A konzervatív-liberális média elit szemében, aki kétli, hogy a hitel visszafizethető lenne, aki szerint nem számít az a pénzügyi mentőcsomag segítségnek, aminek többségét a francia és német bankok kapják vissza, az felelőtlen, populista, itthon bezárkózó és nem européer. Az, hogy ez a kísérlet ismét olyan sikeres lesz, mint 2005-ben és a nemmel szavazók többségét sikerül indulatos tömegnek beállítani hamarosan kiderül, ugyanakkor az, hogy a görög helyzetet övező jelenlegi diskurzus nem kétosztatú, akár azt is mutathatja, hogy az EU hegemón elitje a diszkurzív térben sem tud már olyan hatékonysággal hatalmat gyakorolni. Az elitek igazi félelmük nem csak az, hogy Görögországban más történik, mint amit ők diktálnak, hanem az, hogy ez precedenst teremt és majd Spanyolországtól Horvátországig kormányzati ellenállás lesz a megszorítások ellen és ezeknek a kormányoknak lesz majd mire hivatkozniuk.  A görög népszavazás „nem” többségét tekinthetjük akár a francia és a holland népszavazás párjának. Mindegyik a maastrichti rendszer elleni népfelháborodást jelentette és mindegyik a maastrichti politikai projekt legitimitás-hiányát mutatja meg. 2005 után volt az EU vezetésének elég ereje a népszavazások ellenére továbbépíteni Maastricht neoliberális Európáját, most ne hagyjuk nekik.

Ungár Péter írása.

Kép: socialistworkeronline.net

Kép: Momentán Társulat videó

Amikor 2002-ben aktivistáskodni kezdtem, egyben frissen végzett történelemtanárként igyekeztem elhelyezkedni, már tudtam: muszáj azzal foglalkoznom, hogy milyen is volt az LMBTQ közösség múltja. Ezért is örültem annak, amikor Banach Nagy Milán és Takács Mária 2011-ben megkeresett engem is, készítsük el az Eltitkolt évek férfi párját. Azt a filmet, amely elmeséli a meleg férfiak „eltitkolt történeteit”. A válogatásnál alapvetően két szempontot vettünk figyelembe. Az egyik, hogy interjúalanyaink vállalják a névvel és arccal való szereplést. Mi sem gondoltuk volna, hogy 2013-14-ben ez nem is lesz annyira egyszerű, hiszen az idősebb generációk tagjai közül sokan ma sem merik vállalni a szélesebb nyilvánosság előtt melegségüket. Ezen kívül törekedtünk a sokszínűségre: ötvenöt és hetven év között voltak interjúalanyaink a forgatások időszakában, volt köztük budapesti, szegedi, miskolci és pécsi, értelmiségi és nem értelmiségi, párkapcsolatban élő és inkább kalandokat kereső, aktivista és nem aktivista meleg egyaránt.

Hanzli Péter írása.

Az Uberhez hasonló új üzletek lényege a megosztásra épülő gazdaság, vagyis az, hogy a gazdaság szereplői – tulajdonosok, szolgáltatók, közvetítők, fogyasztók – megosztják egymással szükségleteiket/vágyaikat és a szükségletek kielégítésének eszközeit – marketinges nyelven: ‘demokratizálják’ a cserét. Optimálisabban osztják el a bevételeket egymás között, mint a hagyományos iparágakban, ahol a tőketulajdonosoknál landol a bevétel legnagyobb része. Ez bizony baloldali dolog, tehát épp ellenkezőleg van. A progresszió egyik nagy feladata, hogy támogassa a nagyvállalatok politizálódását (és demokratizálódását), ebben pedig az innovátorok bizony inkább barátaink, mint ellenfeleink – ettől még persze az Uber fizessen több adót –, de védjük meg őket, mert ők jelentik az élhetőbb jövőt, mindenféle értelemben.

Braun Róbert írása.

