Nem akarok álszent lenni. Tényleg igyekeztem megérteni őket. De bezárult előttem a világuk. Igaziból nyitva se volt soha. Régebb óta bohóckodom a leszakadó középosztály bajaival. Hol Facebookon osztom a szomorú történeteket, hol szimpátiatüntetek mellettük, hol meg eljátszom, hogy közéjük tartozom, fizikai munkát végzek, nagyon korán kelek, dolgozom, hazamegyek, alszom. De sosem fogunk egy körbe tartozni. Nekik igenis fontos, hogy ezer forinttal kevesebb a gázszámla a rezsicsökkentés miatt, fontos, hogy ne legyenek menekültek, mert elvennék a munkájukat. Hogy a határon túliak kapjanak e szavazati jogot, vagy legyen több nő a politikában, vagy a melegek is házasodhassanak mindezek nekik tökéletesen érdektelenek. Más a mérce ott, ahol havonta egyszer jut pénz étteremre, és az is a sarki török, ahol a kultúrafogyasztás kimerül a nagy ritkán megvett mozijegyben, és ahol nem az élet élvezete, hanem az életben maradás a cél.

Mátyás Eszter írása.

Kép: hirportal.sikerado.hu

Korom sötét van. Ilyenkor szoktam hazajárni a túlságosan is átszórakozott esték után. Most ilyenkor indulok munkába. Nem vagyok egyedül, lassan teltházas a négyes-hatos. Szürke az idő, szürkék a tekintetek. Sétálok a Király utcán, ott még az éjszaka minden nyoma, félig teli, félig üres sörös korsók, eldobált pizzaszeletek, üvegszilánkok. Nem kis pazarlás ez. Arra gondolok, a sör csak hatszáz, a pizza kettő, végül is, mindegy is. Persze lehet, hogy csak nekem. Akikekkel együtt bandukolok reggel, korán a munkába, azoknak nem az: ennyi az órabérük. Most nekem is. De nekem nem számít. Nekik annál inkább.

Kata már benn van a kávézóban, ő nyitott. Álmos, de kávét nem iszik, nem szereti az ízét. Pedig ő az egyik legjobb barista, keményen és sokat dolgozik. Néhány hónapja érkezett Nógrádból. A bátyjánál lakik. Idén nyáron kinn volt a Szigeten. Dolgozott ott is. Azóta be sem áll a szája, ha szóba kerül, nagyon szerette, sok az emlék. Míg ő kiszolgált, én buliztam. Idén voltam tizedjére. Jövőre is megyek. Szerintem Kata is. Ő fog kiszolgálni, mikor bulizom.

Egyszer megbeszéltük, mennyire bírjuk a munkásokat. Ő vidéken egy munkásszállón élt, esténként összejártak, inni nem ittak, csak mentek a sztorik, meséltek neki az öregek, ő meg hallgatta. Engem az udvaron cigizés közben felkért egy kőműves bácsi, lehetett vagy hatvan, keringőre. Épp gyakorolt a száztagú cigányzenekar, a Kék Duna keringő ment. Később, amikor ismét kimentem, vidáman mutatta a felvételt, volt rendes cigányzene is, arra készült az udvar burkolata. A többiek közben telefonról hallgatták a Nézését meg a járását. Nekem ez élmény volt. Ritkaság. Katának a megszokott. Nem is értette, minek hatódom meg ilyeneken. Allűrködésnek vehette, de nem tette, bement a történet az egyik fülén, a másikon gyorsan ki is ment. Nincs idő ilyen hülyeségekre.

