A Behódolás a politikai elit kritikája is egyben. Tanulságos, hogy miközben „az utolsó hatvannyolcasok, a haladáspártiság döglődő múmiái, akik szociológiai értelemben már kivéreztek, de behúzódtak a média fellegvárába, ahonnan átkaikat a korszak bajaira szórják”, a fűtött, ideológiailag telített párizsi légkörben a párbeszéd ellehetetlenül és átadja a helyet a szóbeli csatározásoknak és az eszmerendszeri kiátkozásnak. Nevezett körök reakciósnak, sőt fasisztának kiáltják ki ellenfeleiket, végül pedig ez az antifa kulturális hegemónia a sors iróniája folytán felgyorsítja Le Pen térnyerését. Íme a (feldolgozatlan) történelem- és Vichy-komplexus, amely a maga minden kényszerével „politikai ősrobbanásba” torkollik: a 2022-es választáson a muszlim jelölt győz. Ráadásul nagy arányban, hiszen – és ez már csak mondhatni, a crème brûlée – végül a második fordulóban mind a jobb-, mind a balközép szellemi szekértáborok a Muszlim Testvériség jelöltje, a rendkívül ambiciózus és tehetséges (és a regényben Franciaországot idővel stabilizáló) Ben Abbés mellé állnak, Le Pennel szemben. A Behódolás után az ember óhatatlanul is elgondolkozik azon, hogy mik Európa megmaradt értékei?

Iványi Márton írása.

Kép: konyvkultura.kello.hu

Amikor hozzákezdtem a Behódolás című könyv elolvasásához, meg voltam győződve arról, hogy csak egy újabb, „szokásos” kulturális fundamentalista „kinyilatkoztatásról” van szó, a maga értékharc mítoszaival és/vagy a civilizációk összecsapásának huntingtoni paradigmájával. 

Tévedtem: Michel Houllebecq könyve ettől sokkal bonyolultabb. Egyfelől értelmezhető az iszlám vélt vagy valós totalitásához való asszisztálás – amely lényegében nem más, mint Hannah Arendtet parafrazálva a Behódolás banalitása – körmönfont, ironikus vádirataként. Maga a cím – amelynek eredeti francia (Soumission) szava az erőteljesen negatív felhangú behódolást és az inkább semleges mellékzöngéjű engedelmességet ugyan egyaránt jelenti – jelzi, hogy inkább erről lehet szó, hiszen az megegyezik Theo van Gogh provokatív filmjének címével, amelynek a muszlim nők vallási elnyomatása a fő témája.   

Másfelől ugyanakkor arról szóló, teleologikus fejtegetésként is felfogható a könyv, hogy az iszlám tulajdonképpen egy logikus és legitim válasz az általános európai értékválság (vákuum?) közepette. 

Ez rajzolódik ki az életét „egy dekadensként minősíthető író, Huysmans tanulmányozásának szentelő” (2015: 23), egyszer-egyszer elmondása szerint minden szakmai kötelezettségéről „szívfájdalom nélkül, sőt némi megkönnyebbüléssel lemondó” (2015: 235), a cselekmény előrehaladtával politikai okokból elbocsátott egyetemi oktató, az egy-egy szemeszter erejéig alkalmi kapcsolatokba bonyolódó, vagy épp a YouPorn előtt onanizáló (2015: 24) enyhén szuicid hajlamú, szüleit tulajdonképpen nem ismerő, azok haláláról távoli ismerősök, vagy hatóságok által értesülő (2015: 194). középkorú François életútjából és mindennapjaiból is. Az ő sorsa összefonódik a cselekmény társadalmi szintjével, majd teljes egészében annak rendelődik alá ebben a regényben, amely egyszerre a francia valóságok, valótlanságok, normák, tabuk, vágyak, rémálmok és rögeszmék pamfletje, valamint politikai elit-, értelmiségi-, és a médiakritika is egyben.

