A kérdés tehát az: ha a cigányságnak nincs saját autonóm kikényszerítő képessége a társadalmi kirekesztettség, a polgári jogait korlátozó állapot radikális megváltoztatására - akkor vajon mit tegyen? Továbbra is várjon a pártokra és a paternalista civilekre, a mameluk megélhetési roma vezérekre, a vajdákra, a kormányokra (Balog Zoltán szeretetteljes szegregációjára), az EU-ra, Soros György vagy a norvégok pénzére? Demokráciában a csoportok, orientációk, érdekek és értékek politikai képviselete legitim, azt is mondhatnánk, a rendszer esszenciája. Akkor pedig a nemzetiséggé avanzsált romák vajon miért ne élhetnének az autonóm, legitim politikai képviselet jogával és gyakorlatával?

Bíró András írása.

Fotó: Boris Németh

Vitatott írásom szövege eredetileg Az áldozatiságtól a polgári tudatig - A roma integráció útja (e-könyvként) című kötetben esszém záró fejezeteként jelent meg. E könyv annyiban tekinthető úttörő kísérletnek, hogy régiónk negyedszázados roma mozgalmát veszi górcső alá - angazsált roma és gádzsó aktivisták-értelmiségiek nyilvános vitája keretében. Nicolae Ghorghe és Martin Kovats esszéjét juttattuk el, az enyémmel együtt 20-30 érdeklődőhöz, akikkel nyilvános workshop keretében vitattuk meg írásainkat. Témánként csoportosítva e vita összefoglalója adja a kötet második, az esszéket követő részét. Célunk napvilágra hozni és nyílt vitában „kibeszélni" a tabunak vélt témákat is, abban a reményben, hogy a demokratikus vitaszellem felülkerekedik a személyeskedéseken.

Írásomban a roma pártra kiélezett tételek nyilván még a fentiek ismerete hiányában fogalmazódtak meg – amiről vitapartnereim persze nem tehetnek -, és azzal is magyarázhatók, hogy a párt terminus hétköznapi szóhasználata bőven nyújtott alkalmat opponenseimnek az enyémtől eltérő véleményeinek közlésére. Erről később.

Most azonban szeretném megköszönni a szerkesztőknek, hogy lehetővé tették a vita itthoni beindítását - ha sajnálattal vettem is, hogy vitapartnereim között eddig roma hang, vélemény nem jutott el a szerkesztőkhöz.

Többszereplős vita esetén kézenfekvő kísértés egyenként válaszolni a kritikákra. Szerencsémre ez alkalommal ettől eltekinthetek, mivel az írásokban megfogalmazott érvek, meglátások sok esetben fedik egymást. Ezért válaszomban igyekszem a fő toposzokra és nem az egyes hozzászólásokra koncentrálni.

Hadd kezdjem azzal, hogy máris megszegem iménti elhatározásomat, és reagálok az Erőss-Kovács írás nyitó- és zárógondolatára, miszerint döntsék el maguk a romák, milyen politikai képviselet akarnak. Vajon ki más dönthetne ilyen alapvető kérdésben, mint ők maguk? Vagy azt kérdőjelezik meg, etikus-e egy kívülállónak véleményt formálni ilyen sorsdöntő kérdésben? Az ornitológusnak nem kell mindjárt madárnak is lennie, jelezte szellemesen vitáink során egy roma barátunk. Ez a dilemma a tévesen értelmezett piszí, illetve „fehér bűntudaton” alapuló, pro-roma értelmiségi körök sajátja, amely valamilyen morális felsőbbrendűségi tudat magasságából védi kedvezményezetteit, abban a meggyőződésben, hogy szolidáris velük. A partneri viszony abban különbözik a patronálótól, hogy horizontális, a másik önállósága, autonómiája tiszteletben tartása mellett nem riad vissza attól sem, hogy uram bocsá' kritikus megállapításait se rejtse véka alá, még abban a félelmében sem, hogy a cigányellenességnek szolgáltat érveket. Vitakönyvünk ebben, úgy vélem, elüt a szokványostól.

