Dekódolás

2015.08.23. 11:01

A Behódolás a politikai elit kritikája is egyben. Tanulságos, hogy miközben „az utolsó hatvannyolcasok, a haladáspártiság döglődő múmiái, akik szociológiai értelemben már kivéreztek, de behúzódtak a média fellegvárába, ahonnan átkaikat a korszak bajaira szórják”, a fűtött, ideológiailag telített párizsi légkörben a párbeszéd ellehetetlenül és átadja a helyet a szóbeli csatározásoknak és az eszmerendszeri kiátkozásnak. Nevezett körök reakciósnak, sőt fasisztának kiáltják ki ellenfeleiket, végül pedig ez az antifa kulturális hegemónia a sors iróniája folytán felgyorsítja Le Pen térnyerését. Íme a (feldolgozatlan) történelem- és Vichy-komplexus, amely a maga minden kényszerével „politikai ősrobbanásba” torkollik: a 2022-es választáson a muszlim jelölt győz. Ráadásul nagy arányban, hiszen – és ez már csak mondhatni, a crème brûlée – végül a második fordulóban mind a jobb-, mind a balközép szellemi szekértáborok a Muszlim Testvériség jelöltje, a rendkívül ambiciózus és tehetséges (és a regényben Franciaországot idővel stabilizáló) Ben Abbés mellé állnak, Le Pennel szemben. A Behódolás után az ember óhatatlanul is elgondolkozik azon, hogy mik Európa megmaradt értékei?

Iványi Márton írása.

150107worldhebdocafejpgcroppromomediumlarge.jpg

Kép: konyvkultura.kello.hu

Amikor hozzákezdtem a Behódolás című könyv elolvasásához, meg voltam győződve arról, hogy csak egy újabb, „szokásos” kulturális fundamentalista „kinyilatkoztatásról” van szó, a maga értékharc mítoszaival és/vagy a civilizációk összecsapásának huntingtoni paradigmájával. 

Tévedtem: Michel Houllebecq könyve ettől sokkal bonyolultabb. Egyfelől értelmezhető az iszlám vélt vagy valós totalitásához való asszisztálás – amely lényegében nem más, mint Hannah Arendtet parafrazálva a Behódolás banalitása – körmönfont, ironikus vádirataként. Maga a cím – amelynek eredeti francia (Soumission) szava az erőteljesen negatív felhangú behódolást és az inkább semleges mellékzöngéjű engedelmességet ugyan egyaránt jelenti – jelzi, hogy inkább erről lehet szó, hiszen az megegyezik Theo van Gogh provokatív filmjének címével, amelynek a muszlim nők vallási elnyomatása a fő témája.   

Másfelől ugyanakkor arról szóló, teleologikus fejtegetésként is felfogható a könyv, hogy az iszlám tulajdonképpen egy logikus és legitim válasz az általános európai értékválság (vákuum?) közepette. 

Ez rajzolódik ki az életét „egy dekadensként minősíthető író, Huysmans tanulmányozásának szentelő” (2015: 23), egyszer-egyszer elmondása szerint minden szakmai kötelezettségéről „szívfájdalom nélkül, sőt némi megkönnyebbüléssel lemondó” (2015: 235), a cselekmény előrehaladtával politikai okokból elbocsátott egyetemi oktató, az egy-egy szemeszter erejéig alkalmi kapcsolatokba bonyolódó, vagy épp a YouPorn előtt onanizáló (2015: 24) enyhén szuicid hajlamú, szüleit tulajdonképpen nem ismerő, azok haláláról távoli ismerősök, vagy hatóságok által értesülő (2015: 194). középkorú François életútjából és mindennapjaiból is. Az ő sorsa összefonódik a cselekmény társadalmi szintjével, majd teljes egészében annak rendelődik alá ebben a regényben, amely egyszerre a francia valóságok, valótlanságok, normák, tabuk, vágyak, rémálmok és rögeszmék pamfletje, valamint politikai elit-, értelmiségi-, és a médiakritika is egyben.

