Az értelmiségi szerepről szóló csörtéket követők úgy vélhetik, a választások óta csupán arról van szó, hogy a fiatalok helyet kívánnak maguknak, ami végtére természetes is, azonban nem ártana mindezt némi tisztelettel tenniük. Aki azt gondolja, hogy egyszerű generációváltásról van szó, az teljesen elvéti a jelenlegi magyarországi társadalmi folyamatok lényegét. Nem egyszerűen értelmiségi cseréről van szó, hanem az egységes értelmiségi szerep és funkció felbomlásáról.

Mikecz Dániel írása.

Fotó: Flickr/ Matt Lowden

A médiahekk és a vicc között a legfontosabb különbség, hogy az előbbi akkor éri el a kívánt hatást, ha nem esik le senkinek. Magyarországon és tágabb Európában éppen ez történik Conchita Wurst kapcsán. Ha talán nem is teljesen érthetetlen, de mindenféleképpen érdekes, ahogyan a máskülönben érdektelen Eurovíziós Dalfesztivál okán feszülnek egymásnak toleranciáról és Európa hanyatlásáról szóló vélemények.

Mikecz Dániel írása.

Fotó: Tom O'Donoghue

Gutema Dávid a Magyar Képzőművészeti Egyetem negyedéves Intermédia szakos hallgatójának a Szatyor Galériában, Slideshow címmel megrendezett kiállítása a napjainkban mindennapossá vált társadalmi problémákat boncolgatja. „A vetített képek vonalainak összességéből egy kritikus világszemlélet rajzolódik ki, amelyekből Gutema a társadalmi rendszer összegabalyodott hálóját bogozza ki minimális vonalvezetésével. A papírlapok a pergő híradó képeiként sorakoznak előttünk. Frappáns probléma (meg) oldások, kifordított valótlanság és kikockázott jelen.”

Az alábbiakban Böcskei Balázs kiállításmegnyitó szövegét olvashatják.

 kép: Gutema Dávid

„Miért, hát mi nem vagyunk magyarok?” – kiáltozzák a magyar zsidók. Nem, nem vagytok, mert magyarságotok olyan politikai realitásban értelmezhető csak, amely száz esztendeje megszűnt. „De hát akkor mi egyebek vagyunk?” – kérdezi zsidó olvasóm. (..) A zsidókérdés megoldása ma is, mint 1843-ban, attól függ, megváltozik-e a szociális világ. Önmagában megoldhatatlan. 

Tamás Gáspár Miklós írása.

Kalocsai Kinga írása a polgári engedetlenség legitimitásáról.

Fotó: Flickr/ Logan S

Az új magyar baloldal nem a jobboldali dominancia kialakulásának okairól írott ötvenegyedik okos elemzésből fog megszületni. De a „balliberális elit” anakronizmusának felmutatásából sem. Valószínűleg arra is hiába várunk, hogy befolyásos baloldali véleményvezérek önvizsgálatot tartsanak, hogy nekik milyen szerepük volt a választási vereségben. De kit érdekel, hogy tartanak-e? Ez itt nem az ÉS- szerkesztőség kulcsáért zajló generációs küzdelem. Hagyjunk fel végre a fórumaik frusztrált olvasgatásával. Ha van tanulsága ennek a választási vereségnek, akkor az az, hogy a magyar baloldalnak, ha nem akar egy két jobboldali párt dominálta pártrendszerben a pálya széléről nézelődni, akkor új nyelvet kell találnia. Ezt pedig nem a szárszón gyűlésezők, a „balliberális elit” ellenében, hanem tőlük függetlenül kell megformálni.

 Győry Csaba írása.

