Kép: Časnik

Mit hát az értelme a Jugoszláviára való emlékeztetésnek? Mi maradt az emancipatorikus ellen-nosztalgia tarsolyában? Nincsenek illúzióink. Nem hiszünk a múlt felelevenítésében, nem is vágyunk rá. Mégis, az avant-garde jugoszláviai kísérlet, amely az antisztálinista kritikából született meg, s amelynek lételeme volt a folytonos önbírálat, amelynek lázadó 68'-asai azt kifogásolhatták, hogy a rendszer nem felel meg önnön kritériumainak... elhitetheti velünk, hogy lehetséges más világ, Kelet-Európa puszta „utolérési (ellen)forradalmain” és a peremvidéki „tranzíciós” nyomorúságon túl. 

Losoncz Márk írása.

Talán mindig így kellene elkezdeni a történetet: volt egyszer egy Kelet-Európa, de volt benne egy Jugoszlávia. Valamiként beékelődött a szarajevói merénylettel kezdődő és a koszovói háborúval véget érő huszadik századba, és nem szűnik kísérteni bennünket.

Miközben Kelet-Európa befejezhetetlenprojektje egyértelműen a messianisztikus hipermodernizáció tragédiáját jelöli, a „leggyengébb láncszem”, az „utolérési (ellen)forradalom” ellentmondásokkal teli strukturális-történeti vereségét, a szocialistának mondott Jugoszláviával kapcsolatban ez a „de” nem törölhető el. Mintha mindennek ellenére fennmaradna egy másra nem visszavezethető, termékeny többlet. Bennünket nem a győzelmi beszédmód felélesztésének kísérlete érdekel, amely a véróceánok közepette elhaló Jugoszlávia képét az ellenségei (imperializmus, fasizmus, sztálinizmus) fölött diadalmaskodó peremvidéki szuperhatalom képével váltaná fel, hanem ez a többlet, amely talán ma is feleleveníthető.

Ahogyan Pavle Levi a jugoszlávságot a nullibiquité lacani fogalmával igyekezett leírni, tehát önmagában üres, mégis konstitutív excesszusként, amely meghaladta az etnikai identitások kodifikált és a fennálló rend által igenelt alakzatait, úgy nekünk is Jugoszlávia excesszusszerű jellegét kellene hangsúlyoznunk, amely nem tartalmi természetű. Hiszen nincsen olyan tartalom, amelyet ne lehetett volna leleplezni, amely ne vált volna előbb-utóbb az illúziótlanítás áldozatává. Az alapítás dicső antifasiszta-militáns szakaszáról („Európában a második világháború után Jugoszláviát kivéve nem volt forradalom”) nem nehéz kimutatni, hogy azt a vért és erőszakot is jelentette, amely nélkül nincs eredeti tőkefelhalmozás (államkapitalista sem). Túlontúl jól ismerjük a leleplezés többi mozzanatait is: az önigazgatás antisztálinista pátoszáról kiderül, hogy a pártbürokrácia és a menedzseri technokrácia között vergődött, hogy megrekedt a „tőke versus munka” és „tőke versus tőke” konfliktusaiban, az el nem kötelezettség geopolitikájáról pedig még könnyebb lerántani a leplet... Sőt, radikálisabban kell fogalmaznunk Levinél is: a jugoszlávság sem lényegi többlet, hiszen csupán problematikusan szublimálta, kevéssé eredeti módon, az etnikai identitásokat (látványosan kizárva a nem szláv identitásokat, többek között az albánt és a magyart). Nincs tehát olyan tartalom, amelyet megmenthetnénk, ám megmarad az excesszus mint tiszta forma: Jugoszlávia arra vonatkozik, ami a kelet-európai kalandon belül valami több volt, utópikus többlet a kimerülőben levő utópiákhoz képest, alternatíva az alternatív hipermodernizációkhoz képest. Volt egyszer egy Kelet-Európa, de volt benne egy Jugoszlávia, és ez a „de” a lényeg.