Nézzük meg az alábbi idézeteket a könyvből tüzetesebben:

„Éhes voltam, ráadásul ennivalót akartam venni: borjúbecsináltat, turbolyás tőkehalat, berber muszakát – a mikrózható ételek kiszámíthatőan élvezhetetlenek voltak, de tarka és vidám csomagolásuk komoly fejlődést jelentett Huysmans hőseinek elkeserítő tapasztalataihoz képest: ezekből a készételekből semmiféle rosszindulatot nem lehetett kiolvasni, és az az érzés, hogy egy kollektíve hervasztó, de egyenlőséget sugalló élményben van részem, némileg enyhítette az elkeseredést (2015: 124-125) 

„A Bricorama barkácsáruház vitathatatlanul megmarad, de a Jennyfer napjai nyilvánvalóan meg vannak számlálva, semmit nem kínált, ami megfelelhetne egy muszlim kamasz lány számára. Ezzel szemben a Secret Stories üzletláncnak, amely márkás fehérneműket árult leszállított áron, nincs miért aggódnia: Rijádban és Abu-Dzabiban az ehhez hasonló üzletláncok sikere megkérdőjelezhetetlen, és a Central Thomassnak vagy a La Perlának sincs félnivalója egy iszlám rendszer eljövetelétől” (2015: 95).

„A Rapid’ Jus pultja előtt (ahol egyre bonyolultabb összetételű italokat – kókusz-passion-guajava, mangó-licsi-guarana – kínáltak, volt ott vagy úgy tízféle, mind elképesztően magas elképesztően magas vitamintartalommal” (uo.)

„Azzal vigasztaltam magam, hogy előbb megállok egy gyors tankolásra Pech-Montat-ban, de attól még megállhatok élvezkedni a lot-i Felföldi kertekben, ahol kacsamájat, cabécou kecskesajtot és cahors-i bort vásárolok, és még az este elfogyasztom őket a Costa Brava-i szállodai szobámban. Ez szép, kerek, értelmes terv volt – megvalósítható terv” (2015: 133).

„Havi tízezer euró fizetés egy [az új, szaúdi pénzekből finanszírozott, Párizs-Iszlám Egyetemen oktatói állást elfogadó] középszerű egyetemi oktatónak, aki egész életében nem írt egyetlen valamirevaló publikációt sem, és akinek a jelentősége a nullával egyenértékű: [a szaúdiaknak] tényleg jó sok pénzük lehet” (2015: 186).

„Az biztos, hogy már nincsenek barátaim, de voltak-e valaha is?” (2015: 189).

„Nos, ami azt illeti, a humanizmus puszta említésétől is enyhe hányingerem támadt, de talán a borkorcsolyák miatt volt, kicsit túlzabáltam magam; töltöttem még egy pohár bort, hogy elmúljon a rosszullét” (2015: 259). 

Az idézetek dekontextualizáltsága mellett is felmerül a kérdés: főbb civilizációs értékeink a fogyasztás szabadsága, az elidegenedés egyenlősége, és a gazdasági érdekek testvérisége lennének?

Alapfeltevésem szerint Houellebecq nem véletlenül fektet hangsúlyt arra, hogy a főszereplő és a társadalom egy-egy itt és fentebb kiemelt jellemvonását, illetve mozzanatát a maga meghökkentő naturalizmusában és abszurditásában ábrázolja, ráadásul ilyen gyakorisággal és részletességgel.

A valóság és a fikció sajátos elegyét alkotó könyv társadalomkritika. Olyan egymást kioltó vagy épp önmagukban is kiüresedő eszmerendszerek és ideológiatöredékek, mint az Európa halálához vezető világháborúk „semmivel nem menthető őrjöngéséhez” (2015: 265) vezető fasizmus, a „klinikai halál állapotában lévő” marxizmus (2015: 283), a vele a „20. század összes értelmiségi vitáját” megvívó liberális demokrácia” (2015: 262), a racionalizmusban tulajdonképpen feloldódó és e folyamat során „önmagát halálra ítélő” (2015: 286) kereszténység légüres terét kitölti az iszlám a maga lendületével és lentebb részletesebben bemutatott kohéziós erejével. Az új valláshoz sokan meggyőződésből, mások (François oktató munkatársai közül ráadásul a legtöbben) opportunizmusból, megint mások az utánfutó hatásnak megfelelően csatlakoznak.  

