Egy jól működő demokrácia a demokratikus politikai állás­pontok vibráló összeütközését és az érdekek nyílt konfliktu­sát igényli. Ha ez hiányzik, akkor ezt túl könnyen felválthatja a „megkérdőjelezhetetlen" morális értékek vagy az önmeg­határozás fundamentalista formái közötti összeütközés.

A nyilvánosságnak a moralizáló diskurzus által folytatott je­lenlegi kolonizációja egy antidemokratikus kísérlet jele, amely a politikát a moralitással pótolja. Ha ez sikerül, akkor drasz­tikusan szűkíteni fogja a demokratikus vita mozgásterét és hatókörét. Tudatában kell lennünk annak – és messze va­gyunk attól, hogy ezt természetesnek vegyük -, hogy a de­mokráciának védelemre van szüksége.

Chantal Mouffe írása.

Kép: kunszt.reblog.hu

Akkor hát mondjunk búcsút az államnak és a politikusok­nak, és felejtsük el a politikát? Hogyan kellene fölfognunk ezt a divatos „politika vége" hangulatot? E hangulat képvise­lői szerint a politika a kultúrában oldódott föl; ma már a civil társadalom ezernyi csoportjában zajlik, és az egyénekhez kapcsolódó ügyek sokaságának megszervezését érinti. Meg­érett az idő arra, hogy a politika kevésbé fontos szerepet játsszon a társadalom életében, és a politikai rendszernek igazodnia kell az új „turkáló-shoppingoló társadalomhoz". A pártok hanyatlása elkerülhetetlen. De a folyamat zökkenő­mentes lesz, ha a kudarcot vallott intézményeket olyan új technikák egészítik ki, mint a népszavazások, amelyek szé­lesebb részvételt tesznek lehetővé a demokratikus folyamat­ban.

Martin Jacques egy látomást előlegezett meg a nyáron egy, a Sunday Times-ban közölt cikkében (1993. július 18.), ahol a gazdaság egy hanyatló szektorához hasonlította a politikát, mely nem igazodik a társadalmi változásokhoz, és teljesen eltávolodott az emberek identitásaitól és prioritásaitól. Miköz­ben a társadalom túllépett a hierarchián, a bizonyosságon és a homogenitáson, hogy egy „hipermarket-társadalommá" váljék, amelyet az individualizmus és az egalitarianizmus ve­zérel, a politika nem követi ebben. Ráadásul a munkásosz­tály hanyatlása megfosztja a politikát annak szervezőelvétől. A politika képtelen végrehajtani a szükséges igazodásokat, és a politikai rendszer egész fejlődése a káosz irányába mu­tat. Adjuk hozzá ehhez az állam szerepének drámai hanyat­lását és a politikusok hatalmának és jelentőségének erózió­ját. Eredményként azt kapjuk, hogy a politikusok hagyomá­nyos világa egyre inkább képtelen a társadalom valós kér­déseihez hozzászólni.

Egy ilyen sötét diagnózis természetesen nem áll ellentmon­dásban az 1993-as őszi pártkonferenciákkal. És azt sem ta­gadja senki, hogy a baloldal és jobboldal kategóriái különös­képpen problematikussá váltak. Ez mindenképpen várható volt. Tekintettel arra, ahogy a baloldal képviselte a munkás­osztály érdekeinek védelmét és a szocializmust, nem marad­hatott érintetlen az utóbbi évtizedek szociológiai és politikai átalakulásaitól. Örüljünk-e a bal/jobb megosztottság elhomályosodásának, és úgy üdvözöljük-e azt, mint a demokrácia irányába vivő folyamatot, vagy pedig a demokráciát fenyege­tő veszélyt lássunk benne? Ez az igazi kérdés.

