Márpedig a romákkal baj van. Ez már-már többségi közmegegyezésnek látszik. Volt egy rövidnek tűnő – a felszínnél alig mélyebben szántó – európai civilizációs behatás Magyarországon: a politikai korrektség elvárása, ennek megfelelendő történtek jelentős verbális gesztusok és halovány, szigetszerű kezdeményezések integrációs célkitűzésekkel. De a mélyben nem történt változás. És most, hogy a közgondolkodást súlyosan befolyásoló politikai elit is túltette magát e nyomasztó külső kényszeren, nyíltan felszínre tör a zsigeri akarat: szűnj meg problémának lenni, de most! Mert a valóság az, hogy arrogáns asszimiláláson kívül sosem létezett egyéb alternatíva. Az együttéléshez elfogadás kell – no, ebben sosem voltunk erősek. Elvárásokat támasztani – ebben és erre szocializálódtunk - kell-e bemutatni a magyar oktatási rendszert? Arra azonban, hogy kitől mi várható el, nem ügyelünk. Nem ügyelünk arra, hogy a teljesítésekhez szükséges képességekhez hozzásegítsük egymást.

Ercse Kriszta írása.

Általában egy roma párt szükségessége számomra nem egyértelmű, ha elvi síkon vizsgálom, nem is értek egyet.  Amennyiben a romákkal kapcsolatos dilemmákés a roma-ellenesség gyökereit nézzük, az a magyar társadalom intoleranciája tulajdonképpen bármiféle MÁS-ságal szemben. A nyitottnak egyébként sem igazán nevezhető összmentális állapot természetesen következmény, hiszen például hosszú évtizedek óta a mindenkori kormányoknak súlyos felelősségük van a tudatos társadalmi mentálhigiénés gondozás elmulasztásában – ez virágnyelven érdemi, a valós szükségletekre reflektáló szociálpolitikai stratégia hiányát jelenti, de ide tartozik például a romák helyzetével kapcsolatos feszültségek tudatos, átfogó, és felelősségteljes kezelésének gyávaságból, ellenérdekeltség okán történő elmulasztása is. A politikai elit olyan mértékig megszállta a társadalmi kérdésekről való döntés folyamatát és pozícióit, alárendelve azt személyes és szervezeti érdekeltségeinek, hogy generalizálódott egyfajta tanult tehetetlenség, amely a tudatos társadalmiság ambícióinak a csíráját, gondolatát is elölte. A személyes és társas énhatékonyság megítélése valószínűleg igen alacsony, és a belső kompenzációs folyamatok eredménye lehet a bűnbakképzésre felerősödött hajlandóság – manapság mondhatni: igény. Amit viszont a jelenkori kormány gátlástalanul ki is használ.

Ami szükségszerűség, az a tolerancia, a sokféleség elfogadásának a társadalmi normákba történő integrálása. Ez már nem is integrációs, hanem inklúziós szemlélet kellene, hogy legyen. Nem a roma, a meleg, a látássérült, a kutyás, a dohányos a más – hanem mindenki az. A személyes különbözőségünk, egyediségünk pozitív élményként való megélése, elfogadása biztosíthatja azt az alapot, ahogyan magunkról, mint egyenlő félről tudunk gondolkodni mások mellett (megfelelő önértékelés, önbizalom szintje) szituációtól függetlenül – és amire éppen ezért ráépülhet a mások egyenlő partnerként való elismerése (először önmagunkat kell képessé válnunk elismerni, azután tudjuk ezt másokkal is megtenni).

Ebből a kis körből talán következik, miért nem része egy roma párt ennek a folyamatnak: a politikai térben, ahol elsősorban érték-alapon szerveződött csoportok jelenítik meg koherens elképzeléseiket és ezek képviseletét, egy etnikai alapon szerveződött homogén csoport képviselné azt, hogy a heterogén társadalomban hogyan is nézzenek ki a mindenkire vonatkozó keretrendszerek? Ezen a szinten az jelenthetne megoldást, hogy nem egy roma párt jön létre, hanem éppen, hogy minden politikai formációban megjelennek a roma képviselők. Személyes véleményem az, hogy itt és most egy roma párt működése a parlamentben – feltételezve az önmagukkal történő legproblémamentesebb együttműködést is – a társadalom számára kifejezetten kontraproduktív módon értelmeződne, kifejezetten egyfajta zsákmányszerzési szándékként, ami csak rontana a romákhoz kapcsolódó attitűdökön.
Félreértés ne essék, érdek- és jogvédelemre/képviseletre szükség van, egy polgárjogi mozgalom létjogosultsága vitathatatlan. Az is jelzi esetleg ennek gordiuszi jellegét – már aki hisz az együttállások megerősítő voltában –, hogy több síkon jelenthetne előrelépést és megoldást; nem csak egy másik, megfelelő platformon működhetne, kikövetelve a döntéselőkészítés mechanizmusába való becsatornázását, az egyeztetést kompetencia alapú jogosultságán, hanem természetéből fakadóan alulról- és önszerveződő is lenne.

