Társadalmi osztályok helyett demokratikus kockázatok, globális egyenlőtlenségek helyett kozmopolita piacszabályozás, mindenható technológia helyett mindent átható civil kontroll a technológia felett. Ulrich Beck egyszerre volt liberális, radikális és zöld – ellentmondásoktól nem mentesen. 2015. január 1-én halt meg, hetven éves volt.

Scheiring Gábor írása.

Kép: http://mynameisgod.tumblr.com/

Beck, a német közszociológus

A társadalomkutatók nem zárhatják be magukat a könyvtárakba, meg kell találniuk azt a szerepet, melyen keresztül hozzátehetnek a társadalom jobbá tételéhez – másban aligha értett egyet a közszociológia programját zászlóra tűző Michael Burawoy, és a maga módján szintén közszociológus Ulrich Beck. Ulrich Beck az egyik legtöbbet idézett és legnagyobb hatású német szociológus volt. Hatással akart lenni a közvéleményre és a közügyekre, de nem adta fel a társadalomtudósi igényeit. A politikai folyamatokat napi szinten elemző politológusok és kommentárgyárosok nyilvános szerepfelfogásával szemben közügyekkel kapcsolatos véleménye nem a perc követelményeiből eredt. Beck történelmi és globális távlatokban vizsgálta, kutatta a társadalmat, és ebből a nézőpontból foglalt állást alapvető kérdésekben. Nem járhatunk messze a valóságtól, ha azt mondjuk, hogy a kortárs német társadalomtudósok közül Jürgen Habermas és talán Claus Offe lehet még hozzá mérhető hatással a nyilvános közbeszédre. De nem csak Németországban ismerték és olvasták, legsikeresebb könyvét, a Kockázattársadalmat 35 nyelvre fordították le, többek között magyarra is. Cikkei rendszeresen jelentek meg a német lapokban, a Le Monde-ban és a Guardianben.

Burawoy-jal szemben Beck optimista volt a kor társadalmának lehetőségeivel kapcsolatban. Burawoy közszociológia-felfogása a kortárs marxista társadalomkutató hitvallása, a globalizálódó piac hatásaival szemben csak a közszociológus elemzéseivel felvértezett kritikai mozgalmak tudják a társadalmat megvédeni, az államtól és a piactól Burawoy szerint sok jóra nem számíthatunk. Beck szerepét hasonlóan abban látta, hogy érzekenyítsen és tematizáljon, amerikai társával szemben azonban Beck a piac és az állam, egészen pontosan a nemzetközi struktúrák és a kormányközi együttműködések híve volt. Ez a hit azonban nem a klasszikus liberalizmus kritikátlan hite az egyénként tételezett állampolgár és a vállalkozó erejében. Beck nagyon is látta a kapitalizmus, a késő modern társadalom veszélyeit.

Kockázattársadalom és reflexív modernizáció

Beck legfontosabb könyvét a Kockázattársadalmat (Századvég, 2003) 1986 áprilisában fejezte be, egy időben a csernobili atomkatasztrófával, ami fájó aktualitást kölcsönzött művének. A kockázattársadalom fogalmával Beck a környezeti problémákat beemelte a társadalomról és a politikáról folytatott közbeszédbe. Egy olyan metaforát és értelmezési keretet kínált, mely Csernobil árnyékában relevánsnak, pontosnak és újszerűnek hatott. Ulrich Beck új társadalomelméletet keresett a huszadik század második felében megfigyelhető társadalmi változások megragadására, így jutott el a reflexív modernizáció fogalmához. Reflexív modernizáció alatt Beck azt érti, hogy a modernizáció folyamata visszahat önmagára, és saját létalapjait fenyegeti. Az ökológiai válság nem a modernizáció sikertelenségének, hanem „sikerének” következménye. A kockázattársadalomban olyan kockázatok között kell élnünk, melyeket a „szociálisan pacifikált” kapitalizmus (erről majd később) termel ki: fenyegető atomválság, erősödő járványok, éghajlatváltozás stb. A kapitalizmus visszahat önmagára, reflexív. E reflexív modernizáció a modernitás olyan radikalizációja, mely az ipari társadalom alapjegyeinek feloldódását eredményezi.