Közösség-e?

Mennyire pontos a közösség fogalma, amikor a romának/cigánynak elnevezett, illetve magát is annak tartó embercsoport ily mértékben diverzifikált? A kötetben olvasható esszém elején épp arra a jellegzetességre hívom fel a figyelmet, amely a roma-manouche-gitano-tsigan stb. elnevezésekben talán a világ legsokrétűbb embercsoportját jelzi, legalább három síkon:

a) a csoporton belüli társadalmi rétegeződés (hatalmi viszonyok),

b) a sokszínű szubkulturális identitás (nyelvi, hagyománybeli sajátosságok) és

c) a többségi társadalomba végbement integrálódás foka szerint.

Nagyon is egyetértek a Ravasz és Erőss-Kovács által közöltekkel, ami a cigányság többszintű belső atomizáltságát, diverzitását, politikai közösségének embrionális voltát illeti. A képhez hozzátartozik még a pozitív töltetű összetnikai tudat gyengesége, sokszor hiánya - erről Ercse értekezik -, illetve széles körben a magyar-cigány kettős identitás vállalása. Régiónk többi cigány kisebbségeinél a romanesz használata sokkal jellemzőbb. Az itthoniak akkulturálódásának fokát a kizárólagosan magyarul kommunikáló romugrók elsöprő többsége is aláhúzza.Az asszimilációs, és integrációs folyamatok még inkább megzavarták az önmeghatározás mibenlétét.

Hasonlóan a gyarmati népek traumáihoz, a Frantz Fanon (Black Skin, White Masks, Grove Press 1967) áltat elemzett öngyűlöletig menő áldozatiság sem ismeretlen jelenség a romák között. Valamennyi centripetális elem ellenére, és túl a szakzsargonon, a mindennapos rasszista cigányellenesség folyamatosan hozza létre a „közösséget”, mivel minden egyes cigány a bőrén tapasztalja hatását. A több évszázados közös sors és a kulturális gyökerek is a „mi” tudatot tartja életben.

Etnicizálás-etnicizálódás

Tulajdonképpen a törvényalkotók kezdték el e fogalom használatát, amikor 1990-ben a demokratikus alkotmány a cigányságot a nemzeti és etnikai kisebbségek kategóriába sorolta. Az előző rendszer ellenben - hűen mímelve a szovjet modell nemzetiségi politikáját - a cigányság etnikai jellegét a folklór szintjére redukálta. Talán innen eredeztethető az azóta is uralkodó közvélekedés, hogy a cigányságot a szociális, oktatási, foglalkoztatási, lakhatási hátrányok, de főleg a szegénység elterjedése oldaláról kell látni, míg az etnikai jelleg másodlagos fontosságú. Arról nem is szólva, hogy a problematika lényegében politikai jellegű.

Antall József kormánya folytatta a folklorizáló nézőpontot, bár elismerte a cigányság államalkotó szerepét. Másrészt a saját kelepcéjébe esett azzal, hogy amikor a reciprocitás reményében a nemzetiségek kulturális autonómiáját foglalta törvénybe – s ezzel, volens-nolens, a cigány etnikum fogalmát is legitimálta -, abban a naiv reményben, hogy a szomszédos országok is hasonlóan kezelik majd a magyar kisebbségeket, akkor ez a trend is polgárjogot nyer. Ez intézményesült a '93-as önkormányzati törvényben is, amíg Orbánék 2011-ben a cigányságot etnikai kisebbségből nemzetiséggé avanzsáltatták. A „róluk – nélkülük” gyakorlat azon sem változtatott, hogy a számos kormányzati vagy civil - úgynevezett integrációs, fejlesztési - programra ragasztott roma címke nyilván nem segítette az empowermentet, ellenkezőleg, az örök kliens szerepébe rögzítette a kedvezményezetteket és inkább az etno-biznisznek nyitott kapukat.