Kép: pinterest.com

Minden önmagát univerzálisnak kinevező, különösen a politikai erőtérben megjelenő erkölcsi ítélet – paradox módon, de szükségképpen –: partikuláris, nem függetleníthető a világnézettől. Ebből a szempontból még inkább érdekesek annak a Lukács Györgynek a megnyilatkozásai az átalakulással kapcsolatban, aki 1945 és 1951 között maga is aktív formálója volt a politikai és kulturális kérdéseknek. Lukács „leszámolás” fogalma tehát eltér kortársaiétól. Utóbbiak a múlt feldolgozásakor mindig a múlt és a jelen viszonyát firtatták, míg a filozófus szerint a helyzet temporalitása ennél komplexebb; a múlt szerepe a jelenben kétségtelenül problematikus, ám a változásnak nemcsak erkölcsialapja, de teleológiája is kell, hogy legyen. Ha csak azt hangsúlyozza a közbeszéd, hogy el kell számolni a múlt hibáival, erkölcsi számvetésre van szükség, az Lukács szerint kevés, hisz az egyén azt érezheti, hogy a korszak foglya volt, s erre hivatkozván a többség csak rendetlen bűnbánatra képes. Ám ha felfedjük előtte azt, hogy nemcsak elszámolni, de egyenesen leszámolni kell a múlttal a jövő (az új demokrácia, az új társadalom, az új ember) érdekében, úgy az egyén az új igazságokat és értékeket a saját életére is vonatkozatja, s ez magával hozza gyökeres átalakulását. Ez lett volna a rendes bűnbánat tétje és célja.

K.Horváth Zsolt írása.

Minden önmagát univerzálisnak kinevező, különösen a politikai erőtérben megjelenő erkölcsi ítélet – paradox módon, de szükségképpen –: partikuláris. Standei­sky Éva a Világ, a Magyar Nemzet, a Szabad Szó és az Új Magyarország publicisztikái alapján azt vizsgálja, hogyan tűnik fel politika és erkölcs – máskülönben is mindig kényes – viszonya ebben a különösen bonyolult évben, vagyis 1945-ben, s arra keresi a magyarázatot, hogy az erkölcsi megújulást szorgalmazó kezdeményezések miért fulladtak kudarcba. Kassák Lajos, Márai Sándor, Szekfű Gyula, Zsolt Béla, Darvas József, Supka Géza, Erdei Ferenc, a már idézett Bibó István és mások mind-mind a közelmúlt politikai, társadalmi, háborús történéseiből igyekezett megérteni annak tüneteit, hogyan jutott ide az ország, bizonyos diagnózist felállítani, s ki-ki beállítódásának függvényében valamilyen orvosságot javasolt. A bűnök megállapítása és bevallása éppúgy szerepelt e listán, mint a „sebek elvakarása” és a békés egymás mellett élés javaslata. A szellemi elit lázasan kereste a megoldást, de a válság létében mindenki egyetértett, ezért kérdezte ezredszer is: hogyan jutottunk ide?