Nézzük meg az alábbi idézeteket a könyvből tüzetesebben:

„Éhes voltam, ráadásul ennivalót akartam venni: borjúbecsináltat, turbolyás tőkehalat, berber muszakát – a mikrózható ételek kiszámíthatőan élvezhetetlenek voltak, de tarka és vidám csomagolásuk komoly fejlődést jelentett Huysmans hőseinek elkeserítő tapasztalataihoz képest: ezekből a készételekből semmiféle rosszindulatot nem lehetett kiolvasni, és az az érzés, hogy egy kollektíve hervasztó, de egyenlőséget sugalló élményben van részem, némileg enyhítette az elkeseredést (2015: 124-125) 

„A Bricorama barkácsáruház vitathatatlanul megmarad, de a Jennyfer napjai nyilvánvalóan meg vannak számlálva, semmit nem kínált, ami megfelelhetne egy muszlim kamasz lány számára. Ezzel szemben a Secret Stories üzletláncnak, amely márkás fehérneműket árult leszállított áron, nincs miért aggódnia: Rijádban és Abu-Dzabiban az ehhez hasonló üzletláncok sikere megkérdőjelezhetetlen, és a Central Thomassnak vagy a La Perlának sincs félnivalója egy iszlám rendszer eljövetelétől” (2015: 95).

„A Rapid’ Jus pultja előtt (ahol egyre bonyolultabb összetételű italokat – kókusz-passion-guajava, mangó-licsi-guarana – kínáltak, volt ott vagy úgy tízféle, mind elképesztően magas elképesztően magas vitamintartalommal” (uo.)

„Azzal vigasztaltam magam, hogy előbb megállok egy gyors tankolásra Pech-Montat-ban, de attól még megállhatok élvezkedni a lot-i Felföldi kertekben, ahol kacsamájat, cabécou kecskesajtot és cahors-i bort vásárolok, és még az este elfogyasztom őket a Costa Brava-i szállodai szobámban. Ez szép, kerek, értelmes terv volt – megvalósítható terv” (2015: 133).

„Havi tízezer euró fizetés egy [az új, szaúdi pénzekből finanszírozott, Párizs-Iszlám Egyetemen oktatói állást elfogadó] középszerű egyetemi oktatónak, aki egész életében nem írt egyetlen valamirevaló publikációt sem, és akinek a jelentősége a nullával egyenértékű: [a szaúdiaknak] tényleg jó sok pénzük lehet” (2015: 186).

„Az biztos, hogy már nincsenek barátaim, de voltak-e valaha is?” (2015: 189).

„Nos, ami azt illeti, a humanizmus puszta említésétől is enyhe hányingerem támadt, de talán a borkorcsolyák miatt volt, kicsit túlzabáltam magam; töltöttem még egy pohár bort, hogy elmúljon a rosszullét” (2015: 259). 

Az idézetek dekontextualizáltsága mellett is felmerül a kérdés: főbb civilizációs értékeink a fogyasztás szabadsága, az elidegenedés egyenlősége, és a gazdasági érdekek testvérisége lennének?

Alapfeltevésem szerint Houellebecq nem véletlenül fektet hangsúlyt arra, hogy a főszereplő és a társadalom egy-egy itt és fentebb kiemelt jellemvonását, illetve mozzanatát a maga meghökkentő naturalizmusában és abszurditásában ábrázolja, ráadásul ilyen gyakorisággal és részletességgel.

A valóság és a fikció sajátos elegyét alkotó könyv társadalomkritika. Olyan egymást kioltó vagy épp önmagukban is kiüresedő eszmerendszerek és ideológiatöredékek, mint az Európa halálához vezető világháborúk „semmivel nem menthető őrjöngéséhez” (2015: 265) vezető fasizmus, a „klinikai halál állapotában lévő” marxizmus (2015: 283), a vele a „20. század összes értelmiségi vitáját” megvívó liberális demokrácia” (2015: 262), a racionalizmusban tulajdonképpen feloldódó és e folyamat során „önmagát halálra ítélő” (2015: 286) kereszténység légüres terét kitölti az iszlám a maga lendületével és lentebb részletesebben bemutatott kohéziós erejével. Az új valláshoz sokan meggyőződésből, mások (François oktató munkatársai közül ráadásul a legtöbben) opportunizmusból, megint mások az utánfutó hatásnak megfelelően csatlakoznak.  

A magyar származású, Széchenyi-díjas pszichológus Csíkszentmihályi Mihály (2007: 294) úgy véli, hogy „sem a nyugati liberális humanizmus, sem pedig a történelmi materializmus, ami oly látványos kudarcot vallott Kelet-Európában és Szovjetunióban, nem nyújt az embernek kielégítő támogatást" és nem teremt földi paradicsomot. "Az Egyesült Államok, a példátlan anyagi prosperitás közepette is, az egyre fokozódó egyéni és társadalmi entrópia tüneteitől szenved: egyre több öngyilkosság, erőszakos bűncselekmény, szexuális úton terjedő betegség, nem kívánt terhesség jelentkezik – nem is beszélve a felelőtlenül önző politikusok és üzletemberek magatartásának következtében növekvő gazdasági problémákról” Európa-szerte, hogy a görög válságnak az európaiság eszméjéből részben kiábrándító „kezeléséről” ne is beszéljünk.