Hogy ez az excesszusjelleg mégis mennyire húsbavágó, 68' összjugoszláv tapasztalata mutatja. Mint Boris Kanzleiter kutatásai (Die „Rote Universität”) kimutatták, a jugoszláviai események a szintézisét jelentették 68' eredendően plurálisnak tűnő lázadásainak. Mi volt az összekötő kapocs Mexikóváros és Nyugat-Berlin mozgalmai, az olasz operaismo és a prágai tavasz, a sanghaji kommün és a párizsi szituacionisták, a varsói lázadások és a Zengakuren militánsok között? A jugoszláv 68' nem a leghosszabb, nem a leglátványosabb és nem is a legtömegesebb tapasztalat volt, mégis benne összpontosult a globális 68' értelme. Mindenekelőtt a cáfolatát jelenti annak a berögződött értelmezésnek, miszerint a kelet-európai 68'-asok a szocializmus/kommunizmus ellen küzdöttek, míg a „karneválszerű-libidinális-antiödipális” nyugati soixante-huitards félreértették magukat, amikor vörös díszletek között lázadtak. Ugyanis a jugoszláv 68' egyszerre volt a piac elidegenítő és kizsákmányoló mechanizmusainak bírálata (a jugoszláv piaci reformok kudarcaira is reagált), valamint a pártállam / állampárt és a technokrácia kritikája. A belgrádi diákok „3000 szó” című dokumentuma világosan összefoglalta, miről volt szó: „egyetlen szóval, a diákok ideálja a demokratikus szocializmus”. Tünetértékű, hogy Belgrádban éppen úgy tüntettek a professzorokkal és a diákokkal szembeni varsói represszió és a csehszlovákiai beavatkozás, mint a nyugat-német diákokkal szembeni elnyomás ellen. Ami Jugoszláviában történt, az 68' szintézise volt, élő bizonyítéka annak, hogy 68' végső soron egységes globális tapasztalat, s nem a Nyugat/Kelet, piac/állam stb. hamis ellentétpárjain keresztül értelmezendő: a jóléti-paternalista-konformizáló államkapitalizmusok ellen zajlott mindenütt. Ismét elmondhatjuk, hogy a jugoszláv tapasztalat nem tartalmi értelemben volt különleges, hiszen semmilyen újszerű elemmel nem szolgált, ami máshol ne jelent volna meg. A lényeg a szintézis mint excesszus, az, ahogyan a jugoszláv tapasztalat meghaladja az előítéleteinket.

Újra és újra feltűnnek a jugo- és titonosztalgia olyan alakzatai, amelyek lemondanak az excesszushoz való hűségről. Ahogyan a Novosti szerzői csoportja írja („7+1 teza o mračnom raspadu Jugoslavije”): „a parodoxon abban áll, hogy az emberek ma szívesen emlékeznek a szocialista Jugoszláviára, ugyanakkor nem az egyenlőség és a szabadság kommunista eszményei miatt, hanem éppen azon liberális értékek okán, amelyeket »89' forradalmai« ígértek nekik: mobilitás, termelékenység, teljes foglalkoztatottság, multikulturalizmus, jó életszínvonal, béke és jólét, a jóléti állam előnyei, nemzetközi elismertség, Európához való közelség stb.” A YU-kultúripar sajátos retrospektív fantáziájáról van szó, amely a beteljesületlen jövő szűrőjén keresztül tekint a múltra: mintha a jugoszláviai kaland nem az osztálytársadalom megszüntetésére irányult volna, hanem a jólétbe vezető EU-integrációra, csak nem eléggé jó eszközökkel. Az értő fülek számára így az Internacionálé dallamából is a digitálisan tiszta Örömóda szűrődik ki, elvégre testvér lészen minden ember, s így a föld rabjai is. Milyen esélyei maradtak hát Jugoszláviának, mint excesszusnak? Mit tehet a reflexív, emancipatorikus ellen-nosztalgia?

