A kormány most a sokak számára még az internetnél is jelentősebb kitörési pontot, kapcsolatokat és magát a szabadságot jelentő iskolákat veheti el. Mindazok tehát, akinek most a megfelelő oktatáshoz való hozzáférésük került végleg veszélybe, mit tehetnek?

Oláh Noémi írása.

Kép: Gabriella Csoszó, FreeDoc

Mókás nap volt. Ma tucatnyi példányban meghallgattam, hogy

a) a szervezők a világ legnagyobb barmai, mert nem veszik észre, hogy nyertek, és már tökre kussolni kéne, lezáróesemény sem kellett volna, de ezek állandóan csak szervezkedni akarnak; és

b) a szervezők a világ legnagyobb barmai, mert egy ilyen ócska blöffnek bedőlnek és azonnal kihátrálnak mindenből, összeomlasztva a gyönyörűséges tiltakozáshullámot;

Szóval elmondanám én is, hogy mit gondolok.

Kopiás Attila Steve írása. 

Kép: Csoszó Gabriella 

Légy egy sikeresnek tűnő kormánypárt (MSZP) alapító tagja, majd térségi elnöke, nyerjed meg Őszöd után is az önkormányzati választást. Emeld fel szavadat először a pártban, majd nyíltan, amikor helyi vállalkozók által támogatott párttársaid a 2010-es pánikban egy jobbos kultúrgiccsből élő trianonistát indítanak polgármesterjelöltnek. Könnyebbülj meg kicsit, amikor ezek az emberek átlépnek a DK-ba. Mondj nemet a Fidesznek, amikor az finanszírozni szeretné kampányodat. Tűrd, hogy leköpnek az összefogást szajkózók, mert állítólag lefizetett a Fidesz. Finanszírozd így a teljes városi kampányt 70 ezer Ft párttámogatásból. Ne próbáld meg megérteni, hogy a DK miért tett egy egyszer már országos sajtóbotrányt kavaró exbűnözőt a listája élére. Rajzolj a jelöltekkel 3000 Ft-nyi aszfaltrajzkrétával párszáz ilyet a választás előtti este szerte a városban a járdákra és a villanyoszlopokra. Tiszteld az átlagosan 6%-ot elérő jelölteket, mert tényleg becsülettel dolgoztak, és tiszteld őket, mert nem csalódottak voltak 12-én este, hanem dacosak.

Dr. Mészáros Gyula, az MSZP Komárom térségi elnökének írása. 

A kereskedelmi áruforgalomban a hétköznapi tárgyak digitális újracsomagolása olyan eljárás, ami a magasabb minőség biztosítékával toboroz új fogyasztókat. A hagyományos fizetőeszközök családjában először esik meg hasonló. A technológiai kép első korszakára visszatekintő Pixel Art több mint negyven éves pályafutás után 2017-ben egy nemzeti valuta arculatára kerül. "Ez punk pénz" - nyilatkozta a norvég bank döntéséről Matthias Frodlund norvég designer a Creators Projectnek.

Német Szilvi írása.

                                                        Elmegyek ebédelni.

                                                         Falus Ferenc dr.

                                                          2014. október

                                                       Sing of human unsuccess

                                                     In a rapture of distress

                                                        W. H. Auden

                                                       1939. február 

Mindenki tudja már, mi történt Magyarországon. A pluralizmusra, az emberi jogokra, a civil társadalom autonómiájára, a gyöngébbek (szegények, tanulatlanok, nők, betegek, öregek, gyerekek, kisebbségi etnikumok, alkalmazásban álló – azaz kizsákmányolt – és munkanélküli vagy nyugdíjas – azaz kizsákmányolt – proletárok és proletárasszonyok) iránti morális tiszteletre, az egyenlőség kultúrájára nincs többé szükség.

Tamás Gáspár Miklós írása. 

Az öreg kontinens végleg elvesztette vezető szerepét a Föld klímájának és a világ szegényeinek védelmében. Európa államfői letették voksukat az elnyúló válság, az energiafüggőség és a jelenlegi állapot fenntartása mellett.  

Kaufer Virág írása.

