Ezzel a könyvvel táborba szállunk és háborúba megyünk, toborzunk és buzdítunk, poszt-szekuláris nyelven írunk politikai lírát. Megrendítőt, zavarosat, átláthatatlant, mozgósítót. Társakat, barátokat, szövetségeseket keresünk – nem vagyunk egyedül. Az utcakövek költészetét szegezzük szembe – nyelvileg és tartalmilag is – az óvatoskodással és a lecsendesítés praktikáival. Gondoljuk meg, hogy mekkora erő rejlik egy egész világ elutasításának pillanatában, ha ráébredünk, milyen tisztán lehet érezni a megszabadulás levegőjét. Ezt akarjuk belélegezni.

Békés Márton-Böcskei Balázs írása.

Sajnos az állatvédelem egy mostoha, a napi szinten megjelenő embereket érintő egyéb élet- és szabadságellenes hangulatban teljesen eltörpülő, de soha véget nem érő küzdelemnek tűnő eszme és tevékenységi rendszer, és feltételezhetően az is marad, amíg az emberek nem állnak készen a boldogulásra, azaz arra, hogy mind egy szálig boldogságban, egészségben éljenek. Mit értünk gyökeres változtatáson egy radikális állatvédelmi akció kapcsán? Milyen eszközökhöz nyúlhatok (nyúlok) ténylegesen és burkoltan, illegálisan vagy legálisan radikális állatvédőként? Kivel szemben vagyok radikális, az intézkedésem során közvetlenül vagy közvetve érintett szereplőket hogyan érinti a radikalizmusom? Melyek a hosszú távú következményei az általam vagy a sajtó által radikálisnak minősített konkrét tetteknek?

Gábor Niki írása.

Kép: pinterest.com

Miért nem érzi úgy a publicista, hogy Kertész Imre bírálatához, motivációi megértéséhez érdemes volna elolvasnia az életművét?

 Pályi Márk írása.

Nem meglepő, hogy mennyire kialakulatlan – pontosabban nem létező – az értő Kertész-recepció Magyarországon, elég az öt évvel ezelőtti Litera-vitára gondolnunk, amely Radnóti Sándor Kertész Imre, a sértett című publicisztikája[1] nyomán bontakozott ki, s amelynek irányvonalát – mármint Radnótiét – Vári Györgytől Tamás Gáspár Miklósig[2] gyakorlatilag mindenki követte (a nagyon kevés kivétel egyike Selyem Zsuzsa volt): Kertész Imre nagyon jó író, de öregkorára stb. sértetté vált, amit el kell nézni neki, nem érdemes foglalkozni vele stb.

Ehhez képest egy – bármilyen hosszú időre visszanyúló munkatapasztalattal is bíró – mezei újságírótól aligha várhatjuk el, hogy pont ő lássa át és/vagy be azt, amit még a fölkent elméleti szakértőknek sem sikerült: Kertész nem annak ellenére „sértett”, ami az életművében áll, és ezért a munkája dicséretet, megnyilvánulásai pedig „baráti” bírálatot érdemelnek – ez a baráti bírálat (s ellenségek ugye már nem is kellenek…) azért mégiscsak, vitán felül, hasonlít a kedves kartársak pártelhajlástól való jóindulatú óvására –; hanem: Kertész Imre pontosan annak megfelelően viselkedik, ami az írásaiban olvasható, mondhatnánk azt is, azért kapta a Nobel-díjat, mert föltárta magában azt a reflexiós réteget, amelyben az ellentmondások már nem a morál és az attól vélt eltérés között feszülnek, hanem egy sokkal mélyebb bizonyság lépcsőfokai – és ehhez a viselkedésében, vagy legalábbis annak nyilvános interpretációjában is mindig hű maradt.

Ezért fogadja el a kitüntetést is.

Igen, a morál végül is olyan, mint a pártdirektíva.