Mielőtt működésbe hoznánk az ellen-nosztalgiát, egyfelől ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy Jugoszlávia szétesését ne egy szükségszerű hanyatlástörténet végső fejleményeként, egy teleologikus elbeszélés sorsszerűen tragikus végjátékaként fogjuk fel. Rastko Močnik, Goran Musić és mások joggal figyelmeztetnek bennünket arra, hogy a 80-as éveket ne a későbbi történések árnyékában értelmezzük, hanem olyan nyitott évtizedként, amely az emancipatorikus fordulat lehetőségét is magában hordozta. Aleatorikus, az erők ütközésétől függő helyzet volt ez, amelynek részei voltak például az egyes tagköztársaságok határait immár figyelmen kívül hagyó szakszervezeti konföderációk (egyedül 1986-ban, amely évre az uralkodó értelmezés már csak az erőszakos etnicizmusok előkészítésének éveként tekint, mintegy 1700 sztrájk volt). Másfelől feltétlenül ellen kell állnunk annak a diskurzusnak, amely Jugoszlávia szétetését a derék európai normákhoz képest kivételes, irracionális eseményként értelmezi („Európában a második világháborút követően sehol máshol nem volt népirtás”). Sokkal inkább azt kellene hangsúlyoznunk, hogy Jugoszlávia erőszakkal teli, 130.000 halottal és sok százezernyi menekülttel járó szétesése alapvető korszimptóma, tipikus fejlemény, a kései (ha jobban tetszik: neoliberális) kapitalizmus jellegzetes megnyilvánulása. Az IMF nyomásgyakorlása a 80-as évektől, a régiók közti túlfeszített versenykényszer, a peremvidéki homo debitort megszorításokra kényszerítő nemzetközi gazdaságpolitika, „humanitárius”-katonai intervencionizmusok, az egymással leszámoló etnicizmusok formájában kifejeződő összszociális katasztrófák, a nemzetállami egység etnikai ellentétekkel való felváltása,  a helyi lumpenburzsoáziák és az autokratikus rendszerek összefonódásai... – a napnál is világosabb, hogy ami Jugoszláviával történt, nem holmi primitív kivétel volt, hanem azt vetítette előre, ami ma mindannyiunk kelet-európai (és globális) valósága, közös nyomorúságunkat. Jugoszlávia története tehát egy általános történetbe ágyazódik: válsága egybeesett a jóléti állam nyugati és keleti változatainak válságával, felbomlásával pedig csupán megelőlegezte a jövőt, azaz jelenünket (s bizonyos értelemben jobb, hogy Jugoszláviában elmaradt, de legalábbis csak felettébb torz alakban jelent meg '88/'89/'91 felszabadító tapasztalata – talán kevesebb az illúziónk, nem szándékolt mellékhatásnak láthatjuk azt, ami máshol reménykeltőnek tűnt). Nem a világ „balkanizálódik” (a kultúrrasszista [ön]gyarmatosítás alapszava, intsünk búcsút neki), hanem a Balkán esett az elsők között áldozatául annak, ami ma a világ. Jól kell értenünk Mladen Dolar lacaniánus formuláját, miszerint az európai tudattalan úgy strukturált, mint a Balkán: a térség a mindenki által osztott traumák kitörésének, a közös tünetek kiemelkedően lényeges helye. Összegezzünk hát: Jugoszlávia kudarca a belső feszültségek sokasága ellenére sem volt genetikai-beprogramozott szükségszerűség, hanem a kései kapitalizmus alakulásából fakadt.