Beck szerint azonban ez a reflexivitás, kritikai potenciál nem az ipari társadalmakra jellemző bal-jobb osztottságban jelentkezik, mert erre az individualizáció és az osztálylogikákat keresztülmetsző ökológiai kockázatok nem adnak lehetőséget. A kockázatok Beck szerint demokratikusak, szemben a tizenkilencedik századra és a huszadik század első kétharmadára jellemző politikai kérdésekkel, a gazdasági-szociális egyenlőtlenségekkel, melyek az ipari társadalom különböző osztályait eltérő mértékben sújtó problémák voltak. Az éghajlatváltozás az egész társadalmat érinti Beck szerint, mint ahogy a csernobili atomfelhő sem állt meg országhatároknál és nem kerülte el a jobb módú vidékeket sem. Ez a korszak, a reflexív modernizáció korszaka nem csak abban érhető tetten, hogy az ipari társadalom saját „melléktermékeivel”, szennyezésével és ökológiai lábnyomával saját alapjait kezdi ki, hanem a tudomány társadalmi szerepét is átalakítja. Beck nem csak a „katasztrófák szociológusa” volt, hanem látta azt is, hogyan nyílnak meg új lehetőségek. A reflexív modernizáció korában megjelennek a szakértők és az ellenszakértők közötti konfliktusok, a tudomány eredményei viták tárgyává válnak, bizonyos új társadalmi mozgalmak (mindenekelőtt a zöldmozgalmak) a tudományos tudást használják föl maga a tudomány és a rá épülő technikai evolúció bírálatára, a kockázatok tematizálására. Új mozgalmak, ellenszakértők és új politikai cselekvési formák: a késő modern társadalom reményt és eszközöket is kínál arra, hogy korrigáljuk a hibáit.

Európa és a kozmopolita demokrácia

A kockázattársadalom hibái – mint az atomfelhő – nem állnak meg a nemzetállamok határainál. Ezért sem a politika sem a tudomány nem elégedhet meg egy-egy ország határain belüli cselekvéssel. A tudományos, módszertani és politikai nacionalizmus vakvágány Beck szerint. A huszonyegyedik században a valódi társadalomtudomány és a valódi politika kozmopolita és globális, Beck csak így látja megfékezhetőnek, kezelhetőnek a kor problémáit. Így vált Ulrich Beck az Európa-projekt egyik leglelkesebb támogatójává.

Ennek az Európa-projektnek a legnagyobb tesztje a mai napig elhúzódó gazdasági-pénzügyi válság. Csak úgy, mint Habermas, Beck sem volt lenyűgözve Merkel Európa-politikájától. Beck szerint Merkel népszerűsége a német választópolgárok körében annak köszönhető, hogy míg otthon a szocdemek és a zöldek irányába visszafogott kompromisszumkészséget mutat, addig a külpolitikában a többi ország felé „brutális neoliberalizmus” jellemzi, ahogy Beck egyik legutolsó, a Guardianben megjelent véleménycikkében fogalmazott („Merkiavelli” – így nevezte el Beck ezt a taktikát a Merkel és a Machiavielli tulajdonnevek összetoldásával). Beck nem volt lenyűgözve attól a megszorító politikától, ami szerinte egyre veszélyesebb irányba viszi Európát. A válságból a kiutat egyedül az erősebb politikai együttműködés és a vele járó közös költségvetési politika jelentheti, ami képes lehet az eurózónát kiragadni abból a jelenlegi életveszélyes egyensúlyi helyzetből, mely a megszorítást intézményesíti Európában.

Kritikája ellenére Beck haláláig is optimista volt, bízott benne, hogy Merkel következő választási győzelmét követően végre elkötelezi magát a mély európai reformok mellett a pénzügyi foltozgatás helyett.

Beck számára Európa a kozmopolita demokrácia úttörő kísérlete. A kockázattársadalom problémái globálisak – éppen ezért globális válaszokat igényelnek. Európa ennek lehet az eszköze. De csak akkor, ha Európa felnő a feladathoz, erősebb, együttműködőbb és demokratikusabb lesz, közös költségvetéssel és közös szociálpolitikával. Az elitek és a technokraták helyett a részvétel Európája, ahogy írta Beck számos európai értelmiségi társával közösen két évvel ezelőtt egy kiáltványban. Beck, az elkötelezett européer számos német és angol nyelvű cikkben vázolt forgatókönyveket és tett javaslatokat arra, hogyan lehet egy megerősödött Európával leküzdeni a válságot.

Ellentmondások

Lehet, hogy az atomfelhő demokratikus, ám hogy a környezeti kockázatok mindig demokratikusan oszlanak el, tekintet nélkül a társadalmi osztályokra, erről érdemes lenne a kolontári vagy a devecseri romákat megkérdezni. Nem véletlen, hogy a nyolcvanas évek középosztályos-posztmateriális zöldpolitikája mellett az ezredfordulóra megerősödött a környezeti károk egyenlőtlen elosztása elleni küzdelmet zászlóra tűző környezeti igazságosság mozgalom. De nem csak a szennyezések oszlanak el egyenlőtlenül, hanem a környezeti lehetőségek is. Míg egyik oldalon megjelentek a nyertesek új, elzárt közösségei, addig a másik oldalon az energiaszegénység vagy egészséges ivóvíz hiánya jelentkeznek égető problémaként. A társadalmi osztályoknak épp olyan nehéz búcsút inteni, mint a bal-jobb politikai megosztottságnak, e kérdésekben Beck alighanem tévedett.