Nem, nem ugyanaz. Hanem olyan. Először a lélekstruktúra ilyen analógiáit érdemes megérteni (tökre nem nehéz, egy kis antropológia, múlttörténet stb.), s utána nekikezdeni Kertész olvasásának.

Miklósi Gábor indexes cikkében[3] tehát módfelett aggasztó ismerethiányról – de még annak a bárminő igényéről sem – árulkodik a tételmondat, miszerint Kertésszel „élete végén történik meg az, ami soha korábban: a politika kihasználja, lehúzza és besározza”. Ezt persze a végére kellene hagyni, mert annyira vicces. Kertész életművének ugyanis, Miklósi cikkével szemben, az a tételmondata, hogy „bemocskolódtam.”

„Másképpen lettem mocskos, igaz, mint azok, akik odavittek, de mocskos lettem mégis: szerintem ez alapvető kérdés.” Volna itt tovább is,[4] amire, úgy látszik, kevesen vállalkoznak: „El kell ismernem azonban, hogy is ne kellene: félő, hogy ilyenformán az is belekeveredik kissé ebbe a mocsokba, aki a regényemet jószándékúan kézbe veszi és gyanútlanul olvasni kezdi.”

Tehát azzal, hogy a morált várja el Kertésztől, akinek az egész életműve a morál fölszámolásáról szól, azt kéri, hogy Kertész a közösségre legyen tekintettel (mindegy is, melyikre), és ne önmagára. Márpedig ez is elég érdekes, hiszen amikor Kertész azt nyilatkozza, hogy „ne minősítsen engem magyarnak”[5] vagy „nem tudom, mi az a zsidóság”,[6] illetve „a nemzeti és faji meghatározások rám nem vonatkoznak” (nem senkire!! „rám”!!!), akkor éppen arról tesz tanúságot, hogy legfőbb élethozadékaként csak saját magára van tekintettel – vagy még magára sem (s ennyiben a következetessége része az önmaga következetlenségeinek ellentmondásokat föloldó elfogadása is) –; Kornis Mihály ezt elég jól fogalmazta meg Ki hogy ír[7] című ünnepi kis ajándékversében az Élet és Irodalom 1999. karácsonyi számában:

Kertész Imre ellenben,
ámbátor őnéki minekutána,
kikéri magának, hogy önmagán
kívül valaki szeresse. („De az se!”)

Amiben – az említett recepcióhiányt ismerve talán külön ki kell emelni – a versszak első két sora a Sorstalanság, míg a második fele leginkább a Kaddis a meg nem született gyermekérttónusát, ritmusát visszhangozza.

Miklósi több helyen is megtalálhatná a választ a kérdésére még az ilyen kisujjból kirázott publicisztikájában is, hiszen fölteszi a kérdést: „De vajon miért fogadja el a díjat a valóban örök különutas, magát sehová sem soroló író?” Ám eszébe sem jut a válasz: pont ezért. Valószínűleg azt vélelmezi, hogy a sehova nem tartozás az ő publicisztikájával egyetértőkhöz való tartozást jelenti – legalábbis máskülönben nehéz volna koherensnek látni a gondolatmenetét. Hiszen azt csak Miklósi gondolhatja, hogy Kertész azzal, hogy elfogadja ezt a díjat, Orbánékhoz csatlakozik. Kertész ennél sokkal erősebben „csatlakozott” már magukhoz a nácikhoz, s azokhoz, akik meg akarták ölni, mind – nem másról szól a Sorstalanság (és nem más miatt nem akarták kiadni annak idején) –, ez a csatlakozás azonban a csatlakozás morális kérdésének ellehetetlenülését, megszűntét, irrelevánssá válását demonstrálja – persze, az ő esetében (tehát nem minden morál megszűnését, de ezt kár lenne már tovább ragozni, lásd föntebb, hogy „rám”) –, pontosabban mintegy azt, hogy „leszarom”, de olyan mélyen szarom le, hogy belehalok. Ezek után Orbán még számítson Kertésznek? Csakhogy amint a gyűlölködők is azért utálják Kertészt, mert úgy hiszik, hogy pusztán a tábor ábrázolásáért kapta a Nobelt, a Kertészt olvasó értelmiség java része is meg van róla győződve, hogy a hagyományos Soá-narratíva (sokadik…) megírásával vívta ki magának a világirodalmi érdemeit. Holott ez éppen az ellentéte Kertész Imre életművének.

