Allende és Pinochet: Chile tanulságai 2015-ben
2015.06.28. 19:19
A jelenlegi válság kapcsán érdemes felidézni az 1970-1973 közötti „szocializmus chilei útját”, mely az akkori gazdasági válságra kívánt választ adni. Jobboldalon burkolt „totalitárius”, a neoliberálisok szemében „életképtelen”, a baloldalon egy „demokratikus antikapitalista” törekvésként tekintenek rá. De mi is történt valójában?
Zolcsák Attila írása.
Előzmények
A chilei folyamat kiindulópontja az 1950-es és 1960-as évek fordulóján kibontakozó, a kapitalizmus működéséből következő gazdasági megtorpanás volt. A tőke bővítése lehetetlenné tette a munkásosztály életszínvonalának ezzel párhuzamos növelését, majd annak addigi szinten való fenntartását is. Az „importhelyettesítő iparosítás” politikájának válsága 1970-re a két gazdasági elit – a „nemzeti burzsoázia” és a centrum tőkéje - közötti rivalizálás rövid távú kiéleződését jelentette. Előbbi a protekcionizmusban és a – korlátozott – pozitív redisztribúcióban, utóbbi a protekcionizmus felszámolásában, illetve a regresszív redisztribúcióban vált érdekeltté. Ez a megosztottság tette lehetővé, hogy az 1970-es választásokon a Népi Egység (UP) az egymással is versengő Kereszténydemokrata (DC) és Nemzeti Pártot (PN) is legyőzze.
Az UP győzelmének előfeltétele egy életképes munkásmozgalom volt, mely a rendszeren belüli kiskapuk bezárulásával forradalmi irányba volt kénytelen mozdulni. Vagyis az adott kapitalista válság megoldása felé hosszú távon két út vezetett: az elit és rendszere rovására, illetve a tömegek rovására. A chilei baloldali alternatíva alapja nem az UP volt, hanem fordítva: a balra mozdulás lehetősége és kényszere tette az UP-t alternatívává; e két jelenség azonban messze nem volt azonos.
Az Allende-kormány
Az UP programjának elméleti alapja a „szocializmus chilei útja” volt: első szakaszában antiimperialista és antioligarchikus programot hirdetett az úgynevezett „középosztály” és „nemzeti burzsoázia” részvételével a külföldi monopóliumok és a hazai oligarchia ellen – az addigi „importhelyettesítő iparosítás” politikáját ezek rovására finanszírozva. Ezt a második szakaszban a szocializmus építésére való áttérés követett volna. Formáját tekintve a demokratikus intézményrendszer tiszteletben tartásán, és annak belülről történő átalakításán alapult. Az UP volt egyedül képes a fejlődést gátló régi termelési formák (pl. latifundium, külföldi bányamonopólium) eltüntetéséhez, mivel képes volt e cél érdekében a munkásmozgalmat is felhasználni. Mikor az előbbi 1971-ben sikerrel járt – kiemelkedő gazdasági eredményeket produkálva – a kormány a rendszer egésze számára feleslegessé vált; és amikor a radikalizálódó tömegek 1972-től kezdtek kicsúszni az ellenőrzése alól - a középosztály/burzsoázia és a munkásosztály szövetsége eleve csak az utóbbi érdekeinek „ideiglenes” alárendelésével volt lehetséges -, veszélyessé is.
Az UP demokratikusan választott kormányként feltételezte az USA semlegességét, de ez nem valósult meg. A „láthatatlan blokádon” túl az 1960-as években realizált Camelot-terv (a chilei társadalom csoportjainak társadalmi és pszichológiai elemzése egy baloldali fordulat és az ez elleni fellépés lehetőségeit feltérképezendő), valamint a Pentagon által ugyanekkor kidolgozott „Politica” fedőnevű szimulációs modell alapján tört a rendszer felszámolására. Fontos, hogy Kissingert nem a szovjet előretörés (a prágai tavasz után a szovjetek nem voltak érdekeltek az UP sikerében) vagy közvetlenül az amerikai tulajdon sorsa, hanem a modell nyugat-európai visszhangja – tehát a modell sikere – aggasztotta.
A program az osztályok közötti kollaboráció elvén alapult, nem véve figyelembe, hogy a konfliktus a periférikus jelleg miatt kiélezettebb és eltérő jellegű. Ennek megfelelően túlbecsülte a tőkés csoportok átmeneti belső konfliktusát: a szövetségesnek tekintett nemzeti burzsoázia számára a korlátozott, lefelé történő redisztribúció erősítése csak egy bizonyos mértékig lehetett előnyös: fogyasztói piacának erősítése (napi fogyasztási javakat vásárló alacsony jövedelmű rétegek) egy adott szint után csak a saját helyzetének rovására történhetett, vagyis zsákutcába vezetett. Ahogy a felsőbb társadalmi rétegek rovására történő redisztribúció erősödött, úgy nőtt a kormány eleve fennálló ellentéte a modern transznacionális kapitalizmussal is, mely pont növelni kívánta e rétegek vásárlóerejét. A transznacionális szektor a „nemzeti burzsoázia” számára is kiutat kínált, vezető szerepének feladása árán magasabb profitrátát és fogyasztási lehetőségeket biztosítva számára. Így a tőkés csoportok 1971-től „összeforrtak”; ebben szerepet játszott az „alulról” érkező fenyegetés is.