Az etnikai, most már nemzetiségi önkormányzatiság intézményrendszere is jócskán hozzájárult a fogalmi katyvasz elterjedéséhez. Formailag tisztségviselőik - törvényes választás útján - a cigányság egyedüli legitim képviselők lennének, s ezzel fölöslegessé válna az önszerveződés. Ráadásul a törvény az önkormányzatok hatáskörét a kulturális autonómiára korlátozza, míg közismerten a romák elsöprő többsége képezi a mélyszegénység derékhadát. A struktúra vezető funkcióiba a demokratikus választási kultúrához nem szokott, a nagycsaládi hierarchiára támaszkodó réteg képviselői kerültek A romák szemében nem növelte a helyi tisztségviselők hitelességét, akik – tisztelet a kivételeknek – a pár ezer forintos pluszjövedelemért is vállalták a funkciót. Ők aztán a politikai pártok szavazatszerző technikáiának leghatásosabb szereplőivé váltak. Magáért beszél a tény, hogy a 2014-es választások után Farkas Flórián, a Roma Országos Önkormányzat elnöke büszkén jelenthette: háromszázezer roma szavazott a Fideszre.

A cigányság közjogi és társadalmi státusa közötti szakadék világossá teszi politikai osztályunk cinizmusát, mivel egyik oldala sem vette komolyan eme ellentmondás feloldását. Ellenkezőleg, a voksok maximalizálásának kényszere egyenesen vállalhatatlanná tette számukra hatékony integrációs kezdeményezések elindítását. Albert Camus írja valahol: természetükből adódóan a kormányoknak nincsen lelkiismerete.

A roma mozgalom

A roma civil szervezetek negyedszázados története külön tanulmányt igényelne, amire itt nyilván nincs lehetőség. Legalább ennyi ideje e szervezetek elvetemült bírálójának bélyegét hordom magamon, mivel már autonómiás korszakomtól kezdve – ma már beismerve túlzott doktrinerségemet – hangosan hiányoltam a mozgalom demokratikus praxisát, önjelölt vezetőinek legitimitás-deficitjét, de főleg azt, hogy szerepüket nem bázisuk kialakításában, az egyszerű romák civil tudatosításában látták, hanem mindenekelőtt szószólóik és képviselőik szerepkörében tetszelegtek. Sűrűn szememre vetették, hogy milyen alapon várom el egy kisszámú kisebbségi elittől, hogy másként viselkedjék, mint a többségi civil világ, amire a válaszom ma is az: a többségi civilek nem kirekesztettek, és nem megbélyegzettek! Akár tetszik, akár nem, ez plusz, sokszor embertelenül több felelősséget hárít a roma vezetőkre. Továbbra is hiányolom viszont, hogy negyed század sem volt elég ahhoz, hogy a mozgalom kiizzadjon magából valamilyen minimális konszenzust a cigányság jövőképéről.

Hogy plurális-e az elit tagjainak ideológiai vagy politikai elkötelezettsége? Természetesen az. Kísérletet is tennék most arra, hogy politológia kutatások hiányában, empirikus tapasztalataimra támaszkodva fölvázoljam a fő összetevőket, törésvonalakat:

a) vidék/főváros,

b) iskolázottság,

c) generációs (a 60 vs. a 25-30 évesek),

d) ideológia:

            - hagyomány-centrikus, a „valódiak”, referencia a romanesz, a neo-vajdák hatalmi status quo fenntartása,

            - „fajjegyek”, mint meghatározó kohéziós elem (hol Angela Davis, hol Bob Marley),

            - emberjogi-liberális,

            - magyar patrióta,

            - pártpolitikus.

Természetesen nem egymást kizáró kategóriák ezek, a koalícióik, illetve a konfrontációik hullámzóak. Egy-egy vezető személy vagy gyalogos aktivista akár több irányzatból is meríthet.