A választási vereséget elemző publicisztikákat olvasva az a benyomása támadhat az embernek, hogy tulajdonképpen nem is történt semmi. Illetve a választás sokakat csak mindenkit megerősített a választás előtt tartott hitében. Például abban, hogy azért tartunk itt, mert Magyarországon nincs demokrácia. A rezsicsökkentés fontosabb, mint a szabadság. A megoldás: tanítsuk demokráciára az embereket, hogy megértsék, hogy demokráciában jobb élni, akkor is, ha szegény az ember, és akkor is, ha gazdag. Aha. Vagy azt, hogy az összefogás azért nem volt sikeres, mert nem volt eléggé összefogás. Mire van tehát szükség: még nagyobb összefogásra. Meg persze a „pálya is lejtett”. Lejtett bizony, de ha nem lejtett volna, a baloldal akkor is vereséget szenvedett volna.

És erre jó oka volt. A jobboldallal ellentétben nyilvánvalóan nem tudott ugyanis olyan identitást és programot kínálni, amivel potenciális szavazói azonosulni tudtak volna. Az bizonyos: az Orbán-ellenes összefogás, a jogállam védelme és az antirasszizmus nem az. De nem feltétlenül azért, mert a választók jól érzik magukat az elmúlt négy évben kiépült rezsimben, vagy semmibe veszik a jogállamot, esetleg rasszisták volnának. Vagy mert a belengetett újabb rezsicsökkentésben a jólét fokozatos növekedésének újabb ígéretes állomását látták.

Dehogy. Dehogy érzi jól magát az a tanár, aki fogcsikorgatva tűri autonómiájának fokozatos korlátozását, mert ott az lakáshitel meg a gyerek. Vagy a gazda, akinek megint a kalapját a melle ellőtt gyűrögetve kell hajlongani a hivatalban, hátha neki is csurran-cseppen a pályáztatott földekből valami. A szegénység szélén egyensúlyozó, az oda való lecsúszástól való állandó rettegésben élő közalkalmazotti réteg is pontosan tudja, hogy a gázszámla csökkentése szemfényvesztés. Emlékszik még arra a pillanatra, amikor az egykulcsos adó bevezetése után kezébe vette az első fizetési papírját, és rádöbbent, hogy kevesebbet keres, mint előtte. Tudja, hogy bizonytalanságban él, s nem tudja, hogy középosztályiságának egyik utolsó eleme („egyetemre megy a gyerek”), amit eddig családi összefogásból, így-úgy összehozott, magától értetődő-e még. De nem érzi jól magát az a közmunkás sem, akinek a falujában csak az önkormányzatnál dolgozóknak, a kocsmárosnak, a buszsofőrnek és a boltosnak van munkája, és akinek a közmunka a kilátástalanság és még nagyobb nyomor alternatívája.

Nekik azonban nem sokat kínált a baloldali összefogás. Vagyis tán kínált, persze, valamelyik program ki tudja, hányadik oldalán. A kampány, az „összefogás” nem erről szólt.

De nem azért nem beszélt az összefogás ellenzéke a szegénységben élőkhöz vagy a szegénység szélén egyensúlyozókhoz, mert az anyagi biztonságban élőkhöz szólt volna inkább. Nem. Az összefogás ellenzéke a győri lakóparkban családjával lakó fiatal mérnököt sem tudta megszólítani, aki munkáját egy, a Nyugat-Európai gazdaságba szinte teljesen integrált régió valamelyik ipari vállalatánál végzi, és aki teljes természetességgel jár Ausztriába vásárolni, enni vagy szórakozni, és aki számára a Nyugat-Európai középosztály anyagi biztonsága és fogyasztási szokásai ma már elérhető közelségben lévő valóság, nem álom. Számára azonban az összefogás nem ajánlott többet annál, minthogy ők majd megvédik az „európai értékeket”. És bár a Északnyugat-Magyarország magánszférában dolgozó, erősödő középosztálya tényleg sokat veszíthetne EU-s kapcsolatok megromlásán, de minek is aggódjon? Számára a békemenet EU-ellenes retorikája távoli zaj csupán. Napjai EU-s szabványok átültetésével telnek, a város, ahol lakik, EU-s pénzből épül-szépül, az üzem, ahol dolgozik, német tőkebefektetésből bővül, az új épületet pedig a miniszterelnök adta át.