Standeisky Éva nagyon pontosan fogalmaz, amikor azt írja, hogy a politikai helyzet erkölcsi megítélése nem függetleníthető a világnézettől. Nos, ebből a szempontból még inkább érdekesek annak a Lukács Györgynek a megnyilatkozásai az átalakulással kapcsolatban, aki 1945 és 1951 között maga is aktív formálója volt a politikai és kulturális kérdéseknek. Az Irodalom és demokrácia, valamint az Új magyar kultúráért címmel közzétett írásaiban politikai nézeteinek megfelelő, abból következő világos helyzetértékelést ad, így hát nem meglepő, hogy a Vörös Hadsereg jelenléte által szavatolt „forradalmi helyzet” kibontakoztatására, az átalakulás véghezvitelére a háború után a kommunista pártot tartotta egyedül képesnek. Lukács esetében a társadalmi valóság átalakításának és a magatartás megváltoztatásának – korábban már filozófiailag megalapozott – imperatívusza azonban mintegy „belebotlott” azokba az objektív akadályokba, melyekről fentebb már szóltunk, s melyek így értelemszerűen nem feleltek meg szerzője feladatkijelölésének. Mint Takács Ádám írja e voluntarista hatalmi törekvés azonban anomáliához vezet, annyiban, hogy „társadalmi mező egésze (…), élén azt az intézményeiben és gondolkodásában megjelenítő értelmiséggel, nem igazodik feltétlenül az egyelőre körülötte zajló változásokhoz, és passzív, illetve reaktív magatartást vehet fel. Lukács számára ez a helyzet egy eredendő filozófiai feladatkijelölést jelent: a cél az, hogy a valóságot, úgyszólván, felzárkóztassuk a saját színvonalára, vagyis, hogy a társadalmi szféra és annak szellemi reprezentációra képes rétege, az értelmiség, megfelelően elsajátítsa a kialakulóban lévő és történelmi szükségszerűséggel bíró társadalmi igazságokat és értékeket”. Ez a felzárkóztatás, átalakítás azonban nemcsak össztársadalmi szinten lényeges kérdés, de egyéni szinten is kitüntetett feladat. Takács Ádám tanulmánya végén ezt Lukácsnak a Vas István háború alatti és közvetlen utáni írásairól jegyzett kritikájával modellezi, melyben a filozófus – Eckhart mester nyomán – különbséget tesz rendes és rendetlen bűnbánat között. „Az első az – így Lukács – amelyből a magatartás gyökeres átalakulása csakugyan bekövetkezik, a második, amelyben a teljes önismeret ellenére az ember[ben] lényegében minden a régi helyen marad”. Az új ember konstrukciójának erkölcsi kérdése rendkívül mélyen izgatta tehát Lukácsot, de kortársaitól eltérően nem a múltban, hanem a jövőben kereste a feloldást.

A lukácsi életmű egységéről, annak meghaladottnak vélt szakaszairól Somlyó Györggyel vitatkozva ugyanis azt a kérdést teszi fel Lukács György: jogunk van-e megtagadni a múltat, illetve, hogy „valamit megtagadni: mit jelent”? Somlyó azt lobbantotta a filozófus szemére, hogy korábbi önmagától elhatárolódó, elsősorban A lélek és a formák időszakát „helytelen elvi álláspontnak” tekintő önértékelés „párját ritkító autodafé”. A „Leszámolás a múlttal” címet viselő válaszcikk ebből a vitából bontja ki az önformálás ismert kommunista tézisét, amelynek értelmében szellemi fejlődése megélt gondolkodás volt, s a szubjektív idealista Lukács eljutott a marxista Lukácsig. Az „életmű egységét” feszegető érvelésében azonban a marxista Lukács nagy hasznát látja az ifjúkori művek világlátásának, s az adott helyzetben némileg körmönfontan úgy fogalmaz, hogy bár „objektíve kétségkívül létező valami”, ugyanakkor „csak a szakemberek, a filológusok számára létezik, az élet számára nem”. Ez nem jelenti azt, hogy az igazi nagy egyéniségnek nincs valamiféle belső folytonossága, de mivel „összefoglalása azoknak az irányzatoknak, amelyek az ő korában a társadalmat mozgatják”, így szükségszerűek a belső ellentmondások. Éppen ezért nem lényeges, így Lukács, hogy a jelentékeny egyéniségben szubjektíve összefüggjenek az élmények, mert azok többnyire úgysem akart, szándékolt eredmények, hanem inkább „utólagos összefogások”. A modern szubjektivizmus tehát mindent „kiforgat”, s az életmű egységének magasztalásával feláldozza a lelkiismereti, cselekvési szabadságot. Másképpen fogalmazva, ha a jelenben élő, a jelen intellektuális, politikai, ideológiai, társadalmi kihívásait felismerő személy életműve egységének megőrzése felett őrködve elszalasztja a cselekvés „történelmi pillanatát”, akkor „állandóan utókort játszik a maga számára”, „önéletrajzot él át, és így nem életet él meg”. Így azonban „szükségképpen mindig a jelen szükségletei szempontjából alakítja át (sokszor: hamisítja meg) a saját múltját és viszont: a múlttal való életrajzi folytonosság fenntartása kedvéért lehúzza a jelent a múlt színvonalára, meghamisítja azt is”.