Végül, az etnicizálás fő csapását a rasszizmus anticiganista válfaját hozza a társadalmi kommunikáció előterébe. Meglátásom szerint szerepének és fontosságának alábecsülését valamilyen, az Átkosból örökölt pszichikai blokk magyarázhatta - a Jobbik normatörő, „felszabadító", a cigánybűnözésről szóló diskurzusának megjelenéséig.

Közel három évtizedes hazatérésem óta alig találkoztam egyetlen honfitársammal, aki ne állította volna magáról, hogy ő személy szerint nem rasszista, azonban a cigányoknak a vérében van a… Meggyőződésem, hogy a magyar társadalom cigányellenessége évszázados múlttal terhes, azonban hullámzó intenzitású és jellegű, a cigányság társadalmi láthatóságának függvényében - leegyszerűsítve: a paternalista, megengedő, lenéző elfogadástól a kiirtásuk vizionálásáig terjedő skálán írható le. Manapság a közvélemény-kutatások szerint, az anticiganizmus valamely válfaja a megkérdezettek több mint 70%-ánál van jelen. Engedtessék meg egy számomra meghatározó emlék felelevenítése. Egyik haza látogatásom alkalmával - még a 80-as évek elején - egy régi és közeli kollégám és barátom, olvasott és elkötelezett marxista, beszélgetésünk során teljes természetességgel jegyezte meg: csak nem képzeled, hogy az unokám egy cigány gyerek mellett fog ülni a padban! Mit gondolhat hát egy magyar átlagember a témában, ha a Holokausztot átvészelő barátomnak ez volt a reakciója? Ekkor döntöttem el: ha valaha is hazajövök, tennem kell valamit ez ügyben. '90-ben ez az emlék motiválta az Autonómia Alapítvány beindítását. Célja a magyarországi cigány helyi civil szervezetek erősítése volt, eszköze pedig kölcsönök (és nem adományok!) felajánlása az általuk elképzelt és megvalósítható jövedelemszerző kezdeményezésekhez. Ezek szigorúan nem sugallt pályázatok voltak, valóban ők találták ki, mire fordítják a kölcsönt. Évi átlagosan 80 új projekt beindításával a kölcsönök visszafizetési rátája a harmadik évtől kezdve elérte a 70%-ot!

Különös figyelmet szenteltünk a különböző országos cigány szervezetek helyi pályázóira. Részrehajlástól mentesen, csak az érdemi szempontokat figyelembe véve terjesztettük a pályázatokat a kuratórium elé döntéshozatalra. Az autonómia elnevezés nyilván nem a véletlen műve volt, hanem az empowerment irányzat konceptuális alapját jelezte. Mai szemmel úgy látom, bár a program kétségtelen sikerrel dicsekedhet a kölcsönös bizalomra épülő, magas visszafizetési ráta elérésével, a fő cél - a roma civil mozgalom megerősítése - messze nem járt hasonló sikerrel. Egyik-másik projektből származó aktivista neve később feltűnt helyi roma szervezetek vezetőjeként, azonban áttörő változásról nem tudtunk beszámolni. Ennek okai közül talán az is szerepet játszik, hogy - gádzsó szervezet lévén, bár volt roma munkatársunk -, nem tölthettük be az identitástudatosító funkciót, így a gazdasági oldal kapott prioritást a tudatformáló helyett.

A párt

Ha valamennyi hozzászólás egyöntetűen elveti az általam használt roma pártfogalmat, egyrészt magyarázattal tartozom, másrészt ez önreflexióra is késztet: vajon megfelelő volt-e terminológiám? Ha egyszerűen a választási párt kategóriájára szűkítjük le a fogalmat, úgy bírálóimnak igaza van, a roma pártok eddigi kísérletei patetikus kudarcnak bizonyultak.