Kertész arra kapta a Nobelt, hogy Auschwitz és a hétköznapok átfedését ábrázolta, azt, hogy az utóbbiban mennyire szervesen megtalálható a másik, pontosan ezekben a gesztusokban. Az általános értetlenségre jó példa, ahogy sokan félreértik a Sorstalanságban szereplő „koncentrációs táborok boldogságát”. Pécsi Katalin, egyébként kiváló projekteket vezető irodalomtörténész például, ezt a boldogságot akként interpretálta,[8] hogy még a táborokban is meg lehetett őrizni az emberség egy maradékát, csak akarat kérdése volt és az élet apró örömeit az ottani mindennapokba is be lehetett építeni stb. Kertész ezzel szemben épp az ellenkezőjéről ír: a muzulmánná válásként[9] leírt olyan szintű amortizációról, amikor a klasszikus humanista emberfölfogás már rég nem érvényesülhet, ám a súlyos regresszió, a beszorítottság és a megszokás együttese pontosan a boldogság érzelmi-tudati-zsigeri konstellációját hozza létre: mint a csecsemő anyja ölén, aki ugyancsak nem mondható a legkevésbé sem szabadnak, annál inkább részesülhet a totalitás boldogságában. A boldogság fogalmát tehát abban az értelmében használja, amit voltaképpen is jelent: a morális konvencióknak való megfelelés minél erősebb fokát. (Hoppá, aki még mindig úgy tartaná, hogy „maga a koncentrációs tábor nem természetes”,[10] és ami Köves Gyurkával történt, nem a normalitás szempontjának végletekig történő interiorizálásáról, hanem valamiféle történelmi kilengésről, elhajlásról szól, amit, neadjisten, utána máris korrigált az antifasizmus, az tényleg kezdje elölről.) Egyszer majd kitérünk arra is, hogy a tévhiedelmekkel ellentétben Kertész és egy egészen más téren mozgó politikai filozófus, Hannah Arendt fogalmi és koordinátavilága mennyire egybecseng, most csak álljon itt egy erről szóló idézet a K. dossziéból:[11]

„Auschwitz után többé fölösleges ítélkeznünk az emberi természetről. A moralista útja ma a tömegmozgalmakba vezet, és ez több mint problematikus; emellett unalmas. De hagyjuk őket, hadd higgyék, hogy létezik egy haláltáborok nélküli igazságos diktatúra, ahol mindenki köteles boldog lenni. Az én szememben a boldogság mást jelent, ennyi az egész.”

Miklósi is valami ilyen – jóllehet jelen napjainkban virtuális („morális”) – tömegmozgalomnak való megfelelést vár el Kertésztől, arra ugyanakkor, hogy miért nem tartja szükségesnek megérteni Kertész mondandóját azelőtt, hogy önellentmondást készülne a nyakába varrni, nagyon egyszerű a válasz: ugyanis a hivatásos irodalmi kánon (egyébként kis számú) interpretátorai sem mutatnak igényt rá, hogy Kertészt a valódi jelentése szerint építsék be akár az irodalmi életbe, akár a közbeszédbe. (Kertész saját közlései szerint Molnár Sára és Maria Janion elemzései – az utóbbihoz lásd fönt a muzulmános hivatkozást – közelítették meg őt egyedül hitelesen.)