Ha problémákra valódi megoldásokat keresünk, megkerülhetetlennek látom a hatékonyság kritériumához való ragaszkodást. Bíró András írásának számtalan kijelentésével egyetértek. Említést tesz az önértékelési, együttműködési deficitekről, a tudatos „magad, Uram”-szerű érdekképviselet szükségszerűségéről, amelyeket önmagukban nem vitatok. Azonban a fentebb részletezett okoknál fogva a társadalmi tudatosság, az önszerveződés igénye, ennek felismerése és megvalósítása, a saját valódi érdekek azonosítása, átfogó koncepcióba szervezett megjelenítése,  továbbá érvényesítése olyan képességeket igényel egyéni és közösségi szinten is, amellyel jelenleg nem rendelkezik – tulajdonképpen az egész magyar társadalom, de a romák végképp nem (John T. Jost: Önalávetés a társadalomban – a rendszerigazolás pszichológiája (2003) Budapest, Osiris; Jost, J.T. & Banaji, M.R.: The role of stereotyping in system-justification and the production of false consciousness (1994) British Journal of Social Psychology, 33, 1-27.).Tehát az említett, választásokon elfoglalható, befolyásolásra alkalmas pozíciók rövidtávú realizálásának sürgetése, ötlete egyszerűen nem lenne működőképes – nem csak a szervezeti bázis hiányzik hozzá, hanem ennek a szükségszerűségnek a tömeges belátása is, vagyis az érdekeltek egyik legfontosabb közös metszete.

Hosszútávú – bár a jó startégia kialakítása után azonnal, intenzíven elkezdhető – folyamatban kell gondolkozni,  amelybe beletartozik a pozitív roma identitásképről való diskurzus (anélkül nem megy, ha nem hiszem, szeretem és fogadom el magamat, a csoportomat, nem lesz, ami erőt ad felemelt fejjel küzdeni az egyenrangúságért. Ez persze nem szűken roma –recept; bármilyen kisebbségre igaz, lsd az aktuális Pride és turbulenciái), az igényekről-szükségletekről való gondolkodás, ezek kimunkálása, aztán ezzel párhuzamosan széles társadalmi szinten az érzékenyítés folyamatának minden módja-fajtája, helyi szinteken konfliktusbogozások/kezelések, leginkább mediálással (lsd. L. Ritók Nóráék Társadalmi Kerekasztal kezdeményezéseit), és így tovább.

A bejósolt, egyre nagyobb számú roma diplomás értelmiségi kritikus tömegével kapcsolatban nem vagyok optimista – a jelenlegi kormány törekvései egyfajta kasztrendszer felállítására és tartósítására erősen ez ellen hatnak. És valóban, a Bíró András által említett dilemmákkal is számolni kell: mi van, ha az egyéni célok előtt akadályként értelmeződik az identitásőrzés, nopláne ennek aktív formája, mit lehet kezdeni azzal, hogy sok esetben a diplomás roma értelmiségi és a nem diplomás romák között pont ugyanakkora szakadék keletkezik, mint a nem roma értelmiségiek és a romák között? Mennyire lesz „Sorstárs” – vagy ami legalább ilyen fontos: mennyire érzékelődik még mindig annak?

Amíg nem kristályosodik ki széles körben a közös minimumakarat, amíg nem létezik az a bizonyos pozitív roma identitás, a szerveződésekből pontosan az a kohéziós erő fog továbbra is hiányozni, amely a hosszútávú eredményességet biztosíthatná. Egyértelmű, pontosan megfogalmazott célokat lehet képviselni a folyamatosan változó körülményekhez értelemszerűen alkalmazkodva, az eredményeket, a szükséges változásokat, változtatásokat csak a közösség közmegegyezéses támogatásával lehet megvalósítani. Mindezek híján – belső szemléletformálódás – csak ugyanaz a fragmentáltság tud megjelenni, mint eddig.

Potenciális dilemmaként jelenik meg az integráció kérdése. Ez is egy nehezített terület, mert az elmúlt időben integráció címén sok esetben – különböző okoknál fogva, leginkább előkészítetlenség, egyes kihagyhatatlan komponensek hiánya – valójában nem az történt, de a kudarcok, frusztrációk beégtek a fejekbe. Így az integráció esetében is – csak úgy, mint a demokrácia, társadalmiság kapcsán – a személyes tapasztalatok és konklúziók konstruáltak tartalmilag valami hibásat, hamisat, és amikor szeretnénk e fogalmakat használni, vakarhatjuk a fejünket, hogyan is tudnánk az elhasználtságot semmissé tenni, és amíg a jól tervezett, helyesen kivitelezett tapasztalati lehetőségig eljutunk, addig is meggyőzően újradefiniálni a valódi jelentéstartalmakat.

De más út az integráción kívül – nincs. A belső meggyőződésen alapuló el- és befogadást, ennek folyamatát külső eszközökkel lehet ösztönözni és támogatni, de hosszú távon fenntartani, a normarendszer részévé tenné csak sajátélmény-alapon lehet. Ennek sikerességére pedig kizárólag akkor van esély, ha a körülmények, a környezet, a szereplők alaposan, jól elő- és fel vannak készítve. Legyen szó egy iskolai osztályról, egy településről, a társadalomról. E szakasz bizony babrás, időigényes – gondoljunk bele, tulajdonképpen katalizálni kívánt akkulturációról van szó. Ám amennyiben kimarad, nem történik más, mint teljesen felesleges, és nagy valószínűséggel kontraproduktív látszattevékenység. Mint eddig legtöbbször.

 „Nincs rövidebb út. Csak elkötelezett vezetők és aktivisták hosszas, gyakran generációkon át tartó erőfeszítése tudja apró lépésenként megszilárdítani a testvéri szolidaritást.” (Bíró András)