Egyértelmű, hogy Lukács válaszcikkének kritikai éle eddig az értelmiséget célozta, s a fentebb kivonatolt viselkedési mintát „esztéta magatartásnak” nevezte, ám írása végét a perspektívát kitágítja: „amit fentebb múlt s jelen viszonyáról, a múlt stilizálásáról, a vele való komoly leszámolás hiányáról mondottunk, az ma közéletünk egyik morális betegsége”. Ez Lukácsnál korántsem véletlen elszólás, hanem: program; ne feledjük, hogy az első a közélet „emlékezetzavarait” ostorozó cikke a Vörös Hadsereg Politikai Osztályának lapjában, az Új Szó-ban jelent meg 1945 őszén. A Somlyónak írt válaszcikk végén így fogalmaz Lukács:

„Ma mindenki, aki egyszer egy embert elrejtett, aki egyszer-kétszer külföldi rádiót hallgatott, már maga is elhiszi, hogy aktíve részt vett az ellenállási mozgalomban, hogy számára már nincs áttanulnivaló az új demokráciában. Ha az ellenállási mozgalomban annyi ember vett volna tényleg részt, amint ahány azt most múltjának stilizálása segítségével, nemegyszer jóhiszeműen is, elképzeli, úgy bottal is kiverhettük volna a németeket Magyarországról”.

Ez a beállítódás, melytől a filozófus sokszor még a jóhiszeműséget sem tagadja meg, azonban nem csak az élettől elszakadt esztéta irodalmár magatartásának sajátja, de „általános társadalmi betegség tünete”. Végkövetkeztetésként azt vonja le, hogy sokan belátják, hogy Magyarország hosszú ideje tévutakon járt, melyből szükségszerűen következik az, hogy maga az egyén is. Ebből azonban az az egyetlen kiút, vallja Lukács, ha az egyén leszámol saját múltjával; ezt a leszámolást azonban csak azok tudják véghezvinni, írja cikke legvégén, akik „a társadalmi igazságokat saját életükre is merik vonatkoztatni”. Lukács „leszámolás” fogalma tehát eltér kortársaiétól. Utóbbiak a múlt feldolgozásakor mindig a múlt és a jelen viszonyát firtatták, míg a filozófus szerint a helyzet temporalitása ennél komplexebb; a múlt szerepe a jelenben kétségtelenül problematikus, ám a változásnak nemcsak erkölcsi alapja, de teleológiája is kell, hogy legyen. Ha csak azt hangsúlyozza a közbeszéd, hogy el kell számolni a múlt hibáival, erkölcsi számvetésre van szükség, az Lukács szerint kevés, hisz az egyén azt érezheti, hogy a korszak foglya volt, s erre hivatkozván a többség csak rendetlen bűnbánatra képes. Ám ha felfedjük előtte azt, hogy nemcsak elszámolni, de egyenesen leszámolni kell a múlttal a jövő (az új demokrácia, az új társadalom, az új ember) érdekében, úgy az egyén az új igazságokat és értékeket a saját életére is vonatkozatja, s ez magával hozza gyökeres átalakulását. Ez lett volna a rendes bűnbánat tétje és célja.

(Hivatkozások nélküli részlet A felejtés piszkozatai. Ideológia és az önéletrajz-írás társadalmi stratégiáinak viszonya 1948–1949-ben című tanulmányból.)

Az emlékezet betegei. A tér-idő társadalomtörténeti morfológiájához

Budapest, Kijárat, 2015.

A borítót Roskó Gábor munkájának felhasználásával Pintér József tervezte.

A jelenlegi válság kapcsán érdemes felidézni az 1970-1973 közötti „szocializmus chilei útját”, mely az akkori gazdasági válságra kívánt választ adni. Jobboldalon burkolt „totalitárius”, a neoliberálisok szemében „életképtelen”, a baloldalon egy „demokratikus antikapitalista” törekvésként tekintenek rá.  De mi is történt valójában?

