Május 1. a Sör és Virsli Ünnepe előtt a dolgozók, vagyis a szegények és az alsó-középosztálybeliek érdekérvényesítésének, boldogulásának ünnepe volt. Nyilván nehéz elkerülni, hogy ilyenkor mindenki belelássa mindenbe a maga mániáját - kíváncsian várjuk például a Fidesz Munkástagozatának megszólalását. Azonban az apropó mégiscsak apropó, és baloldali blogként nem mehetünk nyugodtan kertipartizni a jeles nap alkalmából. 

Vay Márton írása.

A munkásosztályból munkások lettek. Mint ahogyan az egyetemeken a kreditrendszer bevezetésével a közösségé váló csoportokból egymással laza és átmeneti kapcsolatban álló hallgatók folyton változó halmaza lett. Aminek fentről nézve biztos van számos praktikus haszna, az atomizálódás felé tett kényszerű lépés azonban gyengébbé, és számos fontos élménnyel szegényebbé tett. Az eredmény közismert: ahol nincs szervezettség, ott nincs erő sem, vagyis az atomizálódott és így kiszolgáltatott emberekkel sokkal könnyebb keménykedni. Kizsákmányolni, ha úgy tetszik. 

Nem, itt és most nem a régi plakátokról ismerős dús hajú, izmos felsőtestű munkaruhában álló férfiakról és asszonyaikról van szó. Hanem a 25 évesen diákmunkákból élő unokatesómról, a 27 évesen a gyerekszobájában élő kommunikáció szakos diplomával végzett ismerőseinkről, a közmunkára kényszerített pedagógusokról és funkcionális analfabétákról. Akik nem tudják egyetemre küldeni a gyerekeiket. Illetve azokról, akiket a következő években, évtizedekben az új oktatási rendszer nevel majd még kiszolgáltatottabbá, a munka világában még nehezebben boldogulóvá. 

Vagyis azok keserűségéről, akikkel együtt állunk sorban a közértben, akikre az állami intézményekben a gyerekeinket bízzuk, és akik - jó esetben- döntenek arról, hogy kire bízzuk közösen ezt a szegény országot. 

Elég fontos, nem?  

Nem vesszük sorban az új munka törvénykönyv összes aljasságát, pedig volna rá ok: annyi gazemberség történt az elmúlt négy évben, hogy ami a felháborodás tornyából estére megépült, az a következő hírére reggelre leomlott. Inkább azon csodálkozunk egy kicsit, hogy miért hagytuk mindezt. Az Orbán-rendszer a legtöbb nagy érdekcsoporton átgázolt, azok meg ezt végignézték, és egymás után hagyták. Oké, hogy "a magyar nép hátán ekével lehet szántani, csak nemzeti színűre legyen festve az az eke”, és a NER profi volt zsarolásban, pacifikálásban, de ez akkor is érthetetlen.  

Az oktatási rendszer bölcsődékig lemenő megrontását, a pedagógusok gúzsba kötését és megalázását pár, elszigetelt vonulással, kiáltványozással együtt is gond nélkül tudomásul vették a szülők, a diákok és a pedagógusok is. 

A gazdálkodók, akik Gyurcsány alatt a mostani aljasságok negyedéért hetekre elfoglalták Budapest belvárosát a traktoraikkal, most az egy szem, baráti tűzben elesett Kishantos kivételével szép csöndben zsellérsorba álltak. Remélem, az legalább vigasztalja őket, hogy Nemzeti Kormány tette ezt velük. 

A rokkantnyugdíjasok szó nélkül indultak meg a Taigatosz felé, pedig a traktorosok mellett az ő felvonulásuk lehetett volna a leginkább híradóképes.

A zöld szervezetek elsöprő többsége a környezetvédelem kiüresítését fogadta erőtlen hümmögéssel. A szociális, kulturális, emberi jogi és zöld civil szervezetek különösebb ellenállás nélkül vették tudomásul, hogy a munkájukra fordítható pénzeket a narancsos elvtársaknak adták.

A hajléktalanok sem költöztek tömegesen a Kossuth térre, pedig józan ésszel fel nem fogható, hogy mi lettünk az egyetlen olyan ország, amely külön alkotmánymódosítással tette lehetővé az üldözésüket.

Az egyházaknak sem az egyházi törvénnyel volt bajuk, hanem azzal, ha kikerültek a kedvezményezett kategóriából.

A közszférából kirúgott dolgozók tömegei álltak vissza korábbi munkahelyükre, befogott szájjal, kevesebb pénzért, sakkban tartott közmunkásnak.  

És a munka törvénykönyve, amelynek eltörléséért még a régi LMP indított népszavazási kezdeményezést, és amit a szakszervezetek szépen hagytak kudarcba fulladni. Nem segítettek, mert “nem politizálnak”. Mint ahogy a pedagógusszervezetek, szakkollégiumok, zöld szervezetek, gazdaszervezetek, és így tovább.   

(Persze hetente voltak pici demonstrációk, és voltak szervezetek, akik kiálltak az általuk képviseltek érdekeiért - ezek között egyébként alig találunk olyat, amelyik elfogad állami forrásokat. Annak ellenére, hogy az állami pénzekről csak a legkisebb, informális szerveződések és a nemzetközi háttérrel rendelkező legnagyobbak tudnak lemondani. A Város Mindenkié csoport, Hallgatói Hálózat, Oktatói Hálózat, Greenpeace, TASZ, Amnesty és talán slussz-passz. Fontos adalék a függetlenség és a függetlenséget jelentő adományaink értékéről. Zárójel bezárva.)

Mint ahogy Niemöller klasszikus és végtelenül szomorú bonmotjában:

“Amikor elvitték a kommunistákat, nem szóltam, mert nem voltam kommunista. Amikor elvitték a szakszervezetiseket, nem szóltam, mert nem voltam szakszervezetis. Amikor elvitték a zsidókat, nem szóltam, mert nem voltam zsidó. Amikor elvitték a katolikusokat, nem szóltam, mert protestáns vagyok. Amikor eljöttek értem, már nem maradt senki, aki szólhatott volna.”

A tanulság nyilvánvaló. Csak csinálni kell.