Azok, akik a politika végét ünneplik, úgy ábrázolják napja­ink demokratikus gondolkodásának fejlődését, mint amely ha­tározottan államellenes (antietatista), és amely a civil társa­dalom erényeit hirdeti. A civil társadalom keretein belül mű­ködő önszerveződő csoportok sokaságának megerősödését e gondolatok képviselői úgy tekintik, mint az új igények sza­porodásával megbirkózni képtelen politikai intézmények te­hetetlenségére adott választ. Ez egybecseng azzal az „anti­politikával", amelyet Kelet-Európa másként gondolkodói hir­dettek a kommunizmus összeomlása előtt. Végső soron ez világos rokonságot mutat azzal a filozófiai áramlattal, amelyet Franciaországban olyan szerzők fémjeleznek, mint Gilles Lipovetsky, és akik a „posztmodern individualizmust" és annak a politikával szembeni bizalmatlanságát ünneplik. Ezek az „újdemokratikus individualisták" úgy értelmezik a közügyektől való divatos visszavonulást, és a magáncélok fokozot­tabb előtérbe állítását, mint a pluralista éthosz pozitív hatá­sait. Úgy tekintik ezt, mint a demokratikus folyamat elmélyü­lésének kifejeződését.

Ezek a különböző megközelítések osztanak egy közkeletű felfogást, amely szerint az osztályidentitások megszűnése és az egymással szembehelyezkedő politikák bipoláris rend­szerének eltűnése fontos demokratikus fejlődési folyamatok­nak számítanak. A társadalom alapvető intézményeinek te­kintetében végső soron konszenzus uralkodik, és a legitim alternatívák hiánya garantálja, hogy a liberális demokrácia kihívások nélkül marad. Mivel a fennálló renddel szemben nincs hiteles alternatíva, a politika elavulttá válik. Mindössze az maradt, hogy döntsünk egy sor olyan pragmatikus kér­désben, melyek jobban megoldhatók az egyének közvetlen részvételével és a divatjamúlt ideológiák mellőzésével. Belé­pünk a „videodemokrácia" korába, ahol a modern média nö­vekvő mértékben helyettesíti a reprezentáció hagyományos formáit. Ez azonban egy velejéig hamis perspektíva, ha fi­gyelmünket a politikum összetett természetére fordítjuk. Az ugyanis távolról sem korlátozható pusztán az államra és a politikai rendszerre. A politikum olyan vonás, amely min­den társadalomban megtalálható, és soha nem lehet ki­pusztítani. Az emberi lények közötti viszálykodás jelenségé­vel és a konfliktus mindig jelenlévő lehetőségével van összefüggésben.

Ez a kérdés érthetőbbé válik, ha különbséget teszünk a politikum (the political) és a politika (politics) között. A politi­kum az emberi kapcsolatokban rejlő és számos társadalmi viszonyban megjelenő potenciális antagonizmust jelenti. A politika ezzel szemben különböző diskurzusok, intézmények és technikák olyan együttesét jelöli, amely egy rendszer meg­szilárdítását, az emberi együttélés megszervezését célozza meg egy olyan közegben, mely a politikum jelenléte miatt mindig konfliktusokkal terhelt.

Ebből a szemszögből a modern demokrácia sajátossága a konfliktus felismerésében és legitimációjában nyilvánul meg, valamint abban, hogy elutasítja a konfliktusnak egy tekintély­elvű rend általi elfojtását. Szakítva a társadalmat organikus testként bemutató szimbolikus ábrázolással – ami a társada­lomszervezés holisztikus módjának jellemzője -, a demokra­tikus társadalom a pluralizmust jogként fogja fel, és helyet biztosít az ellentétes érdekek és értékek kifejezésének. A mo­dern demokratikus politika számára a döntő probléma az, hogy hogyan változtassa át a kibékíthetetlen ellenséget el­lenféllé. Egy ilyen váltás feltételezi, hogy a szembenállót töb­bé már nem kibékíthetetlen és elpusztítandó ellenségként szemléljük, hanem olyan ellenfélként, akinek a létezését el­fogadjuk és toleráljuk. A demokratikus rend létrehozásának és fenntartásának ez a legfontosabb követelménye. Harcolni fogunk ellenfelünk eszméi ellen, de nem tesszük kérdésessé a jogát arra, hogy megvédje azokat. A „harcias pluralizmus­nak" ez a típusa a modern demokrácia alapvető része.