Ha azonban hosszú távú és kitartó tudatosítási, szervezési bottom up folyamat lehetséges eredményének látjuk, és nem egy négyéves ciklusra, hanem több generáción át tartó időtávra gondolunk, akkor talán még meg is megállhatja a helyét. Hogy párt, ernyőszervezet vagy más megjelenési formát választ majd a mozgalom mint a politikai szárnyának intézményesítését, azt a majdani körülmények határozzák meg. De hogy nem támaszkodhat másra, mint az anticiganizmussal, a kirekesztéssel járó, az emberi és polgári méltóságot semmibe vevő évszázados tapasztalat tudatosulására és annak aktív tagadására - az számomra evidencia. Akármennyire is szimpatikus vagy éppen ijesztő az etnikai alapon szerveződő politikai mozgalom/párt megjelenése - egyesek szerint eo ipso antidemokratikus jelenség lenne -, szükségességét az elmúlt negyedszázad mutatja nálunk és régiónkban. A számos ok mellett, erős etnikai képviselet hiányában a cigányok helye és szerepe társadalmainkban nem javult egy jottányit sem, sőt.

A kérdés tehát az: ha a cigányságnak nincs saját autonóm kikényszerítő képessége a társadalmi kirekesztettség, a polgári jogait korlátozó állapot radikális megváltoztatására - akkor vajon mit tegyen? Továbbra is várjon a pártokra és a paternalista civilekre, a mameluk megélhetési roma vezérekre, a vajdákra, a kormányokra (Balog Zoltán szeretetteljes szegregációjára), az EU-ra, Soros György vagy a norvégok pénzére? Demokráciában a csoportok, orientációk, érdekek és értékek politikai képviselete legitim, azt is mondhatnánk, a rendszer esszenciája. Akkor pedig a nemzetiséggé avanzsált romák vajon miért ne élhetnének az autonóm, legitim politikai képviselet jogával és gyakorlatával?

Nyilván tapintható eredmény csak akkor képzelhető el, ha ez a roma politikai képviselet szolidáris, civil és a politikai többségi erőkkel szövetkezik. Ez azonban a roma aktivisták részéről radikális érték- és magatartásbeli változást, valamint a mozgalmi praxisban a demokratikus gyakorlatok elterjedését tételezi fel. Olyan organikus roma értelmiség megjelenését, amely képes a közösségekben/közösségben megtörni az áldozatiság pszichikai béklyóját, és elérni a roma pride értékeinek elfogadtatását - már észlelhető, habár egyelőre embrionális formájában. E metamorfózis hiteles helyi és országos vezetőket igényel. De beszéljünk világosan: e metamorfózis nem megúszható, nem valósulhat meg mások farvizén, csak és kizárólag a roma mozgalomé a munka és a felelősség. Remélhetőleg ezzel párhuzamosan a többségi demokratikus erők is szembesülnek az anticiganizmussal, hiszen ezzel válhatnak az autonóm roma áramlat szolidáris partnereivé.

2014 ősze - mint derült égből a villámcsapás - magával hozta a magyar civil társadalom létrejöttét. Amit eddig annak neveztek, az igazából a hatvanhatezres bejegyzett, jól fésült civil szervezet színes konglomerátuma (hivatalosan alapítványok és nonprofit szervezetek), összességét jelentette. Zömében tagság, tagsági díj, valóságos belső demokrácia nélkül működő, pályázatokból fenntartott kisebb-nagyobb apparátusok jellemzik. Ezért gondolom, hogy tulajdonképpen most vette kezdetét a polgárok autonóm és alulról jövő, a politikumot megcélzó, valóságos civil társadalomnak nevezhető áramlata. Úgy tűnik, már első lépéseivel is építgeti a részvételi demokráciával terhes mai társadalom reményteljes modelljét. Ez a tanulási folyamat az obamai we can társadalompszichológiai alapvetését ajánlja fel, mint lehetséges technikát, egész társadalmunk számára, beleértve a romákat. Ki mikor és mennyit tanul belőle, az már a jóslás kategóriájába tartozik.

[1] Reagálás Krémer Balázs írásának címére: Bírónak igaza van – Bírónak nincs igaza