Zolcsák Attila írása.

A kiállítás tablói jól érzékeltetik, hogy ez az új avantgárd, amely születésének helyénél és idejénél fogva is az aktív, baloldali antimilitarizmus köré szerveződött, egyszerre volt kicsiny és mégis nagy. Kicsi volt, ha a példányszámokat nézzük – hatása mégsem volt jelentéktelen, hiszen saját miliőjén kívül is jókora figyelmet, leginkább persze felháborodást keltett. Ennél nagyobb dicséretet egy avantgárd nem is igen kaphat. És egészen elképesztő méretű volt a kiállításon is hangsúlyos nemzetközi kapcsolati hálója, az a sajátos kontextus, ahogy A Tett szerkesztői összeválogatták, új értelmezési keretekbe szervezték a világ különböző – néha egymással ellentétes világképeket megfogalmazó – művészeit és gondolkodóit. Új, rendszerszintű válaszokat akartak ezzel adni egy totális kudarcnak látszó rendszer tragédiájára. A Tett indulása előtt egy hónappal ült össze a háborúval szembeforduló maroknyi szocialista zimmerwaldi konferenciája, ahol Lenin és elvbarátai a „forradalmi defetizmus” elvét vallották, azt, hogy a proletariátusnak az imperialista háborúban mindenekelőtt saját burzsoáziájával kell szembefordulnia. A Tett, különösen az internacionális szám szerkesztésénél jól érezhető ennek az elvnek a hatása 

Konok Péter kiállítás megnyitója.

Kép: Kassák Múzeum

A morális rend egyértelművé teszi, kik a nemzet közös hősei (akik a nemzet fönnmaradásáért áldozták életüket), kik az áldozatok (akik a nemzet részeként és ártatlanul pusztultak el), kik az elkövetők (akik rombolták a nemzetet, mert a nemzet csonkolásához járultak hozzá), és kik a szemlélődők (akik a bajban nem tettek semmit azért, hogy a nemzet ügye előrehaladjon). Az új elbeszélés azért is fontos, hogy tudjuk, kik azok, akik ma elárulják közös értékeinket. Azok, akik tudatosan keverik össze a hősöket, az áldozatokat és az elkövetőket hazaárulók, mert közös nemzeti elbeszélésünket, így közös jövőnket árulják el. Nekünk nem a múlttal, hanem a jelennel és a jövővel van dolgunk: a befejezetlen munkával, melyet a nemzeti múlt hősei és áldozatai előrevittek.

Braun Róbert írása.

Előző írásaimban Trianon emlékezetének vitás kérdéseivel foglalkoztam. Vitatkoztam azzal, hogy történetileg megalapozhat-e helyes politikai cselekvést az elfogadott Trianon elbeszélés; ellenkeztem azzal, hogy Trianon megértő ’fájdalmára’ épülő történeti elbeszélés a progresszív oldal számára szükséges és hasznos politikai kompromisszum-e; valamint alternatív morális határokat kijelölő új elbeszélést ajánlottam mind a progresszívek, mind a nyugatos konzervatívok számára.

Ebben az írásban a nemzetről mint értékről, a nemzeti keretek közötti közös haladás feltételeiről és jelentőségéről fogok beszélni. Mindezt progresszív barátaim figyelmébe ajánlom, ám számítok konzervatív ellenfeleim érdeklődésére is.

A közös elbeszélés elfogadásának célja: a nemzet emlékezet-minimumának helyreállítása és a közös ünneplés, így a közös nemzeti politika lehetőségének megteremtése. Ma nemzet-töredékek vannak, melyek tagjai roncsolt emlékezetük és féligazságaik alapján gyűlölik és vetik meg saját másikaikat. Az emlékezet-roncs indulatok végletekig mérgezték emberi viszonyainkat: összeomlottak a társadalmi bizalom intézményei. Politika – a sokféle társadalmi tagoltságból eredő szükségszerű társadalmi konfliktusok intézményes kihordásának, feloldásának lehetősége – bizalom-minimum nélkül nem lehetséges; hiányzik a meggyőződés, hogy konfliktusok közös feloldása – az együttműködés – mindenkinek jobb, mint a másik legyőzése és elpusztítása. Bizalom nélkül csak öngyilkos politika lehet: a nemzet valamely részének csonkolása annak érdekében, hogy a másik rész traumáiból fakadó hisztérikus indulat-kitöréseinek megfeleljen. A másik legyőzése és elpusztítása – a hisztéria kielégítése – tragédia: olyan érték pusztul, mely mindenkit szegényít kulturálisan, gazdaságilag és érzelmileg egyaránt. A bizalmatlanság politikájának spiráljából a fönnálló renden belül kilépni nincs lehetőség.