A Max Weber kifejezésével élve „varázstalanított” világban a nyugati spirituális értékeknek támaszként szolgáló keresztény tantételek jó része ellentmondásba került a tudomány és a filozófia eredményeivel. A Behódolás ezt próbálja meg érzékeltetni azzal, hogy François még annak ellenére sem találja a helyét a ligugé-i apátságban, hogy a tudományos tevékenységének középpontjában álló Huysmans maga is élete vége felé a kereszténységhez fordult és azon a helyszínen tartózkodott, illetve, hogy a rocamadour-i zarándokhely felkeresését egy általa tiszteletben tartott ismerőse, a DGSI belbiztonsági szolgálat korábbi munkatársa, Tanneur ajánlja a figyelmébe vívódásai közepette (2015: 267).

Mindeközben a tudomány és a technika sem képes a korábbi értékrendet más, meggyőzőbb értékekkel pótolni (Csíkszentmihályi, uo.).

Álljunk meg egy pillanatra, és vessük össze e cikk elején álló idézeteket a következővel. Jóval napjaink és a könyv cselekményének otthont adó közeljövő előtt írja Dosztojevszkij A Karamazov testvérekben (1978: 409) már a 19. század második felében: „a világ szabadságot hirdetett és azt mondja: ha vannak szükségleteid, ne félj őket kielégíteni, sőt gyarapítsd is őket. És mi az eredménye ennek a szükségletek növelésére irányuló jognak?  A gazdagoknál az elkülönülés és a lelki öngyilkosság, a szegényeknél pedig a gyűlölet és a gyilkosság, mert jogokat ugyan adtak nekik, de a szükségletek kielégítésének eszközeit még nem mutatták meg.”

Ekkor jön az iszlám, amely a könyvben választ ad a főbb filozófiai és kozmológiai kérdésekre és Francois biológiai szükségleteire is a maga poligámiát nem elvető (de a közhiedelemmel ellentétben nem is előíró!) berendezkedésével. Ibn Khaldún 1377-ben, a világ feltételezhetően első történelemfilozófiai és szociológiai al-Muqaddimah-ban írta le azt a csoportösszetartó erőt (ʿaṣabiyya), amely a vallásos színezettel kiegészülve megszünteti a rivalizálást, az irigykedést és a pártoskodást egy-egy közösségen belül,  kizárólag az Igaz felé irányítva őket. Mennyire beszélhetünk ilyen szolidaritásról európai társadalmainkban?

Természetesen nincs arról szó a könyvtől függetlenül sem, hogy az iszlám valamiféle monolit egészként állna szemben egy egységes európai civilizációval, ám a problematika és a konfliktuspotenciál adott, ahogyan azt a bevándorlást övező viták Európa-szerte is jelzik.

A regény társadalmi szempontból legerősebb jelenete, amikor François-t végül az iszlám felvételére és a katedrára való visszatérésre nem más kívánja rávenni (daʿwa), mint az a Rediger, aki annak a szélsőjobboldali Identitárius Mozgalomnak a néhai követője, amely állítása szerint a fehér fajú népességet szándékozik megvédeni az iszlámtól és a multikulturalizmustól. Rediger sajátos „pálfordulása”  burkolt, mégis egyértelmű utalás a norvég ámokfutó Anders Breivikre, aki szintén egy szélsőséges iszlámellenes csoport tagja. volt. A politikai rendszerváltás köz- és felsőoktatási reformját követően Rediger-ből a Sorbonne rektora lesz, ám már ezt megelőzően áttért az iszlám hitre és meggyőzően érvel amellett, hogy az iszlám abolicionista, véget vetett az emberek közötti faji megkülönböztetésnek és nem vezette be a nők genitális megcsonkítását sem.  

A szóban forgó Rediger karaktere azt sugallja, hogy a legfőbb törésvonal nem is a vallások között van, hiszen azokat egy sor közös kulturális, társadalmi, gazdasági és politikai nézet és norma köti össze (Kitsikis, 1978: 357), hanem a vallás és a szekularizáció között.  