S az igaz is, hogy amennyiben a gyűlölködők fölfognák Kertész szavait, az fölszabadíthatná őket, hiszen végtére éppen egyfajta élményazonosságról szól; viszont a morálbajnok értelmiség lába alól alighanem kicsúszna a talaj.

„Lehet, hogy Kertész – némi gőggel – abban bízik, hogy ő a nagyobb formátumú figura, és valójában ő használja Orbánékat?” – kérdezi Miklósi. De a választ itt sem keresi meg, pedig egyszerű: igen. Ám hozzáteszi: „ha így is (sic!) van, akkor is téved”. Érvek nélkül tévedésnek minősíteni valamit – amint ő teszi – nyilvánvalóan azt sugallja, hogy van egy közös tudás, ami mindenki számára ismeretes, ezért nem is kell taglalni. Ez pedig olyasféle volna, hogy nem Kertész használja Orbánt, hanem fordítva. Ilyen közös ismeret azonban nem létezik, és Miklósi szemszöge csupán azt támasztja alá, hogy ő maga csakis a kiváltott politikai hatás, és nem a tettben képviselt tapasztalat felől közelíti meg az esetet, azaz a tettet nem maga a tett, hanem az általa kiváltott hatás felől ítéli meg (ami az emberi cselekvés terében mindig is egy abszurd, irreleváns tévértelmezés volt). Másként szólva, csakis Orbán szemszögéből képes látni az esetet, így válik a ner hasznos tagjává. Kertész szemszögéből nem – amelyből pedig ez magától értetődik. Vagy úgy is mondhatnánk: „természetesen”.

(Disclaimer: Miklósi cikkére egy szót nem jutott volna eszembe reagálni. A legközelebbi barátaim is értetlenségükről tájékoztattak ugyanakkor, és ez késztetett írásra.)

[1] Népszabadság, 2009. november 9. Elérhető: http://nol.hu/belfold/kertesz_imre__a_sertett-421111

[2] „Elmúlik ez a kis téboly”. Litera.hu, 2009. november 11.; „Magasabb nívóra lenne szükség”. Uo., nov. 12. etc.

[3] Kertész Imre lett a kormány holokausztbohóca. Index.hu, 2014. augusztus 15. (http://usite.hu/x/4618)

[4] Kertész Imre: A kudarc. Magvető, Budapest, é. n. [2000]. 45. o.

[5] Keményen kritizálta Magyarországot Kertész Imre. Origo.hu, 2009. november 9. (http://www.origo.hu/itthon/20091109-kertesz-imre-interjuja-a-welt-ujsagban.html)

[6] A haláltudat mint vitális erő. Kertész Imrével beszélget Szántó T. Gábor. Szombat, 1994. április. (Elérhető: http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/KERTESZ/kertesz00007/kertesz00021/kertesz00021.html vagy http://www.szombat.org/politika/3919-a-halaltudat-mint-vitalis-ero-kertesz-imrevel-beszelget-szanto-t-gabor)

[7] Élet és Irodalom, 1999/51–52. (http://www.es.hu/old/9951-52/kornis.htm); K.M.: Pestis előtt. Novella Kiadó, é. n. 209. o.

[8] Belső közlés. Klubrádió, 2013. június 24. (http://belsokozles.blog.hu/2013/06/24/7_adas_pecsi_katalin)

[9] Maria Janion: „Ha látszólag egészen másról beszélek, akkor is Auschwitzról beszélek” (Kertész Imréről). Múlt és Jövő, 2009/1. (http://www.multesjovo.hu/hu/aitdownloadablefiles/download/aitfile/aitfile_id/174/) P. S. M. ford.

[10] Kertész Imre: Sorstalanság. Magvető, Budapest, é. n. [1999]. 314. o.

[11] Kertész Imre: K. dosszié. Magvető, Budapest, 2006. 95–96. o.

Az írás eredetileg EX Symposion 87. számában jelent meg.