Európa persze megoldást kínálhat ezekre a globális problémákra, ezzel egyetértek én is. Ám nem véletlenül tűnhet túlzónak kozmopolita demokráciáról beszélni akkor, amikor a globális vagyon és a jövedelmek soha nem látott mértékben polarizálódtak, és ezzel együtt polarizálódtak a politikai beleszólás lehetőségei is. Európa jelenleg nem abba az irányba hald, hogy a technokraták és az elitek helyett a részvételi demokrácia Európája legyen – bármennyire is jó és szép cél ez. A szintén német Claus Offe a demokrácia válságáról beszélt, arról, hogy a globális pénzpiacok korában a demokrácia már csak poszt-demokrácia. Beck minden cikke és könyve ellenére Merkel eddig sikerrel erőltette rá Európára saját gazdasági konzervativizmusát, aminek igazi ára majd csak most derül ki, a következő görög választások után.

A nyolcvanas évek német zöld mozgalmai mellett persze az ember könnyebben lesz optimista. Amennyire zsákutcás a módszertani nacionalizmus, annyira lehet félrevezető az is, ha a társadalomtudós és kommentár nem helyezkedik kívül saját társadalmi közegén. Beck optimizmusa ennek a német baloldali, liberális és zöld szcénának az optimizmusa volt. A kockázattársadalom kockázatai kétségtelenül globálisak. Ám hogy a reflexív modernizáció másik – pozitív – vívmánya, melyről Beck beszélt, az ellenszakértők és az új mozgalmak, mennyire vannak jelen globálisan és a nyugati társadalmakon kívül, az már kérdésesebb. Mint ahogy arról sem beszélt Beck sokat, hogy a globális gazdaság munkamegosztása rak-e olyan egyenlőtlen terheket a periféria és a fél-periféria nyakába, melyekkel sokkal nehezebb előrehaladni. Egy sor európai és globális civil társadalmi fórum végiglátogatása után számomra kérdőjeles, hogy a nyugati civilek pótolhatják-e az ezekről a kozmopolita fórumokról rendre hiányzó „nemnyugati” civileket. Azok a társadalmak, ahol még politikai konfliktus tárgya a napi betevő falat, ahol a társadalom többsége számára a zöld nem az új politika színe, hanem a lejárt mackósajté, ahol nem a bioparadicsom beszerzése, hanem a teljes anyagi kiszolgáltatottság elkerülése a tömegek alapvető törekvése, azokban a társadalmakban más, talán összetettebb, de kétségtelenül nehezebb a feladat, mint amiket Beck felsorolt műveiben.

Csernobil után közel harminc évvel és Fukusima után négy évvel sajnos nem sokan maradtak, akik ne értenék, hogy a hétköznapok szintjén mit jelentenek a későmodern társadalmak kockázatai. Beck hazája, Németország, a japán atomkatasztrófa után elhatározta, hogy kiszáll az atomenergiából, amit Beck lelkesen fogadott. Nálunk ehhez képest Paks 2 kapcsán a vita azon a szinten zajlott, hogy atomerőmű nélkül a WC-t sem tudnánk lehúzni, legalább is Fónagy János szerint. Ebben a mentálisan háborodott állapotban persze semmilyen érvre, sem társadalmi szervezetekre, sem szakmai érvekre nem hallgat a kormány. Ahol egy kollégiumi csapat megszállhatja az államot, hogy szimpla útonálló politikát folytasson, ott nehezen elképzelhető a kritikai szakmai diskurzus, ott az ellenszakértőknek és új társadalmi mozgalmaknak is sokszoros ellenállást kell leküzdeniük.

Beck alábecsülte a gazdasági egyenlőtlenségek erejét, felülbecsülte a kelet-európai új demokráciák stabilitását és talán túl optimista volt a kozmopolita demokrácia lehetőségeit illetően. Azonban a kockázatokról, az ellentudósokról, az új mozgalmak szerepéről, a határokon és osztályokon átívelő új konfliktusokról, valamint az ezek kezelésére egyedül alkalmas, részvételi elemekkel megerősített kozmopolita demokráciáról írott gondolatai azonban halála után is releváns fogódzót kínálnak majd akkor is, mikor aktuális politikai nyavalyáinkat már rég elfelejtettük.