A könyv a világnézetek közötti ütközőzónaként a szexualitást azonosítja, amely projekciós felületet is képez, ahova a Másiknak tulajdonított eltérő attitűdök kivetülnek. Kézenfekvő lenne azt állítani, hogy a nemiség és az iszlám egymással történő szembeállítása gyakorlatilag végigkíséri a könyv egészét, majd a végkifejletben a főszereplőnek a főként a poligámia által motivált, feltételes behódolásában csúcsosodik ki.   

Az emancipálódott szeretők, akikkel a főhős általában egy-egy szemeszter időhorizonton szűri össze a levet és akik helyette „idővel megismernek valakit,” a „felvilágosult,” a politikai folyamatok jelentette fenyegetés elől Izraelbe emigráló ex, az üzletszerű kéjelgést folytató északnyugat-afrikai arab származású, megnevezett Rachida, és a fejkendős-burkás (2015: 31), többnyire anonim (vagy csak az épp a muszlim hitre áttértek új feleségeinek bemutatásakor, dramaturgiai funkcióval megnevezett – 2015: 255) muszlim nők amorf tömege közötti kontraszt is szembetűnő: Rachida és a Sorbonne-on burkát viselő nők ábrázolása nincs egyensúlyban, előbbi nagyobb felületet kap.

Ugyanakkor a szerző meglepő őszinteséggel írja le a „nyugati női életforma” árnyoldalát a maga sivárságával és monotóniájával, még ha megint csak klisékre építve is teszi mindezt: „elgondolkodtam Annalise és a többi nyugati nő életén. Reggel felkel, valószínűleg beszárítja a haját, majd gondosan felöltözik, a szakmai státusához illően, ami azt hiszem, Annelise esetében inkább jelent elegánsat, mint kihívót, tehát gondosan megtervezi a kinézetét, nyilván jó sok időt eltölt vele (...) a munkanapja mailezéssel, telefonálással és különféle találkozókkal telik, este kilenc felé ér haza, kimerülten” stb. (2015: 97-98)  

Árnyalt megközelítést tükröz az, hogy a keleti és a nyugati nő ábrázolása nem a „hagyományos” eurocentrista szabad-elnyomott ellentétpár mentén történik meg – amint azt várna az ember pl. Theo van Gogh hasonló című filmjét, vagy Ayaan Hirsi Ali egy-egy megnyilvánulását követően – igaz az író mégiscsak sematizáló és klisés módon teszi mindezt: 

„A gazdag szaúdi nők, akik egész nap áthatolhatatlan fekete burkát viselnek, este paradicsommadárrá változnak (…) éppen fordítva, mint a nyugati nők, akik napközben elegánsak és szexik, mert a társadalmi státusuk ezt követeli, de amikor hazaérnek (…) kimerültségükben minden csábítási szándékról lemondanak.” (2015: 95)

A könyv egy további rétege is meghalad bizonyos gondolatköröket, és provokativitása miatt feltétlenül szót érdemel. Említettem, hogy a könyv a politikai elit kritikája is egyben. Tanulságos, hogy miközben „az utolsó hatvannyolcasok, a haladáspártiság döglődő múmiái, akik szociológiai értelemben már kivéreztek, de behúzódtak a média fellegvárába, ahonnan átkaikat a korszak bajaira szórják” (2015: 158), a fűtött, ideológiailag telített párizsi légkörben a párbeszéd ellehetetlenül és átadja a helyet a szóbeli csatározásoknak és az eszmerendszeri kiátkozásnak. Nevezett értelmiségi körök – akik nem határolódnak egyértelműen olyan diktátoroktól, mint Sztálin vagy Pol Pot – reakciósnak, sőt fasisztának kiáltják ki ellenfeleiket, végül pedig ez az antifa kulturális hegemónia a sors iróniája folytán felgyorsítja Le Pen térnyerését. (Apropó: a bevándorlás-ellenes Svéd Demokraták jelenleg a legerősebb erő a skandináv országban, és az osztrák Szabadságpárt is az élbolyba tartozik országában.)

Íme a (feldolgozatlan) történelem- és Vichy-komplexus, amely a maga minden kényszerével „politikai ősrobbanásba” torkollik: a 2022-es választáson a muszlim jelölt győz. Ráadásul nagy arányban, hiszen – és ez már csak mondhatni, a crème brûlée – végül a második fordulóban mind a jobb-, mind a balközép szellemi szekértáborok a Muszlim Testvériség jelöltje, a rendkívül ambiciózus és tehetséges (és a regényben Franciaországot idővel stabilizáló) Ben Abbés mellé állnak, Le Pennel szemben.

A könyv után az ember óhatatlanul is elgondolkozik azon, hogy mik Európa megmaradt értékei?