Másik oldalon a munkásosztály – mindenekelőtt a „nemzeti burzsoázia” alkalmazásában álló szegmense, melyről az UP „megfeledkezett” – önállósította magát. A chilei úthoz tömegmozgalom kellett, de a tömegmozgalom túllépett a chilei úton. A „felülről induló” forradalom katalizált egy „alulról jövőt” – „Poder Popular” –, mely az előbbi céljait kívánta támogatni, de oly módon, hogy eszközrendszerét használva 1972-től – gyárak megszállása, stb. – már túlmutatott rajta. A jóléti program realizálására való törekvés a rendszer meghaladására való törekvésbe csapott át, és nyíltan osztályalapú törésvonal alakult ki.
A kormány két szék közt a pad alá esett: ami a középosztálynak és a nemzeti burzsoáziának túl sok volt, a népi rétegeknek már túl kevés; törékeny románcuk véget ért. Így a stabil demokrácia további fenntarthatóságának feltételezése, a „chilei mítosz”; illetve az, hogy általában lehetséges békésen a kapitalizmus felszámolása, szükségképp hamisnak bizonyult. Az intézményrendszer átalakítása, annak tiszteletben tartása mellett, csapdahelyzetet teremtett; minél tovább haladt a kormány a szocializmus felé, annál nagyobb ellenállásba ütközött, mely a demokratikus intézményrendszer megbénulásához vezetett. A jobboldali és liberális média által tovább hergelt „középosztály” számára Allende lett a „diktátor”: ellene indított sztrájkjai, az infrastruktúrát célzó jobboldali terrorista akciók, az ellenzéki törvényhozás tudatos obstrukciója 1973-ra a káosz egyik okává vált, megteremtve a katonai puccs előfeltételét. Gazdaságpolitikáját illetően a „szakaszosság” szintén kudarcot vallott: a részlegesen – és törvényesen - állami kézbe került gazdaság olcsó termékeivel és hitelkínálatával a magánszektort „táplálta”; ez az államosítástól való félelem miatt a spekulációba és a feketepiacba menekült, inflációt gerjesztve, mely további árufelhalmozásba torkollt; vagyis az „első szakasz” realizálása gátolta a „második szakaszra” való áttérést. A „prágai tavasz” történetéből vett példával élve mintha fokozatosan kívánnánk bevezetni a baloldali közlekedést, először csak a buszokra vonatkoztatva, hogy ne legyen túl „radikális”. A periféria gazdasága eleve nehezítette a népi rétegek életszínvonal-növelésének, és a felhalmozás bővítésének párhuzamosságát. A kapitalizmus meghaladását megcélzó, szakaszosság elvére épülő gazdaságpolitika ezen antagonisztikus ellentét nyilvánvalóvá tételéig vezetett: vagy a transznacionális kapitalizmusba való beilleszkedés, vagy a Poder Popular antikapitalista alternatívájának továbbvitele maradt. Szeptember 11-én nem az osztályharc, hanem annak tagadása bizonyult illúziónak.
A válság, a puccs és a neoliberalizmus
A transznacionális kapitalizmus elsődleges belső szövetségese legnagyobb belső fogyasztója, a hadsereg volt. Utóbbit az UP vonta be a kormányzásba, így a hadsereg a rendszer „gerincéből” már szeptember 11. előtt elkezdett annak „fejévé” válni. Az Allende-kormány utolsó szakasza ebben az értelemben intézményi átmenetet jelentett a demokráciából a katonai rendszer felé. Az UP pacifizmusa tovább egyengette az utat a diktatúra felé, történelmileg szükséges átmenetet képezve. Fő jelszava „nemet a polgárháborúra!”, illetve „Ne engedjünk a provokációnak”; szeptember 11-én mind a kettő „sikerült”: Allende elvégezte a tömegek „lefegyverzését” – a hadsereg már 1973 nyarán razziázott a gyárakban – Pinochet pusztán feltette az i-re a pontot. Az USA valóban a „demokrácia” védelmezője lett, Allendéből „totalitárius” diktátorjelöltet faragva: a „Zeta-terv” - mely egy baloldali „totalitárius” hatalomátvétel forgatókönyve volt - mindmáig a jobboldali mítoszok alapját képezi, noha azóta mind a CIA, mind a junta egykori részvevői megerősítették, hogy hamisítványról van szó. A hadsereg azonban közbelépett, „megmentve” a demokráciát, összes részelemének felszámolása árán.