Ahogy nem tudott az összefogás mint mondani a győri mérnököt a borsodi közmunkástól elválasztó, az elmúlt négy évben drámaian táguló szakadékra sem. Illetve ha mondott is valamit valahol, nem nagyon lehetett hallani.

A tisztességben megőszült véleményvezérek által jegyzett elemzésekben erről azonban nem sok szó esik. Mintha mi sem történt volna, az összefogás régi toposzai élnek tovább. A régi harcokat vívják újra. Mintha a kudarc okairól szóló publicisztikákat a választások előtti írásokból ollózták volna össze.

Csakhogy ezzel a fiatalabb sincsenek máshogy. Egymást érik a csalódott, dühödt vagy ironikus írások az összefogást erőltető értelmiségi elit felelősségéről és anakronizmusáról. A választási vereséget elemző írásokat olvasva érthető ez az indulat. Ahogy az irónia is, például a teljesítményére büszke, megújult magyar liberalizmus diadaláról szóló sajtótájékoztatókat hallgatva. De érthető azoknak a csalódottsága is, akik jelentős részben e véleményvezérek rájuk nehezedő nyomásnak engedve tán a legtöbbet: hitelességüket és egzisztenciájukat kockáztatták az összefogásért.

Ebből azonban az új baloldalnak a nyelve nem fog megszületni. Minden világos. A választás és eredménye magáért beszél. A saját nyelvünket, ügyeinket kell megtalálnunk. Ezzel kell törődnünk.  Kár volna ezt generációs konfliktusként megélni és megharcolni. „Ballibezésből” nem lesz új baloldal.

Sajnos azt is tudomásul kell vennünk, hogy ehhez intézmények egyelőre nem lesznek. De bízhatunk abban, hogy ha képesek vagyunk koherens új nyelvet találni, akkor idővel lesznek majd azok is. Legkésőbb akkor, amikor égető kérdéssé válik az, hogy régi narratívákkal választók sincsenek.

Megszólítani van kit. Az elmúlt négy év nyertese kevés, a vesztese sok. A Békemenetes keménymagból, a hetvenes-nyolcvanas évek kultúrharcának jegyében a szentendrei ajándékboltok esztétikáját kultúrpolitikai doktrínává emelő Fekete György követőiből, vagy épp a Paks és az orosz függés ellenzőjéből máról holnapra az atomenergia harcosává és Putyin-baráttá váló hívőkből egy harmad se jön ki, nem hogy kettő.  A Fidesz most kevesebb szavazattal nyert kétharmadot, mint amivel 2002-ben elvesztette a választásokat. A keménymagon kívül a most rájuk szavazók egy jelentős része is megszólítható.

Így kell nézni a Szabadság téri szobor történetére is. Az antifasizmus, mint a baloldalt egyesítő narratíva, az antifasizmus, mint politikai stratégia megbukott. Ha működött is korábban: ma már nem működik. Ezt kimondani nem bűn, mivel ez napnál világosabb tény. Mint ahogy ezt kimondani nem  jelenti azt sem, hogy nem kéne tiltakozni minden egyes alkalommal, amikor a kormány a emlékművekkel, múzeumokkal vagy tankönyvekkel, a szélsőjobb felé kacsingatva a magyar jobboldal hamis eredetmítoszainak megfelelően újra akarja írni a történelmet. Vagy nem kéne minden egyes alkalommal az utcára vonulni, ha ott egyenruhás szélsőjobboldali alakulatok masíroznak. Dehogynem kell. És nem azért, mert az ilyen szobrokkal a szegény idős túlélőket idegesítjük fel indokolatlanul. A történelemhamisítás mindenkinek az ügye. Ahogy az antiszemitizmus és rasszizmus elleni küzdelem is. De az ilyesféle tiltakozástól a baloldal potenciális választóinak széles mozgósítását várni: tévedés és hiba. Nekünk viszont nem az a dolgunk, hogy azokkal harcoljunk, akik e stratégiát nem adták fel, és a csatáikat e szerint vívják tovább. A Szabadság téri szobor kerítését döntögetők túlnyomó része amúgy sem politikai opportunizmusból teszi azt, amit tesz: őszinte aggodalom hajtja. Inkább azon kéne gondolkodni, hogy hogyan tovább. 