Fotó: ZEP

Tudjuk jól, hogy a Rajnától nyugatra, ahol nem söpört végig a bolsevik hipermodernizáció, a tiszta, kései kapitalizmus előtti társadalmi viszonyok maradványai még valamelyest elevenek: máig fennmaradt dinasztiák és a korporatív munkásmozgalom utolsó nyomai, még élő arisztokratikus attitűdök és az egyházi tekintély megnyilvánulásai tanúskodnak arról, hogy a múlt különböző rétegei léteznek együtt. Ezzel a szociokulturális pastiche-sal szemben, paradox módon, az a Kelet-Európa jelenti a tiszta kései kapitalizmus igazi terepét, amely egykoron a kapitalizmus átugrásának tervével lépett fel. „Mi állt itt ellen anno a kapitalizmusnak? Az arisztokratikus nagybirtok, az ecclesia triumphans és a szociáldemokrata munkásmozgalom. A bolsevik forradalom, a »kommunisták« mindezt elpusztították” – írja Tamás Gáspár Miklós. Ugyanakkor a múlt eltörlése megismétlődött, hiszen a hipermodernizáció iparosító-urbanizáló-szekularizáló-felhalmozó pátoszát a dezindusztrializáció közömbössége váltotta fel, s ez a lehető legcsodálatosabban teljesítette be a kései kapitalista fantáziákat: az „állami reálgazdaság” szilárdsága helyébe a nyomorúságos flexikariátust, azaz a munkanélküli, prekárius vagy a gazdaság fekete zónáiban tartózkodó humántőke kiszolgáltatott tömegeit helyezte, akik proletár elődjeiknél is „gyökértelenebbek”. A premodern viszonyokat kíméletlenül felszámoló Kelet-Európa most önnön hipermodernizációját törölte el hasonló radikalizmussal, s így a befektetés retorikája („idevonzzuk majd a külföldi tőkét”) nem véletlenül sugallhatja, hogy a remény csakis máshonnan, kívülről származhat. Ennyiben a lehető legtalálóbb címet viseli Igor Štiksnek és Srećko Horvatnak a posztjugoszláv helyzetről szóló írása: Welcome to the Desert of Post-Socialism. Csakugyan az a benyomásunk, hogy sivatagban élünk, egy kiterjedt, száraz Semmiben. Ám a szerzőpárosnak abban is igaza van, hogy ezt a Semmit kellő gonddal felügyelik és differenciáltan közelítenek hozzá: „Az Európai Unió nem csupán a Nyugat-Balkán tagjelöltjeit tartja megfigyelés alatt (a »tárgyalások« csak eufemizmus az egyirányú kommunikációra, amely nem más mint a »fordítsd-és-alkalmazd« acquis communautaire), hanem két protektorátust is fenntart (Boszniát és Koszovót). Az EU különböző módszerekkel állt elő: a tagok fegyelmezése és büntetése (Románia és Bulgária), a tagságról való bilaterális tárgyalások (Horvátország és Montenegró), büntetés és jutalmazás (Szerbia és Albánia), kormányzás (Bosznia), de facto uralkodás (Koszovó), és végül a figyelmen kívül hagyás (Macedóniát blokkolták a Görögországgal való névvita miatt). Mindezen módszerek közös nevezője a válság.” A posztjugoszláv valóság tehát a kívülről irányított, ínséges Kleinstaaterei – megint az lett az érzésünk, hogy a szabadság földrajzi fogalom. Amióta Szlovénia is elindult lefelé a lejtőn s az EU részévé vált többiek reményei sem teljesülnek be, a kis különbségek nárcizmusa is mintha veszített volna a jelentőségéből – hiszen osztozunk a szűkösségben. A kísérteties területi entitások, a heterotópiák (Grožnjan és Severna Mitrovica, Preševo és Drvar, Novi Pazar és Szabadka...), a különböző országok útleveleivel megtelő táskák a mindennapok természetes velejárói. Peremvidékiekké vagyunk téve, fragmentáltan egységesek vagyunk. Egy nemrég nyilvánosságra került 1993-as CIA-jelentés szerint a szerbiai gazdaság ugyan a teljes összeomlás szélén volt a nemzetközi szankciók következtében, mégsem alakult ki elégséges rendszerellenes hangulat, mert a szerbek a feketepiacnak, a diaszpórából érkező pénzeknek és a faluról érkező élelmiszernek köszönhetően még meg tudtak élni. Márpedig pontosan tudjuk, hogy ma sokkal rosszabb a helyzet, mint a háborúk idején: a feketepiacot az EU-s szabályozás mind szűkebbé teszi, a családok – ha csak tehetik – minden családtagot magukkal visznek Nyugatra és vissza se néznek, az életképes mezőgazdaságtól pedig már régen elköszönhettünk.