Ahhoz, hogy újrakezdjünk, új morális rendre, a régi lezárására van szükség. Emlékezetünkben lezárni a nemzeti függés – mégha polgárosodást, modernizációt, fejlődést is hozó – sokszázéves korszakát; a hatalmi kompromisszum érdekében fönntartott kisebbségi elnyomás – mégha engedményeket és bizonyos autonómiát is kínáló – politikáját; a feudalista gazdaság- és társadalomfejlődés – mégha korlátos iparosodást, szolgáltatóipari és polgári fejlődést is hozó – időszakát; a nagymagyar mítosz kiválasztottságtudatra, egyediségre és fennsőbbrendűségre épülő – mégha vallási elfogadást és polgári asszimilációt is lehetővé tévő – kultúráját. Az új morális rend középpontjában a politikai nemzet áll: a közösség, mely létének ’értelme’ – az, amitől tagjainak többet ad, mint a puszta gazdasági érdekközösség – nem a felsőbbrendűség vagy etnikai-kulturális egyediség, hanem a közösen vallott értékek. A morális autonómia,  a szabadság, a kultúrák és életformák egyenrangúságának, az ember veleszületett, elindegeníthetetlen jogainak és méltóságának a tisztelete,  a fékek és ellensúlyok rendszerének, a pillanatnyi kisebbségi vélemények és értékek védelmének, a demokrácia rendjének elfogadása és megvédése. A nyugatos értékrendet procedurális értékelv támogatja: egyenrangúságra, demokratikus vitára, a kisebbségi vélemények tiszteletben tartására épülő folyamatok biztosítják, hogy senkit ne zárjunk ki a nemzetből. Ezt a lehetőséget teremtette meg Trianon: azt, hogy másoktól függetlenül, szabadon és autonóm módon képviselhessük saját kultúránk értékeit és érdekeit.

A morális rend egyértelművé teszi, kik a nemzet közös hősei (akik a nemzet fönnmaradásáért áldozták életüket), kik az áldozatok (akik a nemzet részeként és ártatlanul pusztultak el), kik az elkövetők (akik rombolták a nemzetet, mert a nemzet csonkolásához járultak hozzá), és kik a szemlélődők (akik a bajban nem tettek semmit azért, hogy a nemzet ügye előrehaladjon). Az új elbeszélés azért is fontos, hogy tudjuk, kik azok, akik ma elárulják közös értékeinket. Azok, akik tudatosan keverik össze a hősöket, az áldozatokat és az elkövetőket hazaárulók, mert közös nemzeti elbeszélésünket, így közös jövőnket árulják el. A morális értékek és a demokratikus folyamatok adják az erőt, hogy megvédjük azt, amitől a nemzet politikai hatalom nélkül is egyedi és hatalmas lesz: hagyományainkat, kultúránkat, a nemzethatárokon átívelő magyar nyelvünk erejét. Ez igazi huszonegyedik századi erő és hatalom: nem kizárólagos, és sokszorosodik, minél többeké. A Hunyadiak vagy a Zrínyik emlékezete, Liszt géniusza, Kertész nyelvének szörnyű csodája nem lesz kevésbé a miénk, ha a románok, a horvátok, az osztrákok vagy a németek is sajátjukénak vallják.