A megosztáson alapuló gazdasági modellt a cégek – a gyakorlat ezt mutatja – a konkrét gazdasági tevékenységgel járó költségek és kockázatok eltüntetésére, helyesebben áthárítására használják. Ez mostanában terjedt el, amikor a nagy tőkés cégek, terheik csökkentése és a profit növelése érdekében, teljes munkaidőben foglalkoztatott alkalmazottaikat egyre gyakrabban cserélik részmunkaidősökre, a korábban státuszban foglalkoztatottakat pedig vállalkozóként alkalmazzák. A megosztáson alapuló gazdasági modell, és a vele szorosan együtt mozgó on-demand job mint munkavállalási forma a 19. századi munka világát hozza vissza, amelyben a dolgozók nem rendelkeztek jogokkal, de vállalniuk kellett a kockázatokat és a hosszú munkaórákat, ha családjukkal együtt meg akartak élni. Az Uber taxisok saját autójukat használják, maguk fizetik a biztosítást és – az egzisztenciális kényszert leszámítva – semmi nem szabályozza a munkaórák számát. Az Uberen mindezt nem lehet számon kérni. Az Uber értékét jelenleg 40 milliárd dollárra becsülik, de a taxisok nem a cég alkalmazottai, tehát nem is felelős értük. A megosztáson alapuló gazdaság sikere furcsa módon a kapitalizmus válságának sikere – a folyamatosan romló foglalkoztatás szempontjából.

Nehéz Győző írása.

Fotó: New York Post

Az Uber demokratikus, működésében és hatásaiban egyaránt. Ebben a rendszerben minden benne van: termelékenység, ami az értékelések és megtett utak száma alapján, pontos elszámolással. Van munkaerőigény, hiszen egy új alternatíva születik, ami olyanok szólít meg, akiket a korábbi lehetőségek nem. És igen, van a globális térben utaztatott bevétel, meg annak a nyolcvan százaléka, amely az itthoni térbe kerül, hitelt fizet, fogyasztást generál. Az, hogy az állam a szerzett jogokra örök igényt formáló lobbicsoportok és önös üzleti érdekek fogságában nem tud, de sokkal inkább nem akar reagálni ezekre a változásokra, az nem az Uber és társai demokratikusságát csökkenti. Az azt jelzi, hogy a modern feudalizmus nem képest saját érdekein túl tekinteni és legalább párbeszédet folytatni arról, hogy legalizálja azt, ami megállíthatatlanul tör előre. Nem tökéletes, de jobbat egyelőre nem találtak ki.

Lázár Tamás írása.

Kép: http://i.ytimg.com

A sharing economy nem feltétlenül írható le a hagyományos közgazdasági fogalmakkal – Marx például biztosan fejreállt volna attól a gondolattól, hogy az emberek kőkapitalista körülmények között is hajlandóak önként megosztozni egy termelőeszközön –, de ettől még nem biztos, hogy üldözendő. Maga az ötlet is kommunisztikus jellegű (mondjuk ki: baloldali) közösségekben merült fel először, hogy nem muszáj minden háztartásnak saját babkocsit, mosógépet vagy autót vásárolnia – úgy is működik a dolog, ha közösen szerzik be, és összehangolja a használatát. De mondunk mást, ami talán azokat is meggyőzi, akik az Uberre valamiféle gyanús imperialista találmányként tekintenek. Vegyük például az energiatermelést, amelyen belül szintén többféle modell létezik.

Atom Anti írása.

Kép:bibliotecapopularenglish.blogspot.co.uk

Amikor azt mondja, hogy „az egyenlőség, a szolidaritás és az igazságosság világát”, kívülről hirtelen fény árasztja el a templomot. Az egész hétvége meglehetősen borús időt hozott, időnként jó nagy esővel, de pont ebben a minutumban elmennek a felhők, és a templom jókora ablakain akadálytalanul tűz be a nap. Hasonló hideg futkos a hátamon, mint gimnazista koromban, amikor először éreztem magam otthon templomban. Áldozáskor Bill adja az ostyát, Steve kezében a kehely a borral. Bill és Steve kinn, az ajtó előtt paroláznak mindenkivel a napsütésben, mindenkinek a kezébe nyomnak egy climate justice szórólapot, és Steve lelkesen magyarázza, hogy a párizsi klímakonferencia előtt még pont van idő arra, hogy minden lehetséges módon zaklassuk a politikai vezetőket, hogy kapjanak a fejükhöz klímaügyben.