Ebből kifolyólag a pluralista demokrácia nemcsak a kon­szenzust követeli meg egy sor általános politikai alapelvben, hanem az eltérő vélemények jelenlétét, és azokat az intéz­ményeket, amelyeken keresztül az ilyen véleménykülönbsé­gek megnyilvánulhatnak. Ez megmagyarázza, hogy miért függ a plurális demokrácia életben maradása a világosan el­különült vélemények körül kialakuló kollektív identitásoktól, valamint a valódi alternatívák közötti választás lehetőségétől. Ahogyan Niklas Luhmann hangsúlyozta, a demokratikus po­litikai rendszer felépítésére „a csúcs meghasadása" jellemző, ami a kormány és az ellenzék közötti elkülönülésen keresztül jön létre. Azért, hogy megfelelően működjön, egy ilyen rend­szernek egy bináris ellentétpárra van szüksége ahhoz, hogy a politikai kurzus lehetséges irányzatai között választani le­hessen. Pontosan ez a funkciója a bal/jobb elkülönülésnek. A bal/jobb megosztottság teremt módot arra, hogy a legitim konfliktus formát öltsön és intézményesüljön.

Miközben a baloldal elismerte a pluralizmus és a libe­rális-demokratikus intézmények jelentőségét, ez szeren­csétlen módon azzal a hittel társult, hogy ez egyben azt is jelenti, hogy fel kell hagyni minden próbálkozással, amely a fennálló rend alternatívájának létrehozását cé­lozza. Innen ered a konszenzus fetisizálása és számos szo­cialista párt jelenlegi törekvése, hogy elmozduljon a politikai spektrum centruma felé. De a politikai alapelvek körüli kon­szenzus nem zárja ki az azok értelmezését érintő nézetel­térések létét. Egyetérthetünk a mindenki számára biztosított szabadság és egyenlőség jelentőségével, miközben élesen vitatjuk, hogy hogyan alkalmazzuk ezeket az alapelveket. Pontosan ez a demokratikus politika tartalma, és a bal- és jobboldal közötti küzdelemnek erről kellene szólnia. Ezeket a kategóriákat természetesen újra kell definiálni, és még azt is el tudjuk képzelni, hogy más nevet kapnak. Amire minden­képpen szükségünk van, az a politikai értékek körüli valódi, demokratikus konfrontáció, a közös demokratikus hagyo­mány ellentétes értelmezéseiben megfogalmazva. Egy ilyen küzdelem létfontosságú, mert egy demokratikus, plurális tár­sadalom csak a konfliktuson keresztül képes megtalálni az integráció módját. Ez az, amiért a bal/jobb megosztottságot – bármi legyen is a neve és tartalma – úgy kell felfognunk, mint a modern demokrácia alapvető alkotóelemét.

Egy új, harcias pluralizmus főbb vonalainak újrarajzolásában nehézséget okoz az, hogy a társadalom központi konf­liktusa megváltozott, és többé már nem lehet kifejezni az osz­tályelnyomás terminológiájával. A „duális társadalom" kifejlő­désével és a késő kapitalizmusra jellemző krónikus munka­nélküliséggel azok kerülnek a leghátrányosabb helyzetbe, akik ki vannak zárva a termelőfolyamatból. Amint azt Alain Touraine hangsúlyozta, a fő probléma most a kirekesztés. Mindemellett egy növekvő faji és nemi öntudatosság és az alárendeltség sok más formája létrehozta a politikai terek plu­ralitását. Ez az új szituáció igazi kihívást jelent éppúgy a politikai rendszer, mint a bal/jobb alternatíva újrafogalmazása szempontjából.

