itt most történetesen nőről beszélünk, de ez oly mindegy) kuponjait ők is gyűjtik, hiszen a „legkisebb is számít, Cosmo!”

Nincs velünk, bár ellenünk sincs, a nagyfőnökök pont azt gondolják róla, mint rólunk: felcserélhetőek, pótolhatóak, könnyen megfizethetőek. Viszont szemben az „aktuális” munkaerővel, a kisfőnöknek már van márkatudata, kialakul benne annak képzete, hogy ő tulajdonképpen tényleg az üzlet vezetője. Ő a Cég, övé a teljesség érzése, magáévá teszi a márkát. Így még jobb és könnyebb őt alkalmazni annak, aki felügyelőt akar.

Egy nap lementem napközben az öltözőbe, amelynek bejáratánál egy számítógép van, ahol a rendelések és aktuális levelezések pörögtek. Rutinból rápillantottam, s megakadt szemem a gmailes felületen, a levezés tárgyában ugyanis a nevem volt. Ha már ott jártam, elolvastam a tartalmat. A levelet a kisfőnök, az üzletvezető a nagyfőnöknek, a vendéglátó franchise területi vezetőjének írta. Tudni kell, hogy betegség miatt nem voltam pár napot, csakhogy értsétek a levelet:

Nem vagyok „… hero arc” – ezen jót nevettem. A „hős” arc hogyan formálja a szívecskét a kávéba, hogyan vágja a répatortát, csomagolja be a kaját? Nem tudom, s attól tartok az üzletvezető sem tudja. Elé álltam (nem számítanak az ilyenre), hogy láttam a levelet, s bár tényleg beteg voltam, és már le is szarom, hogy ha nem is fizetnek ki, de kissé értetlenül állok azelőtt, hogyan lehet azonosulni egy márkával, ami személytelen, ami leginkább profit, amelynek mi mindannyian reklámfelületei vagyunk, mintsem alakítói, miközben a bevétel akkora, hogy nem tudja ő sem hány nulla van a végén. S hogyan lesz ott csapat, ahol a „foglalkoztatottak” olyan rotációban vannak, mint egy margaréta beporzáskor, ahol ott kezdődik a „csapat”, ha valaki képes félévig nyomorogni azon a pénzen (és nem felmondani, és elmenni utcát seperni, ahol legalább a járókelők megbecsülik az embert), ami úgy kezdődik, hogy 6 vagy 7 és négy nullában végzőik. Miközben a napi bevétele a helynek…

Elé álltam, megköszöntem szép és kedves sorait, aztán bejelentettem, hogy felmondok.

Nyilván a pszeudo-kapitalista mentalité üzletvezető mindezen nem akadt fenn, tudott aludni, bár utána jöttek tőle a mondatok, hogy „nem is úgy, hanem így”, „meg szóval, tudod, hogy”, „de azért már nem vagy beteg, ugye”, „szóval, biztos, hogy felmondasz, ne”, és ilyenek.

Én felmondtam, és azóta találtam más állást, most kevesebb mint 60 000-ért. Azokat sem kell sajnálni, akik még a régi „csapatból” ott dolgoznak, ők is el fognak ugyanis menni. Akit igazán sajnálni lehet az a „kisfőnök”, az az üzletvezető, aki nem vezetője az üzletnek, csak első az utolsók között. Ő nem lefelé, hanem felfelé szolidáris, ahol vele aztán pont annyira szolidárisak, mint a „lentiekkel”. Értem, hogy ez az elvárás, ettől az ő az üzletvezető, és nem más, de ő is értse, hogy így egyedül marad. Ilyen levelekkel, ilyen szolidaritás nélküliséggel nem „hero” lesz, hanem egy antihős.

S akkor azt még nem is írtam, hogy ezzel osztályáruló. Ő ugyanis saját magán kívül senkit nem árult el, de mégis csak ez a legszomorúbb dolog, ami egy emberrel történhet.