Rauschenberger Péter írása.

A szerző fotói

A zenekar a tó felől érkezik, kyrkbåt-on. Az olyan, mint egy kisebb vikinghajó, árboc nélkül, csak evezőkkel. Régen, amikor még annál is kevesebb volt itt az ember, mint most, a templomokat a hajózható vizek közelébe építették, és ilyenekkel jöttek az emberek vasárnap mindenhonnan a templomba. Kilenc népi hegedűs és egy klarinétos a zenekar. Az átlagéletkoruk szemre mondjuk 113 év, pedig van köztük egy láthatóan még csak hatvanas suhanc is. A gyülekezet, illetve legalább két, különböző felekezetekhez tartozó gyülekezet együtt, a parton várja őket, velük a két pap. Az egyik pont úgy néz ki, mint Bill Murray, a másik megszólalásig Steve Howe, a Yes gitárosa. Hegedűszóra vonulnak föl a dombtetőre a templomhoz. Elöl a zenekar, a klarinétos tamburmajorként vezényel a klarinéttal, mögöttük (nem tudjuk az igazi nevüket, de az egyszerűség kedvéért) Bill és Steve, utánuk a nép, sokan a zenekarhoz hasonlóan dalarnai népviseletben, főkötős nők, nénik, színes ruhás férfiak, bácsik, virágkoszorús gyerekek. Mások civilben.

Beállunk mi is a sor végére, aztán helyet foglalunk az egyik padban. Sok az ember, szorosan vagyunk, egy komplett család ül be mellénk. A Midsommar alkalmából bemutatott högmessa, azaz nagymise felekezeti identitását nehéz meghatározni. Tudjuk, hogy az eseményt a Svenska Kyrkan, azaz a svéd lutheránus egyház és a svärdsjöi hagyományőrző egyesület szervezi, Bill, ruházata alapján, protestáns papnak néz ki, tehát logikusnak tűnik, hogy ő van a Svenska Kyrkan-tól. Steve ránézésre katolikus pap is lehetne, de róla tudjuk, hogy az Equmeniakyrkan helyi lelkipásztora. Az Equmeniakyrkan a svéd metodista egyház, a svéd baptista egyház és a Svenska Missionskyrkan egyesülésével jött létre néhány évvel ezelőtt. Viszont a liturgia, aminek a bemutatásához Bill katolikusnak tűnő miseruhát ölt, Steve marad a fekete reverendájában, szabad szemmel megkülönböztethetetlen egy katolikus liturgiától, amiből az következne, hogy legalább az egyik pap katolikus. A régi, háttalmisézős oltárt használják, de ez sem lenne rendkívüli, így volt például a bakonybéli bencés monostorban is még néhány éve, Domonkos atya idejében, igaz, ott meg egy gyönyörű szerb ortodox miseruha került elő időnként, mindenkinek gyanúsan hosszú szakálla volt, és feltűnően sokat idézték a görög egyházatyákat.

A Midsommar a nyári napforduló ünnepe. Az olvasmányok a fénnyel és a világossággal kapcsolatosak. Az ószövetségi olvasmány a Genezis eleje (legyen világosság, a világosság és a sötétség elválasztása, világító testek az égbolton, látta Isten, hogy jó), az evangélium a János eleje (benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága, a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be). Ahogy ünnepeken dukál, volt szentlecke is, de az átcsúszott a kezdetleges svédtudásom szűrőjén.