Természetesen egyesek úgy érvelnének, hogy„ pontosan ezen okok miatt vált irrelevánssá a bal/jobb megosztottság, amelyen mindezek következtében túl kellene lépni. Például Martin Jacques az ideológiától a pragmatizmus felé történő, általa üdvözölt elmozdulást összekapcsolja azzal, hogy a bal/jobb szembenállás már nem számít a politika fő törésvo­nalának. Mindkét oldal elvesztette tájékozódó képességét, a régi megosztottság tartalmát vesztve kiüresedett, és csak egy letűnt kor puszta relikviájaként él tovább. Itt az ideje, hogy megszabaduljunk ezektől az elavult kifejezésektől.

Csakhogy ez nem más, mint figyelmen kívül hagyása an­nak, hogy a politika világába való belépéshez a társada­lomban fölmerült különböző igényeknek egy olyan hegemo­nikus programban kell artikulálódniuk, amely úgy jelenik meg, mint az általános érdek kifejeződése. A demokratikus politika nem nélkülözheti a „közjóra" történő utalást, még akkor sem, ha azt egy olyan horizontnak kell tekintenünk, mely örökre elérhetetlen marad. A politika mindig egységet akar teremteni a konfliktus és a különbözőség közegében, és a „mi-ők" szembenállás megformálásával foglalkozik. A demokratikus politika újdonsága nem ennek a mi-ők szembenállásnak a meghaladása, hanem az az eltérő mód, amelyen keresztül az megvalósul. Amint már jeleztem, ez tartalmazza a konf­liktus legitimálását és az ellenfél tiszteletét.

Amikor a politikai törésvonalak elmosódnak, akkor a poli­tika lendülete megtörik, ami megakadályozza a sajátos poli­tikai identitások kialakulását. Kialakul a politikai pártok iránti ellenszenv, amely csökkenti a politikai életben való részvételi kedvet. Sajnos az eredmény nem egy egészséges, nyugodt, éles megosztottságok nélküli társadalom, hanem a közösségi identitások más típusainak terjedése, mint az önmeghatáro­zás vallásos, nacionalista és etnikai formái. Más szavakkal, amikor a demokratikus politika hiányzik, a politika saját an­tagonisztikus dimenziójában jelenik meg más csatornákon keresztül. Kétségkívül igaza volt Carl Smithnek, amikor kimu­tatta, hogy a politikum képes energiát meríteni a legkülönbö­zőbb emberi motivációkból, amelyek lehetnek vallásiak, mo­rálisak, gazdaságiak, etnikaiak, stb. Az antagonizmusok sok formában megjelenhetnek, és illuzórikus azt gondolni, hogy örökre el lehetne őket tüntetni. Ez az, amiért kívánatosabb egy politikai szelepet kinyitni számukra egy plurális demok­ratikus rendszeren belül.

A modern plurális demokrácia nagy ereje az, hogy olyan intézményeket hoz létre, amelyek teljesen nyilvánvalóan úgy tudják megformálni a szembenállás mozzanatát, hogy. annak antagonisztikus potenciálja szétoszlik. Elias Canetti nagyon világosan látta ezt, amikor „Tömegek és hatalom" című mű­vében kimutatta, hogy a parlamentáris rendszer a harcoló hadseregek pszichológiai struktúráját használja fel, amit olyan küzdelemként kell elképzelni, amelyben az egymással harcoló pártok lemondanak egymás elpusztításáról, és elfo­gadják a többség ítéletét a tekintetben, hogy ki győzött.