Az új, 1920 június 4-én kezdődő történet – a tragédiában fogant nemzeti függetlenség és szabadság története – a magyar kultúrát képviselő és őrző politikai nemzet létét és fönnmaradását ünnepli. Az ünnep nem önmagáért való, hanem az értékekért, melyeket a nemzet képvisel. Az ünnep a közös múlt hőseire emlékezik – mindazokra, akik a függetlenségért és a nemzet fennmaradásáért és értékeiért adták életüket –, ’48-’49 hőseire, az aradiakra, a Kiegyezés hőseire és a mindörökre száműzöttekre. Emlékezik a nemzet áldozataira, Kőröstárkányban, Makón, Magyarremetén, Gyantán, Óbecsén vagy másutt, amiképp megrendülve fogadja vissza a nemzetbe a nemzet nevében elűzötteket, jogfosztottakat, meggyilkoltakat Budapesten, Győrött, Abdán, Oswiezimben vagy másutt. Így nyer a közös értékeket valló, képviselő és megvédő politikai nemzet fönnmaradása által értelmet áldozatuk; a jelen és a jövő emlékező és ünneplő magyarjai – a politikai nemzet tagjai – őket, áldozatukat, hősiességüket ünneplik, magyar emlékezetüket őrzik és védik, a kulturális nemzethez tartozásukat pecsételik meg. Így lehetséges csupán, hogy áldozatuk – valamennyiüké, akik életüket adták – nem hiábavaló, általuk lesz lehetséges, hogy a nemzet, mely a népé, a nép által és a népért van, nem tűnik el. Aki hősként ünnepli az áldozatot: téved; aki hőssé teszi az elkövetőt elárulja a nemzetet, hullarabló, ki odadobja nemzete becsületét.

Nekünk nem a múlttal, hanem a jelennel és a jövővel van dolgunk: a befejezetlen munkával, melyet a nemzeti múlt hősei és áldozatai előrevittek. A ’fájdalom’, a tragédia fölemlítése önmagáért való és nem vezet sehova; a fájdalomnak nincsenek hősei csak áldozatai, a szenvedésnek nincsenek barátai, csak ellenségei -- múltban, jelenben és jövőben; a tragédia kontinuitása nem őrzi a nemzet egyediségét, mert nem emeli egyetemessé értékeit. Nincs gyászmunka, nincs temetés – anélkül pedig nincs emlékezés. A tragédia szenvedés- és pusztulástörténet: kisebbségi tudatot, indulatot, bosszút alapoz; a tragédiában fogant, de azt meghaladó ünnep erőt ad és erőt sugároz. Az értékmentes történeti kontinuitás fönntartása a Trianon előtti világgal röghöz köti és materiálissá teszi a történelmet, melynek így nincs morális tartalma és érzelmi ereje: egyenrangú események sorozata, melyből semmi nem következik, így a nemzet – egyetemes értékeket a partikuláris lét által képviselt – fönnmaradásának szükségessége sem.

A nemzet elképzelt közösség, melynek tagjait – vérségi kapcsolatok nélkül is – mély bajtársiasság köti össze. E mély bajtársiasság alapja, hogy a nemzetnek olyan értékei vannak, melyért sokan életüket is áldozni hajlandóak. Azért, hogy a jövő nemzedékeit is védjék és óvják ezek az értékek. De az elképzelt közösségeknek vannak határai: tagjaiknak tudniok kell, hogy léteznek más közösségek is, akik hasonlóan éreznek. Rájuk tisztelettel és egyenrangúsággal kell tekintenünk. Sorsunk közös, fennmaradásunk azon is múlik, miképp viszonyulunk hozzájuk. Tragédiánk fájdalma, az ’igazságtalanság’ emlegetése saját korábbi tagédiájukra és az őket ért korábbi igazságtalanságokra emlékezteti őket. A bizalmatlanság politikájából a korábbi elbeszélések fönntartása mellett itt sincs lehetőség kilépni. 