Steve prédikál. A Midsommar a Karácsony ellenpontja az év ciklusában, az az ünnep, ami a Karácsony ígéretének a beteljesülését jelképezi. Karácsonykor kezd a fény apránként teret nyerni a sötétséggel szemben, Midsommarra teljes a fény győzelme, és valóban, itt északon egybeér az esti szürkület a hajnallal, nincsen köztük éjszaka. A természet teljes pompájában hirdeti, hogy a teremtés jó, és a beteljesülés felé tart. Kb. ezeket értem. Steve ezután azt mondja, hogy Isten nemcsak látta, hogy a világosság és úgy általában a teremtés jó, hanem tett róla, hogy jó legyen. Ez magyarul nem hangzik olyan frappánsan, mint svédül: „se” és „se till” a két ige, ugyanaz, mint angolul a „see” és a „see to it”, az angol analógia miatt fogom, hogy miről van szó. Az ember szerepe sem a passzív szemlélőé. A szabadság azt jelenti, hogy a teremtés műve a mi kontribúciónkkal lesz kész, egy nem jelentéktelen rész a mi szabad döntéseinken múlik, az általunk választott cselekvés által lesz azzá, ami. Nem csupán annyi a dolgunk a teremtéssel, hogy lássuk (se), hogy jó, hanem, hogy tegyünk róla (se till), hogy jó legyen.

A teremtés nincs kész, mondja Steve. Többek között onnan tudjuk, hogy nincs kész, hogy a világ tele van nyomorúsággal és igazságtalansággal. Ha azt látjuk, hogy valakinek nincs mit ennie és nincs hol aludnia, az azért van, mert a világ nincs kész. Ha valakinek el kell menekülnie a hazájából, mert életveszélyben van otthon, az is azért van. Ha azt halljuk, hogy menekültek kockáztatják az életüket a tengeren, és nem akarják befogadni őket ott, ahova igyekeznek: nincs még teljesen kész a teremtés, nekünk kell befejeznünk. A mi dolgunk, mert a mi szabad, erkölcsi választásainkon múlik, hogy kész lesz-e. Majd akkor lesz kész a teremtés, ha létrehoztuk az egyenlőség, a szolidaritás és az igazságosság világát mindenkinek. „För alla” – nyomatékosítja Steve még egyszer.

Amikor azt mondja, hogy „az egyenlőség, a szolidaritás és az igazságosság világát”, kívülről hirtelen fény árasztja el a templomot. Az egész hétvége meglehetősen borús időt hozott, időnként jó nagy esővel, de pont ebben a minutumban elmennek a felhők, és a templom jókora ablakain akadálytalanul tűz be a nap. Hasonló hideg futkos a hátamon, mint gimnazista koromban, amikor először éreztem magam otthon templomban.

Áldozáskor Bill adja az ostyát, Steve kezében a kehely a borral. A záró áldás után Bill lehívja a karzatról a kántornőt, hogy a gyülekezet nevében elbúcsúzzon tőle: befejezte a teológiai tanulmányait, most elmegy valahová felkészülni az ordinációra, utána papként fog szolgálni valamelyik közeli faluban. A kántornő is elköszön, megölelik egymást, taps. Kivonuláskor a zenekar félrehúzódik a bejáratnál a torony alatti kis előtér egyik oldalára, ott zenélnek, amíg mindenki kimegy. Kifele menet Linda gyorsan elmagyarázza a homíliának azokat a részeit, amiket nem értettem, de úgy tűnik, a lényeget értettem magamtól is. Bill és Steve kinn, az ajtó előtt paroláznak mindenkivel a napsütésben, mindenkinek a kezébe nyomnak egy climate justice szórólapot, és Steve lelkesen magyarázza, hogy a párizsi klímakonferencia előtt még pont van idő arra, hogy minden lehetséges módon zaklassuk a politikai vezetőket, hogy kapjanak a fejükhöz klímaügyben. Mindketten megismernek minket, emlékeznek rá, hogy két éve is itt jártunk Midsommarkor. Steve arra is emlékszik, hogy elkértük az akkori beszédét, de csak egy kézzel hevenyészett vázlatot tudott adni. Mondjuk, hogy annak most is örülnénk, de azt mondja, hogy idén vázlatot se írt, mert pontosan tudta fejből is, hogy mit akar mondani. Mindehhez lehet vagy nyolcvan, de az itteniek korát mindig alábecsüljük.