A magyar származású, Széchenyi-díjas pszichológus Csíkszentmihályi Mihály (2007: 294) úgy véli, hogy „sem a nyugati liberális humanizmus, sem pedig a történelmi materializmus, ami oly látványos kudarcot vallott Kelet-Európában és Szovjetunióban, nem nyújt az embernek kielégítő támogatást" és nem teremt földi paradicsomot. "Az Egyesült Államok, a példátlan anyagi prosperitás közepette is, az egyre fokozódó egyéni és társadalmi entrópia tüneteitől szenved: egyre több öngyilkosság, erőszakos bűncselekmény, szexuális úton terjedő betegség, nem kívánt terhesség jelentkezik – nem is beszélve a felelőtlenül önző politikusok és üzletemberek magatartásának következtében növekvő gazdasági problémákról” Európa-szerte, hogy a görög válságnak az európaiság eszméjéből részben kiábrándító „kezeléséről” ne is beszéljünk.

A Max Weber kifejezésével élve „varázstalanított” világban a nyugati spirituális értékeknek támaszként szolgáló keresztény tantételek jó része ellentmondásba került a tudomány és a filozófia eredményeivel. A Behódolás ezt próbálja meg érzékeltetni azzal, hogy François még annak ellenére sem találja a helyét a ligugé-i apátságban, hogy a tudományos tevékenységének középpontjában álló Huysmans maga is élete vége felé a kereszténységhez fordult és azon a helyszínen tartózkodott, illetve, hogy a rocamadour-i zarándokhely felkeresését egy általa tiszteletben tartott ismerőse, a DGSI belbiztonsági szolgálat korábbi munkatársa, Tanneur ajánlja a figyelmébe vívódásai közepette (2015: 267).

Mindeközben a tudomány és a technika sem képes a korábbi értékrendet más, meggyőzőbb értékekkel pótolni (Csíkszentmihályi, uo.).

Álljunk meg egy pillanatra, és vessük össze e cikk elején álló idézeteket a következővel. Jóval napjaink és a könyv cselekményének otthont adó közeljövő előtt írja Dosztojevszkij A Karamazov testvérekben (1978: 409) már a 19. század második felében: „a világ szabadságot hirdetett és azt mondja: ha vannak szükségleteid, ne félj őket kielégíteni, sőt gyarapítsd is őket. És mi az eredménye ennek a szükségletek növelésére irányuló jognak?  A gazdagoknál az elkülönülés és a lelki öngyilkosság, a szegényeknél pedig a gyűlölet és a gyilkosság, mert jogokat ugyan adtak nekik, de a szükségletek kielégítésének eszközeit még nem mutatták meg.”

Ekkor jön az iszlám, amely a könyvben választ ad a főbb filozófiai és kozmológiai kérdésekre és Francois biológiai szükségleteire is a maga poligámiát nem elvető (de a közhiedelemmel ellentétben nem is előíró!) berendezkedésével. Ibn Khaldún 1377-ben, a világ feltételezhetően első történelemfilozófiai és szociológiai al-Muqaddimah-ban írta le azt a csoportösszetartó erőt (ʿaṣabiyya), amely a vallásos színezettel kiegészülve megszünteti a rivalizálást, az irigykedést és a pártoskodást egy-egy közösségen belül,  kizárólag az Igaz felé irányítva őket. Mennyire beszélhetünk ilyen szolidaritásról európai társadalmainkban?

Természetesen nincs arról szó a könyvtől függetlenül sem, hogy az iszlám valamiféle monolit egészként állna szemben egy egységes európai civilizációval, ám a problematika és a konfliktuspotenciál adott, ahogyan azt a bevándorlást övező viták Európa-szerte is jelzik.

A regény társadalmi szempontból legerősebb jelenete, amikor François-t végül az iszlám felvételére és a katedrára való visszatérésre nem más kívánja rávenni (daʿwa), mint az a Rediger, aki annak a szélsőjobboldali Identitárius Mozgalomnak a néhai követője, amely állítása szerint a fehér fajú népességet szándékozik megvédeni az iszlámtól és a multikulturalizmustól. Rediger sajátos „pálfordulása”  burkolt, mégis egyértelmű utalás a norvég ámokfutó Anders Breivikre, aki szintén egy szélsőséges iszlámellenes csoport tagja. volt. A politikai rendszerváltás köz- és felsőoktatási reformját követően Rediger-ből a Sorbonne rektora lesz, ám már ezt megelőzően áttért az iszlám hitre és meggyőzően érvel amellett, hogy az iszlám abolicionista, véget vetett az emberek közötti faji megkülönböztetésnek és nem vezette be a nők genitális megcsonkítását sem.  