A baloldalnak például meg kell küzdenie azzal a dilemmával, hogy hagyományos fellegváraiban a szélsőjobb stabilizálódni látszik. Nehéz lesz. Franciaországtól Hollandiáig, Spanyolországtól Dániáig küzdenek szociáldemokrata és munkáspártok azzal a kihívással, hogy a szélsőjobb radikális populizmusa a hagyományos bázisukat fenyegeti, vagy marja lassan el.  De rasszistának bélyegezni minden Jobbik szavazót hiba. A meggyőződéses antiszemiták és veszekedett rasszisták nem tesznek ki húsz százalékot. A mélyszegénységben élők, vagy a leszakadástól rettegő alsó középosztály nem feltétlenül a rasszista üzenetei miatt választják a Jobbikot. Tudja ezt a Jobbik is: nem véletlenül próbálta (sikerrel) rasszizmusát és antiszemitizmusát kiskutyák feneke alá rejteni.

Róluk pedig a baloldalnak nem szabad lemondania. De nem még szigorúbb büntetéseket, még nagyobb rendet kell ígérnie, hanem meg kell mutatnia, hogy a rendpártiság látszatmegoldás csupán, amely csak a statisztikákat javítja, a közbiztonságot nem. Meg kell értetnie, hogy igenis képes hatékony alternatívát kínálni a rendpárti megoldásokkal szemben: a kemény büntetőpolitika azt jelenti, hogy az, aki ellopja a kerítésed, két év múlva nem hat, hanem kilenc hónapot kap. A mi megoldásunk, a helyreállító igazságszolgáltatás pedig azt, hogy néhány hónapon belül arra kötelezik, hogy a saját költségén építse újra fel a kerítésed. Melyiket választod?

Legfőképpen azonban a baloldalnak a szegénységben élők vagy a szegénységbe való lecsúszástól rettegők egzisztenciális félelmeit kell megszólítania. Az elmúlt négy év kormányzati politikája, minden rezsicsökkentő retorika ellenére, többé-kevésbé nyíltan a társadalmi egyenlőtlenségek konzerválására, sőt megerősítésére törekedett. A válság utáni recesszió közepén csökkentette radikálisan a jóléti kiadásokat. Az egykulcsos adó bevezetésével a jövedelmeket nem is a középosztályhoz, hanem a legnagyobb jómódban élő szűk rétegéhez csoportosította át. A közoktatási reform egyik célja a felsőoktatásban továbbtanulók vagy magasabb szakképzettséget szerzők számának korlátozása, és a kiszolgáltatott helyzetben élő, képzetlen olcsó munkaerő újratermelése. Azoknak a jelentős része, akiket ezek az intézkedések sújtottak, tudják, hogy a kormány nem az ő érdekeiket képviseli. A baloldalnak meg kell nekik mutatnia, hogy tud azokról az egyenlőtlenségekről, amelyeket mindennap megtapasztalnak, és tenni is akar ellenük.

Szót kell érteni a határon túli magyarokkal is. Minden határon túli magyart nemzetiségi ruhába öltözött bősz nacionalistának tartani és Fidesz-katonának bélyegezni pont annyira sértő, mint azzal vádolni őket, hogy az állampolgárság megszerzésével csak a magyar jóléti rendszer szolgáltatásaira fájt a foguk.  A határon túli magyarok a saját országukban következetesen a progresszív polgári demokrata pártok (merthogy a magyar pártok is ilyenek) szilárd bázisának számítanak, és nem fogékonyak arra a fajta nacionalista retorikára, amit a Fidesz itthon velük kapcsolatban használ. A magukat magyarnak valló, szülőhelyükön boldogulni akaró szlovákiai fiataloknak, vagy épp a gazdasági pozícióit tudatosan kiépítő erdélyi magyar vállalkozói rétegnek a lóháton vonulgató, átszellemült Semjén Zsolt éppolyan szánalmasnak és nevetségesnek tűnik, mint a nekünk.