Ha Lengyelországról vagy a lengyel–magyar kapcsolatokról beszélünk az 1956-os forradalom kapcsán, akkor mindig megemlítjük Władysław Gomułka nagyhatású antisztálinista beszédét, amelyet az október 23-i Szabad Nép teljes terjedelmében közölt. Ennél ritkábban, de meg szoktuk említeni, hogy az új lengyel pártvezetés tagjai szimpatizáltak a Nagy Imre-kormánnyal, hogy meglehetősen nehezen bólintottak rá a szovjet beavatkozásra, majd közvetíteni próbáltak Kádár és Nagy között, hogy Gomułka közbenjárt Hruscsovnál Nagy Imre érdekében, és hogy nagyon is felháborította végül a magyar miniszterelnök kivégézése. Arról pedig szinte egyáltalán nem szoktunk beszélni és írni, hogy a lengyel és a magyar események ennél jóval tágabb kontextusban is értelmezhetők, a két országban lezajlott események ugyanis a szocializmus jövőjét alapjaiban érintő kérdésekben is összekapcsolódtak.

Mitrovits Miklós írása.

Ha Lengyelországról vagy a lengyel–magyar kapcsolatokról beszélünk az 1956-os forradalom kapcsán, akkor mindig megemlítjük Władysław Gomułka nagyhatású antisztálinista beszédét, amelyet az október 23-i Szabad Nép teljes terjedelmében közölt, hogy a magyar egyetemisták a két nemzet közös hősének, Józef Bem – vagy ahogy mi hívjuk: Bem apó – szobránál tartották meg tüntetésüket, hogy a forradalom napjaiban a lengyel társadalom önkéntes adományai jelentették a legnagyobb segítséget a magyarok számára, hogy Lengyelországban több helyütt szolidaritási gyűléseket rendeztek, hogy magyar zászlókat tűztek ki középületekre, és hogy a lengyel sajtó nagyon is objektíven tudósított a magyar eseményekről.

Ennél ritkábban, de meg szoktuk említeni, hogy az új lengyel pártvezetés tagjai szimpatizáltak a Nagy Imre-kormánnyal, hogy meglehetősen nehezen bólintottak rá a szovjet beavatkozásra, majd közvetíteni próbáltak Kádár és Nagy között, hogy Gomułka közbenjárt Hruscsovnál Nagy Imre érdekében, és hogy nagyon is felháborította végül a magyar miniszterelnök kivégézése.

Arról pedig szinte egyáltalán nem szoktunk beszélni és írni, hogy a lengyel és a magyar események ennél jóval tágabb kontextusban is értelmezhetők, a két országban lezajlott események ugyanis a szocializmus jövőjét alapjaiban érintő kérdésekben is összekapcsolódtak.

Az 1956. októbere a desztalinizációs folyamat kulminációs pontja volt mindkét országban, amikor a sztálini rendszer lebontása társadalmi robbanáshoz vezetett. A desztalinizáció alapvetően két döntő jelentőségű változást hozott magával, a kettő szorosan összefüggött, ám bizonyos ellentét is feszült közöttük. A desztalinizációnak egyfelől volt az egyes szocialista országok belpolitikáját érintő aspektusa: már 1953-tól, de igazán csak 1955–1956-ban a szovjet vezetés is hivatalossá tette azt a tézist, hogy a minden országnak joga van a szocializmushoz vezető saját útját kijelölni. (A Hruscsov–Tito 1955-ös találkozója vízválasztó, de lényegében 1953-ban Nagy Imre miniszterelnökké való kinevezésével és az új szakasz politikájának de facto elfogadása már jelezte, hogy a Kreml nem várja el a szovjet minta másolását.) Ez annak beismerését is jelentette egyben, hogy a kelet-európai országokban a „proletárdiktatúra” és a szovjet minta lemásolása nemhogy nem vezetett el a „szocializmushoz”, hanem éppen ellenkezőleg az adott fejlettségi színvonalhoz képest visszaesés következett be. Éppen ezért vissza kell lépni egyet és újragondolni, hogyan érhető el e cél más úton. Másfelől, szintén a desztalinizáció eredménye, hogy az SZKP XX. kongresszusán (1956) hivatalosan is megerősített „békés egymás mellett élés” politikája új értelemmel gazdagodott. Lényegében, amit Sztálin 1924-ben meghirdetett, nevezetesen, hogy a szocializmust egy országban kell felépíteni, mert a forradalom lángjai kialudtak Európában, azt most az egész táborra alkalmazta Hruscsov. Annak a beismerése volt ez, hogy belátható időn belül nem bővül Európában a szocialista tábor, így kényszerűen el kell fogadni a két tábor létezését. Ettől kezdve a fő cél az volt, hogy a Szovjetunió a NATO-val egyenrangú félként ismertesse el saját szövetségi rendszerét, a Varsói Szerződést. Ez pedig – a külön utak elismerése mellett – megkövetelte a tábor egységét is.