Aztán meghívnak minket sütire és kávéra.

Így megy ez.

Az Uber, mint helyi problémákra „megoldást” kínálni hivatott multinacionális vállalat akkorára nőtt, hogy nemcsak új rétegekkel kezdi ellátni a tömegközlekedésről alkotott felfogásunkat, hanem további kérdéseket is felvet. Jelen cikk nem vádirat az új technológiákkal szemben viszont egy új nézőpontból, egy óvatos techno-szkepszis optikai lencséjén át tekint az Uberre. Az egyre népszerűbb, többszörösen összekötött okostelefonos alkalmazás egyfajta „digitális svédasztalként” kínál fel szabad/üres autókat és sofőröket a felhasználó készülékén, illetve közelében. Ám ezen a kijelzőn megjelenik más is: kirajzolódik rajta a társadalmat pásztázó, háttérben maradó és szabad szemmel láthatatlan panoptikon a maga szupermegfigyelésével és ellenőrzésével. A lényegre térve: ha nagyon akar, a San Francisco-i székhelyű vállalat a felhasználók okostelefonjaikra telepíthető alkalmazás által hozzáférhet magánszemélyek tartózkodási helyéhez és címjegyzékéhez. Thriller-perspektívából talán egy olyan szuperintelligens és ismeretlen szándékú „globális agy” memóriájában tárolva ezeket az adatokat, amely a jelenben „mindent lát” – értsd: személyiségi jogokat sérthet. Szokás mondani, hogy jobb félni, mint megijedni. Filozófiám szerint mindkettőt jobb lehetőség szerint kivédeni. Mármost ebben az önreflexió, továbbá ezen alkalmazások és eszközök mértéktartó és körültekintő használata segíthet.

Iványi Márton írása.

Kép: davidicke.com

Lehet egyoldalúan a taxisok oldalára állni. Lehet nem nézni az utasok szempontjait. Lehet elutasítani a versenyt. Csak akkor ne álljunk meg itt. Kapjanak védelmet a szállodások, a pékek, a gépírónők, a kubikosok is. Nekik is legyen biztos munkájuk, védve az innovációtól. Ezt a rendszert hívták szocializmusnak. Ma sokan kedves emlékeket őriztek róla, de amíg létezett, addig mindenki a szocialista országokból igyekezett a kapitalisták felé, senki nem a másik irányba. Régen, a megfelelő technológia hiányában nem írogathattak az emberek például blogokra, abban a reményben, hogy tömegek fogják olvasni őket. Ezt akkor még a hivatásos újságírók számára tartották fent. Így ha mégis az lenne a konszenzus, hogy nincs szükség versenyre, akkor szeretném kérni, hogy itt és most kezdjük.

Pataki Márton írása.

Kép: AjA

Biztos vagyok benne, hogy a kormánynak halványlila gőze sincs, hogy mi is az az antropológia, és mit csinál az antropológus. De, ha tudná is, hogy mivel foglalkozik ez a tudomány, akkor sem lenne rá szüksége. Egy olyan kormány ugyanis, amely az idegengyűlöletre építve kampányol a menekültek ellen, és amelyik kormány ezáltal a társadalom kettészakítását akarja bebetonozni politikai haszonszerzés céljából, annak nincsen szüksége olyan szakemberekre, akik épp a kettészakítottság ellen tudnának tenni.

Kovács Ádám írása. 

Forrás: HumanDimensions