A „politika végéről" folyó diskurzusoknak és a bal/jobb el­különülés irrelevanciájának nem az ünneplésre, hanem az aggodalomra kell okot adnia. A hagyományos fogalmi kere­tekre kétségkívül ráfér egy felülvizsgálat, és ez nem a régi szlogenek és dogmatikus bizonyosságok újrafogalmazásá­nak kérdése. De hiba lenne azt hinni, hogy az antagonizmusokat meghaladtuk, és hogy a politika feloldódott a kultúrá­ban. Napjainkban az a feladat, hogy politikaivá tegyük az összes demokratikus küzdelmet, amely a nagyszámú társa­dalmi kapcsolatból emelkedik ki. Hogy újra megszilárduljon a politika centralitása, szükség van egy olyan új politikai törésvonal felrajzolására, amely alkalmas arra, hogy va­lódi impulzusokat biztosítson a demokrácia számára. Egy ilyen törésvonal jelenlegi hiánya bizonyosan nem a haladás jele, hanem annak az űrnek a tünete, amelyik végzetes lehet a demokráciára. A valóságban számos országban ez az űr már teret adott a szélsőjobbnak, amely szorgalmasan kísér­letezik új politikai identitások gyártásával, amelyek – mivel az etnikai, nemzeti és vallási kérdések körül fogalmazódnak meg – veszélyeztetik a demokráciát. Ilyen körülmények kö­zött a szembenállót olyan módon határozzák meg, ahol az már nem egy tiszteletre méltó ellenfél, hanem egy elpusztí­tandó ellenség.

A szélsőjobb számos európai országban megfigyelhető fel­emelkedését a politikai identitás mély válságának abban az összefüggésében kell megértenünk, amellyel a liberális de­mokráciák néznek éppen szembe hagyományos tájékozódási pontjaik elvesztése miatt. A bal/jobb megosztottság elhomályosodása fontos mozzanat, de – paradox módon – a válság csak súlyosbodott, amikor a Nyugat győzelmet aratott régi ellensége felett. A II. világháború óta a demokratikus identi­tást főleg a kommunista „másokkal" való szembenállás hatá­rozta meg. Most, hogy a kommunizmus összeomlott, a poli­tikai törésvonal – mely lehetővé tette számunkra, hogy kü­lönbséget tegyünk barát és ellenség között – elpárolgott, és a demokrácia igazi jelentése kérdésessé vált. Egy új törés­vonalat kell létrehozni, és ez távolról sem könnyű. Kivéve azoknak a szélsőjobboldaliaknak, akik már megtalálták az el­lenségeiket: a bevándorlókat, akiket úgy tüntetnek föl, hogy ők azok, akik fenyegetik az „igazi" európaiak kulturális iden­titását és nemzeti szuverenitását. Sajnálatos módon jelenleg egyedül ezek a pártok képesek világos, bár elfogadhatatlan formáját nyújtani az önmeghatározásnak. Nem csoda, hogy ma már komoly torzulásokat tudnak okozni több ország po­litikai rendszerében.

Sürgősen fel kell ismerni, hogy a konszenzus túlhangsú­lyozása és a konfrontációk visszautasítása apátiához vezet, és könnyen visszaüthet. A politika ilyen visszavonulásának az eredménye a demokratikus keretek között kezelhetetlen antagonizmusok robbanása lehet.

Egy jól működő demokrácia a demokratikus politikai állás­pontok vibráló összeütközését és az érdekek nyílt konfliktu­sát igényli. Ha ez hiányzik, akkor ezt túl könnyen felválthatja a „megkérdőjelezhetetlen" morális értékek vagy az önmeg­határozás fundamentalista formái közötti összeütközés.

A nyilvánosságnak a moralizáló diskurzus által folytatott je­lenlegi kolonizációja egy antidemokratikus kísérlet jele, amely a politikát a moralitással pótolja. Ha ez sikerül, akkor drasz­tikusan szűkíteni fogja a demokratikus vita mozgásterét és hatókörét. Tudatában kell lennünk annak – és messze va­gyunk attól, hogy ezt természetesnek vegyük -, hogy a de­mokráciának védelemre van szüksége. Ma ez azt jelenti, hogy a politikának új életerőt kell adni. Az értékekről folyó vita valóban fontos, de azt olyan keretben kell folytatni, amely az értékek etikai-politikai dimenzióit hangsúlyozza.

A „politika végének" ma divatos felfogását tehát ne ün­nepeljük, hanem utasítsuk el, mert – ha valaha is meg­történne – az valószínűleg a demokrácia végét jelentené.

Az írás eredetileg az Eszmélet 23. számában jelent meg.