Vagyis a sztálini rendszer fokozatos lebontása megteremtette annak a feltételeit, hogy fel lehessen tenni a kérdést: milyen utak vezetnek a szocializmushoz, illetve a szocializmus csak és kizárólag a „szovjet-rendszeren” belül létezhet vagy vannak más modellek is? Viszont mindezt úgy, hogy a tábor – kívülről nézve – egységesebb legyen, mint valaha. Egy, a szovjet modelltől eltérő szocialista állam már kétségtelenül létezett: miután 1948/49-ben Sztálin és Tito között kenyértörésre került sor, Tito szakított a szovjet-modellel és kidolgoztatta az állami és közösségi tulajdonra épülő, és az önigazgatáson alapuló szocialista modellt, szemben a sztálinista modellel, amelyet a magán- és a társadalmi tulajdon bürokratikus állami kollektivizálása jellemezte, és amelyben a közösségi lét alapja az állami közvetítés volt.

1955 folyamán mind Lengyelországban, mind Magyarországon megindult a vita filozófusok, közgazdászok és más társadalomtudósok között a szocializmus jövőjéről, megindult a sztálinista gyakorlat alternatívájának keresése és végső soron szinte mindenkinek Jugoszlávia lett a viszonyítási pont. A jugoszlávok pedig tudatosan propagálták a saját újtjuk felsőbbrendűségét. E rendszervita Magyarországon és Lengyelországban is nagy visszhangot váltott ki az értelmiség körében: mind a lengyel, mind a magyar lapok közölték az összes jelentősebb jugoszláv állásfoglalást. Lengyelországban a Po prostu című hetilap és a varsói Görbe Kör Klub vitaesetjei váltak a változások legfőbb szócsövévé, hasonlóan a magyar Irodalmi Újság és a Petőfi Kör vitáihoz. Ezek a viták néha előrébb jártak, mint a politikai praxis. A vezetők, de még az 1956 őszéig háttérrbe szorított leendő vezetők (Gomułka és Nagy) sem beszélt modell-váltásról. A lengyel vezető a hibák és túlkapások kijavításáról, magyar kollégája pedig „útválasztásról” és a korábbi hibás taktika megváltoztatásáról szólt.

E viták azonban előkészítették a talajt, és amikor a társadalmi robbanás bekövetkezett az munkások mindenütt elkezdték megszervezni a saját önigazgatáson alapuló munkátanácsaikat. A munkástanácsok lényege nem csupán az érdekvédelem – az hagyományosan szakszervezeti feladat, bár kétségtelen, hogy az ötvenes években azok nem látták el e szerepüket – hanem az, hogy egy demokratikus, teljes mértékben alulról szerveződő szervezeti keretet biztosítsanak a gazdasági irányítása és az újraelosztás gyakorlására.

Mind a lengyel, mind a magyar munkástanácsoknak komoly történelmi előzményei voltak a háború utáni nemzeti bizottságok, amelyek olyan néphatalmi szervek voltak, amelyek a szétesett közigazgatás és a termelés irányítása feladatainak ellátására jöttek létre. Magyarországon csupán néhány hónapig, de Lengyelországban egészen 1947-1948-ig szerepük volt e bizottságoknak. 1956 őszén annyiban hasonló volt a helyzet mindkét országban, hogy a korábbi vezetés kezéből kiesett a hatalom és a társadalom, főképpen az öntudatos munkásrétegek azonnal hatalmi tényezőként jelentek meg.

Lengyelországban békésen oldódott meg az őszi „forradalom”, Hruscsov végül áldását adta Gomułkára és a régi-új vezetésre, Magyarországon viszont erőszakot alkalmazott. Ezzel kapcsolatban csak két tényezőre hívnám fel a figyelmet: 1. a lengyel sztálinista vezetés belenyugodott a hatalom átadásába és nem hívta segítségül a szovjeteket (Magyarországon nem ennek az ellenkezője történt). 2. Hruscsov szempontjából tudatosságot kell feltételeznünk az eltérő megoldások alkalmazásával kapcsolatosan: ha Varsóban békésen, Budapesten erőszakkal „oldják meg” a helyzetet, akkor az új vezetések között nem alakulhat ki szövetség, vagyis megtörik a „Varsó-Budapest tengely”.