A szóban forgó Rediger karaktere azt sugallja, hogy a legfőbb törésvonal nem is a vallások között van, hiszen azokat egy sor közös kulturális, társadalmi, gazdasági és politikai nézet és norma köti össze (Kitsikis, 1978: 357), hanem a vallás és a szekularizáció között.  

A könyv a világnézetek közötti ütközőzónaként a szexualitást azonosítja, amely projekciós felületet is képez, ahova a Másiknak tulajdonított eltérő attitűdök kivetülnek. Kézenfekvő lenne azt állítani, hogy a nemiség és az iszlám egymással történő szembeállítása gyakorlatilag végigkíséri a könyv egészét, majd a végkifejletben a főszereplőnek a főként a poligámia által motivált, feltételes behódolásában csúcsosodik ki.   

Az emancipálódott szeretők, akikkel a főhős általában egy-egy szemeszter időhorizonton szűri össze a levet és akik helyette „idővel megismernek valakit,” a „felvilágosult,” a politikai folyamatok jelentette fenyegetés elől Izraelbe emigráló ex, az üzletszerű kéjelgést folytató északnyugat-afrikai arab származású, megnevezett Rachida, és a fejkendős-burkás (2015: 31), többnyire anonim (vagy csak az épp a muszlim hitre áttértek új feleségeinek bemutatásakor, dramaturgiai funkcióval megnevezett – 2015: 255) muszlim nők amorf tömege közötti kontraszt is szembetűnő: Rachida és a Sorbonne-on burkát viselő nők ábrázolása nincs egyensúlyban, előbbi nagyobb felületet kap.

Ugyanakkor a szerző meglepő őszinteséggel írja le a „nyugati női életforma” árnyoldalát a maga sivárságával és monotóniájával, még ha megint csak klisékre építve is teszi mindezt: „elgondolkodtam Annalise és a többi nyugati nő életén. Reggel felkel, valószínűleg beszárítja a haját, majd gondosan felöltözik, a szakmai státusához illően, ami azt hiszem, Annelise esetében inkább jelent elegánsat, mint kihívót, tehát gondosan megtervezi a kinézetét, nyilván jó sok időt eltölt vele (...) a munkanapja mailezéssel, telefonálással és különféle találkozókkal telik, este kilenc felé ér haza, kimerülten” stb. (2015: 97-98)  

Árnyalt megközelítést tükröz az, hogy a keleti és a nyugati nő ábrázolása nem a „hagyományos” eurocentrista szabad-elnyomott ellentétpár mentén történik meg – amint azt várna az ember pl. Theo van Gogh hasonló című filmjét, vagy Ayaan Hirsi Ali egy-egy megnyilvánulását követően – igaz az író mégiscsak sematizáló és klisés módon teszi mindezt: 

„A gazdag szaúdi nők, akik egész nap áthatolhatatlan fekete burkát viselnek, este paradicsommadárrá változnak (…) éppen fordítva, mint a nyugati nők, akik napközben elegánsak és szexik, mert a társadalmi státusuk ezt követeli, de amikor hazaérnek (…) kimerültségükben minden csábítási szándékról lemondanak.” (2015: 95)

A könyv egy további rétege is meghalad bizonyos gondolatköröket, és provokativitása miatt feltétlenül szót érdemel. Említettem, hogy a könyv a politikai elit kritikája is egyben. Tanulságos, hogy miközben „az utolsó hatvannyolcasok, a haladáspártiság döglődő múmiái, akik szociológiai értelemben már kivéreztek, de behúzódtak a média fellegvárába, ahonnan átkaikat a korszak bajaira szórják” (2015: 158), a fűtött, ideológiailag telített párizsi légkörben a párbeszéd ellehetetlenül és átadja a helyet a szóbeli csatározásoknak és az eszmerendszeri kiátkozásnak. Nevezett értelmiségi körök – akik nem határolódnak egyértelműen olyan diktátoroktól, mint Sztálin vagy Pol Pot – reakciósnak, sőt fasisztának kiáltják ki ellenfeleiket, végül pedig ez az antifa kulturális hegemónia a sors iróniája folytán felgyorsítja Le Pen térnyerését. (Apropó: a bevándorlás-ellenes Svéd Demokraták jelenleg a legerősebb erő a skandináv országban, és az osztrák Szabadságpárt is az élbolyba tartozik országában.)