Végül új nyelvet kell találni Európáról is. A régi diskurzus, amely a baloldali-liberális elitre mint civilizációs erőre, a „Nyugat” és Európa kizárólagos letéteményesére tekintett a keleti autoriter társadalmi modellel és reflexekkel szemben vívott harcban, nem működik. Ahogy  a „nyugaton ez nem így van”, „európai módon ezt így kell csinálni”, sem lehet már minden vitát szükségképpen lezáró érv.  Részben azért, mert sajnos Marine Le Pen, Geert Wilders és a Vlaams Belang is Európa.

Németország, Hollandia vagy Nagy-Britannia a lehetséges világok legjobbika, ideális világ? Dehogy. Széthullóban lévő, működésképtelen, dekadens társadalom, amivel szemben a NER és a „munka társadalma” a nemzeti öntudat és szabadság szigete? Dehogy. Nem csak azok tudják ezt, akik ERASMUS- ösztöndíjjal tanultak vagy tanulnak ott, hanem az a félmillió magyar is, aki bevándorlóként éli meg Nyugat-Európa mindennapjait.

De a régi diskurzus a kormány harcias „Brüsszel nem Moszkva” EU- ellenes retorikájával sem tud mit kezdeni. Nem látja mögötte a lényeget, és úgy tesz, mint Orbán ki akarná vezetni az országot az EU-ból. Dehogy akarja! A kormány hátországának számító gazdasági elitet jórészt nem is a magyar költségvetés, hanem a fejlesztési pénzek útján az EU tartja el. Az autópályától kezdve a falusi főtéren álló, árvalányhajas csinnadrattával átadott székely kapuig szinte minden az EU pénzéből épül itt. Ahogy a Kishantost beszántó új földesurak is a EU Közös Agrárpolitikájából fognak tovább gazdagodni. Az EU-s és állami pénzekkel kitömött „nemzeti tőkésosztály” sem csak a jól ismert neveket fedi: EU-s segítséggel egy egész új vállalkozói réteg növekedik lassan, az EU gazdaságába integrált, hosszú távon is piaccal rendelkező, multinacionális nagyvállalatok termelési láncába illeszkedő kkv-k épülnek a német Mittelstand mintájára, amelyek fenntartható és legális módon lesznek majd képesek a helyi pártelit és pártszervezet anyagi hátterét biztosítani.

Új nyelvet kell tehát teremteni. Nem csak szellemi műhelyekben zajló társadalomelméleti munkára van szükség. Olyan koncepciók kellenek, amelyeket közpolitikai megoldásokkal lehet összekötni. Amiket potenciális választóknak szóló üzenetekre lehet lefordítani.

Megszólítani van kit. Álljunk neki, nem lesz egyszerű.

Negyven év telt el azóta, hogy Salvador Allende chilei elnököt megölték a santiagói Moned- palotában, miközben azzal az AK-47-es géppisztollyal próbálta megvédeni magát, amelyet Fidel Castrótól kapott ajándékba. Ebben a cikkben, amely 1974 márciusában jelent meg a New Statesman hasábjain, a Nobel-díjas író, Gabriel García Márquez veszi górcső alá Allende chilei tevékenységét, a megállapodásokat, amelyeket ellenfelei kötöttek az Egyesült Államokkal, és utódja, Augusto Pinochet tábornok útját a hatalomba. 

Gabriel García Márquez írása az Eszmélet 2013. őszi számában jelent meg Konok Péter fordításában, ezúton köszönjük a szerkesztőség hozzájárulását, hogy ezzel a szöveggel búcsúzhatunk Gabriel García Márqueztől. 

 Fotó: Wikimedia Commons/ Jose Lara