A munkástanácsok Magyarországon az év végéig, Lengyelországban azonban egészen 1958 végéig tartották magukat. Magyarországon az októberi események átértékelése, nevezetesen, hogy a Rákosi–Gerő-klikk csak hibákat követett el, Nagy Imre és társai pedig árulást, rövidre zárta a rendszer-vitát és mindenfajta revizionizmust elítélt és ez megpecsételte a munkástanácsok sorsát is. Ebben az értelmezési keretben a párt vezető szerepének megkérdőjelezése, az ország kiszakítása a szocialista táborból a likvidátor-politika valóságos szimbóluma lett, konkrét történelmi példa arra, hogy a revizionizmus ellenforradalomhoz vezet. Nagy Imre kivégzése pedig végleg levette a kérdést a napirendről. Magyarországon maradt alapvetően a „szovjet-modell”, s maximum reformok útján lehetett azt javítani (lásd: új gazdasági mechanizmus). Lengyelországban azonban – szovjet katonai beavatkozás és megtorlás híján – a munkástanácsok erős pozíciókat vívtak ki maguknak és az értelmiség döntő részének támogatásával komolyan számolni kellett velük. Hogy a Varsó–Belgrád tengely is megtört, abban a nemzetközi viszonyok játszottak elsődlegesen szerepet. Gomułka belátta, hogy csak a Szovjetunió garantálja országa nyugati határait, és hogy a jugoszláv szövetség nem sok gyakorlati haszonnal jár Lengyelország számára. Így 1958 közepére Lengyelország is szépen visszatagozódott a „szovjet-modellbe”.

Az önigazgatás alternatívája elbukott. Szükséges ugyanakkor emlékeznünk arra, hogy nem csupán a sztálinista szocializmus létezett, voltak alternatívák, amelyeket bukásuk ellenére is érdemes továbbgondolnunk. Másrészt a munkásönigazgatás hagyományát vissza kell helyeznünk a történelmi emlékezetünkbe, hiszen ez jelentette a büroktarikus diktatúrával szemben – ha nem is egyetlen, de – a legjelentősebb demokratikus alternatívát.

1956 és Angyalföld. Az XIII. kerületi fegyveres ellenállásnak olyan hősei voltak, mint Homola László vájár és lakatos, ifjúsági válogatott ökölvívó; Csizmadi Ferenc („Csizma”) szállítómunkás, korábban ifjúsági Budapest-bajnok ökölvívó. Homola hirdette és kitartásra buzdította a fiatalokat: „nemcsak az oroszoknak volt Sztálingrádjuk, nekünk is van Budapestünk”. Mi lett velük, milyen büntetést kaptak, mi lett a fegyvert ragadó angyalföldi munkásokkal?

Eörsi László írása.

Kép: Csizmadia Ferenc és társai. Budapest Főváros Levéltár 8053/58.

Akik az 1956-os magyar forradalom és szabadságharcot nem csak mint budapesti eseményt ismerik, általában a forradalom két legfontosabb regionális központjában, a Győrött és Miskolcon történtekről tudnak. Győrről tudják, hogy egy parasztpárti politikus, Szigethy Attila volt a forradalom ottani vezetője. Tudják, hogy ott alakult meg a forradalom legfontosabb regionális szervezete, a Dunántúli Nemzeti Tanács.  És végül tudják, hogy egy kalandor elvetélt kísérletet tett ellenkormány alakítására.

Szakolczai Attila írása.

Kép: Győri Város Levéltára

Az 1956-os magyarországi „tanácsforradalom” odakerült a többi kiemelt történeti előkép, a mexikói forradalom, a mahnovscsina, a németországi tanácsmozgalom, a spanyol polgárháború és a többi közé, mint eredendően, alapvetően, lényegében proletárforradalmi esemény. 1956 alapvetően nem antikommunista ellenforradalom volt, mint ahogy ezt mindkét rendszer, az előző és a mai – bár ellenkező előjellel – állítja. Sőt, éppen egy ténylegesen antikommunista, sajátos kapitalizmus izotópot építő rendszer elleni autentikus felkelés volt.

Konok Péter írása.