Keveset alszik, este sokáig benn van, reggel jön nyitni. Megbízható, dolgos, szerény. Mostanában kicsit kizökkent. Bejött az életébe a tinder. A Sziget óta a második legjobb dolog. Most fedezte fel. Én már fél éve letöröltem a telefonomról. De ő most boldog. Randin volt egy szőke sráccal. Az, hogy szőke, többször elmondja. Talán ez is státusz szimbólum. Azt mondja, filmes. Felderülök, hogy végre, szűkül a szakadék köztünk, filmes fiút összeszedni igazán vagány, akár nógrádi vagy, akár budai. Büszkén mondja, bezony ám, hogy filmes, több száz esküvői videón van már túl.

Hihetetlen távoli ez a világ. Ahogy próbálom megismerni, jövök csak rá, hogy mennyire. Hogy sosem fogom tudni átlépni a szakadékot. És hogy talán nem is akarom. Kata története csak egy a sok közül. Öten vannak még rajta kívül. Máshonnan jöttek, más korosztály is, a mély apátia és keserűség azonban közös. Reggel felkelnek, elmennek dolgozni, hazamennek, alszanak. Másnap felkelnek, dolgoznak, hazamennek, alszanak. Örök körforgás, nem megállítható, nem megváltoztatható. Havonta egyszer elmennek inni közösen, koktélt isznak, gyrost esznek, kirúgnak a hámból. Moziban csak olyat néznek, amiben szerepel a Bradley Cooper, mert ő nem csak jó pasi, hanem igazi férjalapnak is tűnik. Mikor a vendég panaszkodik, drágállja a kávét, összekacsintanak, hogy hát bizony az.

Laci, a másik barista, két hete Ózdon járt, hazament a nagyszülőkhöz, másfél éve nem volt. Nekem már nem élnek, emiatt mindig meghat az ilyen, és irigykedem is picit. Laci mondta, nem kell, ilyenkor nincs semmi, csak jól bevernek, és kialussza magát. Mikor visszajött, kérdeztem, milyen volt. Mondta, hogy bevertek, és sokat aludt. Másnap érkezett a hír, meghalt a nagypapa. Laci szemén, arcán nem láttam változást. Ugyanaz az unott, beletörődő szempár nézett vissza. Üres tekintet. Azt mondta, öreg volt már, sokat dolgozott, most meghalt. Az élet rendje, az a bizonyos körforgás.

Peti és Szilvi mások. Ők az első generációs „értelmiség” a csapatban. Tökéletesen fölösleges dolgokat tanulnak. De büszkék. Túlzottan is. Náluk számít a hierarchia. Most itt én vagyok az alja, nincs nevem, nincs történetem, nincs szavam. Ők felettem állnak és élvezik. Mérhetetlenül. Látszik rajtuk, életükben talán először, valószínüleg utoljára is, de parancsolhatnak egy magamfajtának. A budai diplomás értelmiségi fölé emelkednek, és minden apró munkafázisban jelzést adnak önön felsőbbrendűségükről. Elsőre megütött a dolog. De azért inkább megértésükre törekszem.

Nem akarok álszent lenni. Tényleg igyekeztem megérteni őket. De bezárult előttem a világuk. Igaziból nyitva se volt soha. Régebb óta bohóckodom a leszakadó középosztály bajaival. Hol Facebookon osztom a szomorú történeteket, hol szimpátiatüntetek mellettük, hol meg eljátszom, hogy közéjük tartozom, fizikai munkát végzek, nagyon korán kelek, dolgozom, hazamegyek, alszom. De sosem fogunk egy körbe tartozni. Nekik igenis fontos, hogy ezer forinttal kevesebb a gázszámla a rezsicsökkentés miatt, fontos, hogy ne legyenek menekültek, mert elvennék a munkájukat. Hogy a határon túliak kapjanak e szavazati jogot, vagy legyen több nő a politikában, vagy a melegek is házasodhassanak, mindezek nekik tökéletesen érdektelenek. Más a mérce ott, ahol havonta egyszer jut pénz étteremre, és az is a sarki török, ahol a kultúrafogyasztás kimerül a nagy ritkán megvett mozijegyben, és ahol nem az élet élvezete, hanem az életben maradás a cél.