Az 1973-as fordulat lehetővé tette a világkapitalizmus által megkövetelt tőkés strukturális átalakítást. Az exportorientált gazdaság világpiaci nyitása után a versenyképesség csak a bérek leszorításával, a felhalmozás növelése pedig csak kényszerakkumuláció révén volt biztosítható. Ehhez szét kellett zúzni minden társadalmi mozgást, mely ennek ellentétét követelhette volna. A kapitalizmus modernizációja a periférián szükségszerűen a tömegek nyomorához és a kevesek luxusához vezetett. Noha a juntát az „alulról” érkező nyomástól tartó „demokratikus”, „antikommunista” középréteg lendítette hatalomba, helyzete javulásában remélve, jutalma az volt, ami a munkásosztály büntetése.
A rendszer ideológiájának alapját a „nemzetbiztonsági doktrína” képezte: hangsúlyos eleme volt a külföldi „beszivárgó” baloldali eszmékkel szemben viselt folyamatos „szabadságharc”, vagyis a külső fenyegetettség érzetének fenntartása kohéziós elemként. Szociáldarwinizmusát – „mindenki annyit ér, amennyije van” -, a járulékos veszteségek iránti közönyét– a társadalom alsó csoportjainak leírását –, katonai jellege is megerősítette.
Diktatórikus formája és az alkalmazott terror méretei a baloldali tömegmozgalom létével, és annak felszámolásával magyarázhatóak. Ez utóbbi megtörténte után a rendszer 1989-től a periféria egyik polgári demokráciájává vált; a diktatúra fenntartásának költségei már nem voltak rentábilisak a tőke számára, ahogy korábban a demokrácia keretein belüli lefelé „csorgatás” költségei váltak túlzottá. A rendszer ellenzéke demokrácia-diktatúra ellentétpárban gondolkodott, nem véve figyelembe, hogy ugyanazon rendszer két formájáról van szó: a kapitalizmus és a demokrácia összekapcsolódása nem szükségszerű, diktatúrává is válhat, melynek két előfeltétele van: gazdasági krízis, illetve erős, „alulról” szerveződő balos mozgalom általi fenyegetettség. A krízis baloldali kihívás nélkül is jobbratolódáshoz vezet, viszont ez esetben diktatúra nélkül: előbbiben a stadion fogolytáborként is funkcionál, utóbbi „kedélyesebb” változatban pusztán a tőkefelhalmozás része. A tőke nyíltabb diktatúrája az előbbi esetben - a kapitalizmus meghaladására törekvő tényleges baloldali kihívás miatt - gyorsítva, „diktatórikusan”, de a kudarc lehetőségét is magában foglalva realizálódott; utóbbi esetben – a kapitalizmust nem, csak felszíni jelenségeit megkérdőjelező demokratikus kihívás miatt - lágyabban, viszont akadály nélkül valósul meg.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
kukuru 2015.06.29. 21:39:29
Gonbolkozó 2015.06.30. 07:46:54
kheiron 2015.06.30. 10:19:35
ingyenebed 2015.06.30. 10:22:36
ja, termett egy pár ilyen hibbant kollektivista megint.
van pár ilyen honlap, nem reklámozom őket.
Pogátsa, TGM, Krausz, ezek nagyon elszálltak, valósághoz közük sincs.
Artner Annamária, ő értelmesebb közgazdász, csak marxsita. de ő legalább adatokkal próbál érvelni, nem a rizsát nyomja.
én olyan pár 10 emberre becsülöm a táborukat egyébként, a hangjuk sokkal nagyobb, mint a támogatottságuk.
viszont remekül lehet látni a párhuzamot az echo tévén látható Bayer Zsolt- Bogár László - Boros Imre trió mondókája meg ezek között.
lényegében ugyanazt mondják más szavakkal.
a széljobb és szélbal valóban összeér, kollektivizmus, államhit, valóság teljes hanyagolása, önfelmentés, egyéni felelősség hanyagolása, "kockázat" szó nem létezik az ő gazdaságképükben, stb. így hirtelen.
nincs köztük egyébként egyetlen ember sem, aki valaha látott komoly munkahelyet közelről. mármint versenyszférában, magántulajdonban. ahol létezik az a szó, hogy "vevő" meg "profit", meg "teljesítmény", meg ilyenek.
a híveikre is jellemző ez. vagy 20 év körüli egyetemisták (jellemzően bölcsészek), vagy nyugdíjas komcsik. mérnök, közgazdász, vállalkozó, szóval bárki, akinek köze van a valósághoz, nincs köztük, vagy alig.
megfigyelhető az is, hogy az orbán kormánynak csak az antiszolidáris intézkedéseit támadják. a tulajdon, vállalkozás, piaci szabadság elleni intézkedéseknél mélyen kussolnak.
esetleg egyetértenek.
olyannyira, a manyupok államosítása pl benne volt a 90 fokos fordulat című pár évvel ezelőtti komcsi "programban".
remekül példázzák, hogy a fasizmus és a kommunizmus rokon gondolkodásmódok. egy liberálisnak mindkettő ugyanúgy ellensége, és ők is ugyanazzal a gyűlölettel beszélnek a liberálosokról.
közvetve tkp ők is a jobbiknak kövezik az utat a folyamatos néphülyítéssel. mint Bayer és Bogár.
Utolsó kommentek