Íme a (feldolgozatlan) történelem- és Vichy-komplexus, amely a maga minden kényszerével „politikai ősrobbanásba” torkollik: a 2022-es választáson a muszlim jelölt győz. Ráadásul nagy arányban, hiszen – és ez már csak mondhatni, a crème brûlée – végül a második fordulóban mind a jobb-, mind a balközép szellemi szekértáborok a Muszlim Testvériség jelöltje, a rendkívül ambiciózus és tehetséges (és a regényben Franciaországot idővel stabilizáló) Ben Abbés mellé állnak, Le Pennel szemben.

A könyv után az ember óhatatlanul is elgondolkozik azon, hogy mik Európa megmaradt értékei?

Ne maradj le semmiről! Kéthetente elküldjük mailen az öt legjobb írásunkat!

Nyomj egy tetsziket és érd el írásainkat a Facebookról!

A bejegyzés trackback címe:

https://dinamo.blog.hu/api/trackback/id/tr787716314

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

mézeskalácshorror 2015.08.24. 11:54:20

olvastam a könyvet. Houllebecq könyveit amúgy is szeretem, de még ezen felül is rendkívül színvonalas a fenti kritika - gratulálok Iványi Mártonnak. az első pillanattól kezdve Iványi utolsó mondata köszönt vissza a könyv minden oldaláról: mit állítunk "versenybe" egy ilyen egyszerű, könyörtelenül pragmatikus mémhalmazzal szemben, mint az iszlám. amúgy, gecidurva volt, hogy a könyvet egy dél-spanyol strandon olvastam végig, ahol tucatjával fürdőztek a muszlim nők a számomra érthetetlen, egész testet borító, muszlim fürdődresszeikben: ahogy haladtam a könyvvel, az élmény szó szerint ijesztő volt.

Joe69 2015.08.24. 12:29:43

Szerintem tiszta jól néznek ki, mikor kiemelkednek a vízből és a ruha rájuk tapad. Inkább, mint a bikiniből kidőlő hurkák. Ilyenkor inkább burka, mint a hurka:) Na ja, nem akarom elbagatellizálni a témát..

mézeskalácshorror 2015.08.24. 13:58:07

@Joe69: itt a Gyurka itt a Jóska, itt pedig a véres Burka, úristen, mekkora lehetőségek vannak ebben :D

nem akármilyen anyagból gyúrt állat 2015.08.24. 15:17:47

"ez az antifa kulturális hegemónia a sors iróniája folytán felgyorsítja Le Pen térnyerését. "

Kérdés hogy melyikét? Mert az öreget kizárták a pártból, a Mariska lányka meg aligha mondható fassisztának

Lehet, hogy a zsidóság egyes körei - Francúzéknál legalábbis - inkább rájuk szavaznának, mint egy Benbellára?

Takács Kr. · http://takacskrisztianir.blog.hu 2015.09.01. 11:13:42

nagyszerű elemzés, köszönöm.

a könyvet olvasva inkább úgy éreztem, a behódolás cím jelentősége azért fontos, mert az iszlám maga az Allahnak való behódolás. és bár szexuális opportunistának tűnhet a címszereplő, az elértéktelenedett nyugati világban már - hangsúlyozom: - mintha szeretne behódolni ő is valami értéknek.

ahogy Iványi Márton is kiemelte a következő rész megdöbbentően igaz: „A gazdag szaúdi nők, akik egész nap áthatolhatatlan fekete burkát viselnek, este paradicsommadárrá változnak (…) éppen fordítva, mint a nyugati nők, akik napközben elegánsak és szexik, mert a társadalmi státusuk ezt követeli, de amikor hazaérnek (…) kimerültségükben minden csábítási szándékról lemondanak.”

nekem ez a rész volt a könyv egyik csúcspontja.
süti beállítások módosítása