Kétszázhetvenkét szó, erre kell emlékezzünk. Nem a röviden emlékezőtől várták, hogy a nemzet megtöretett testét a közös álomban föloldja. Abraham Lincoln Gettysburg-i beszéde nyugatos konzervatívok és progresszívek számára egyaránt alapot ad a beszélgetéshez. Azt rögzíti, hogy melyek azok a nemzeti értékek – szabadság, emberi méltóság, demokrácia – melyekért a nemzetnek fennmaradnia érdemes, mely politika – a népé, a nép által és a népért lévő – az, amelyik ezeket az értékeket és nemzetet megvédeni hivatott és képes.

Gettysburg volt Amerika Trianonja. Nem a tragédia mértéke, a veszteség igazságtalansága okán. Ebben sem méricskélünk. Hanem mert ott épp szétszakadt a nemzet.  Lincoln – nem tudva, hogy a nemzet örökké szétszakadt vagy összerakható-e újra – Gettysburgban visszamenően és előre örökké mindenkit a nemzet részévé tett, aki a szabadság, az emberi méltóság és a demokrácia nemzeti eszméiért halt meg. Itt az idő, hogy tanuljunk Lincolntól, aki mindezt megértette. Edward Everett, az esemény fő szónoka, az Egyesült Államok volt külügyminisztere, a kor ünnepelt szónoka a halálról és a halottakról beszélt majd két órán át. Lincoln az élőkről és az élőknek beszélt mindösszesen két percig. Everett nevét egy kis település őrzi Massachussets-ben, Lincoln és  a Gettysburg-i beszéd emléke – amiképp a csatamezőn elpusztult déliek és északiak emlékezete – él ma is.

A beszédet a kortársak nem fogadták lelkesen. Ők a tragédiára, az áldozatra, a fájdalomra akartak emlékezni. Százötven évnek – benne milliók szenvedésével és áldozatával – kellett eltelnie, hogy egy újság szerkesztősége, mely akkor az elnök beszédét „ostoba megjegyzésnek” minősítette, ’A történelem rossz oldalán’ címmel megjelentetett szerkesztőségi cikkben kérjen elnézést korábbi tévedéséért. Sokan, sokszor – így ez a szerző is – követtük el a hibát, hogy a nemzet mint intézmény értékeinek fontosságát, politikai jelentőségét és időtálló politikai üzenetét nem értettük. Én ezért elnézést kérek.

Itt az idő, hogy közösen – a korábbi elbeszélést meghaladni képes, demokratikus, méltányos értékeket valló –, konzervatívok és  progresszívek megkezdjük a befogadásra épülő nemzet és a bizalomra épülő politika újraépítését Magyarországon. Ezt a beszélgetést ajánlhatjuk majd a nemzet ügyét továbbvinni akaró, utánunk jövő generációknak, akikből a jövő magyar, nemzeti és demokratikus – progresszív vagy konzervatív – kormányzata létrejöhet.

Magyarországon is létre lehetne hozni egy Podemos jellegű mozgalmat vagy a szlovén Egyesült Baloldalhoz hasonló pártszövetséget, amely komoly és szerethető választási alternatívává erősödhetne egy olyan országban, ahol ma a politikai paletta minden jelentősebb politikusát és politikai szervezetét egyszerűen megvetik a választók. Ehhez nem árt, ha ismerjük ezeket az új baloldali kísérleteket.

Kalmár Szilárd írása.

Ami valójában megkülönbözteti az embert az állattól az nem más, mint hogy képes felismerni a felelősségét. Képes átlátni a rendszert, amelyben él és tudatában van annak, hogy ő a rendszer egy piciny részegysége. Ugyanakkor tudatában van annak is, hogy a többi részegységhez képest neki van a legnagyobb felelőssége. Mert tudja, hogy nem akkor uralja igazán a rendszert, ha saját magát megkoronázva kizsigereli azt, hanem ha a rendszer szerves részét képezi. Ez az, ami igazán naggyá teszi Jane Goodallt, hogy bátor nőként, spontán megélve saját felelősségét, az elsők között világított rá a földi élet komplexitására, „útikönyvet” adva az abban való eligazodáshoz és a felelősségünk megéléséhez.

Oláh Noémi írása.

Kép: Imgarcade