A térséget sivatagként éljük meg abban az értelemben is, hogy posztpolitikai világként jelenik meg a számunkra (joggal nehezményezte valaki, hogy Tito és Kardelj között több különbség volt, mint Milanović és Karamarko vagy Nikolić és Tadić között). A spektákulum társadalmával szoros viszonyt ápoló ún. 4P elitnél (pištolj, Pajero, pager, plavuša [szőke]) sokkal fontosabb az a szürkébb, visszafogottabb EU-kompatibilis közeg, a peremvidéki lumpenburzsoázia, az állami javak és szolgáltatások újraelosztásának nyertese, amely hosszú évek óta a tranzíció, a kapitalizmusra való átmenet ideológiáját sulykolja: kényszerpályákról és a „tranzíció veszteseiről“ beszél (vö. „transzformációs regresszió“), ostorozza a „kulturális elmaradottságot“ és a „versenyképesség hiányát“, a megszorításokat tömjénezi és az EU büntetéseivel fenyeget. Talán mondanunk sem kell, hogy ennek a birodalmi hegemónnal szemben feltétlenül szolgálatkész, depolitizáló hatású, félgyarmati beszédmódnak a hamissága abban van, hogy valójában semmiféle átmenet nem létezik. Jugoszláviát a piaci reformok a 80-as évekre teljességgel a neoliberális világgazdasági környezetbe ágyazták, majd a piaci dereguláció további léptékei gondoskodtak arról, hogy a posztjugoszláv kisállamok jóléti maradványai minél inkább eltűnjenek. Nincs tranzíció, mert már régen megérkeztünk (Welcome to the Desert of Post-Socialism, isten hozott bennünket), mert egy helyben toporgunk, a kései eurokapitalizmus (fél)perifériájaként, teljes nyomorúságunkkal. Az átmenet ideológusai a jövő idő, a haladás képzetével cseppfolyósítanák azt, ami voltaképpen kész térbeli-strukturális helyzet. Ne higyjünk nekik. A csillagok kellő távolságból még akkor is fényleni látszanak, amikor maguk az égitestek már kihunytak – kellő gyanúval tekintsünk hát a jelenlegi EU csillagaira. De mit látunk még az égen?

Tim Judah híres írása (Yugoslavia is Dead: Long Live the Yugosphere) amellett érvelt, hogy olyan 22 milliós jugoszféra teremtődött meg, amelynek országai nem tekintik egymást külföldnek, s amelyben az etnikai ellentéteket mindinkább a szoros együttműködés váltja fel, a kölcsönös beviteli és kiviteli kapcsolatoktól a katonai egyezményekig, az áru- és pénztőke áramlásától Lepa Brena mindenhová eljutó pop-folk koncertjeiig. Mit hát az értelme a Jugoszláviára való emlékeztetésnek? Mi maradt az emancipatorikus ellen-nosztalgia tarsolyában? Nincsenek illúzióink. Nem hiszünk a múlt felelevenítésében, nem is vágyunk rá. Mégis, az avant-garde jugoszláviai kísérlet, amely az antisztálinista kritikából született meg, s amelynek lételeme volt a folytonos önbírálat, amelynek lázadó 68'-asai azt kifogásolhatták, hogy a rendszer nem felel meg önnön kritériumainak... elhitetheti velünk, hogy lehetséges más világ, Kelet-Európa puszta „utolérési (ellen)forradalmain” és a peremvidéki „tranzíciós” nyomorúságon túl. Hogy tényleg akarhatunk valamit, ami valami több, valami más – maga az excesszus gesztusa számít. A 2000-es évek eleje óta ez az utópikus többlet egyre többször tűnik fel, diákmozgalmakban, a tuzlai események nyomán tovább gyűrűző tüntetéseken vagy az egyre öntudatosabban szerveződő tömegmozgalmakban (amelyekben sokak meglepetésére a „demokratikus szocializmus” 68'-as jelszava főnixmadárként támad fel)... Mégis vannak történelmi ugrások? A peremvidék újra letér a kényszerpályáról? Talán igen, talán nem. You must go on, we can't go on, we'll go on...