A Stuart Hall projekt

2014.10.02. 10:03

sth.jpg

Fotó: Telegraph

Lehet-e bármilyen aktualitása ma Magyarországon egy, a 20. század második felének angol baloldali gondolkodását meghatározó, idén elhunyt értelmiségi gondolatainak? A kérdés talán meglepő, de az alábbiakban arra teszek kísérletet, hogy egy vele foglalkozó, róla szóló film tükrében bemutassuk, mit lehet kezdeni ma a Stuart Hall által felépített gondolkodással. A film Gramsci egyik legtöbbet idézett - az értelem pesszimizmusáról és az akarat optimizmusáról szóló - mondatával zárul, amelynek második felét igazolódni láthatjuk Hall példáján, és talán a sok szempontból eredménytelen politikai tevékenysége ellenére megmaradó kedvessége és a nyugalma az, ami egy egészen különleges értelmiségi szerepmodellé teszi Hall életét azok számára, akik megkeseredés nélkül szeretnék kritizálni, vagy megváltoztatni a jelenlegi társadalmi viszonyokat.

Nagy Kristóf írása.

Lehet-e bármilyen aktualitása ma Magyarországon egy, a 20. század második felének angol baloldali gondolkodását meghatározó, idén elhunyt értelmiségi gondolatainak? A kérdés talán meglepő, de az alábbiakban arra teszek kísérletet, hogy bemutassam, mit lehet kezdeni ma a Stuart Hall által felépített gondolkodással. Mindennek az apropója a tavaly bemutatott, John Akomfrah által rendezett The Stuart Hall Project című dokumentumfilm, ami kizárólag archív felvételek segítségével rekonstruálja Stuart Hall életútját.

Stuart Hall 1932-ben született Jamaicában, és az 1950-es évek elején került Oxfordba, ahol kívülállósága révén az angol intellektuális és politikai világra kívülről és belülről is figyelő szerepbe került. Ahogy ő mondta, három hónap oxfordi lét meggyőzte őt arról, hogy ez nem az ő otthona. Életét és munkásságát is meghatározta önnön fekete, és ezáltal „más” léte. Hall az ’50-es években aktív szerepet játszott a nyugat-indiai diákok mozgalmában, de sosem akarta vállalni a „fekete ember terhét”, azt, hogy állandóan az egész emberfaj nevében beszéljen. A saját baloldalisága kontúrjainak élesítésében, ahogy a brit New Left megszületésében is központi szerepe volt az 1956-os magyarországi és szuezi eseményeknek, amelyek egy mindenfajta imperializmust elutasító, de közben konzekvensen baloldali állásponthoz vezették.

Hall 1960-ban a brit (és nem csak brit) baloldal mindmáig meghatározó folyóiratának, a New Left Review-nak lett az alapító szerkesztője, majd 1964-ben csatlakozott az akkor megalakult birminghami Centre for Contemporary Cultural Studies-hoz, és kutatásainak legfontosabb témájává a tömegkultúra és a szubkultúrák váltak. A rákövetkező évtizedekben Stuart Hall a brit szellemi élet meghatározó figurája lett, nem csak cikkei és tanulmányai, hanem a folyamatos tévés és rádiós jelenléte által is.

A ’80-as években Hall kutatásának és kritikájának egyik legfontosabb tárgya a thatcherizmus és annak a brit munkáspárt által való totális meg nem értése lett. Ez a kritika a rákövetkező két évtizedben evidensen kiterjedt a Tony Blair-féle harmadik út politikájára és a neoliberalizmusra is.

Stuart Hall munkássága izgalmas módon az aprólékos tudományos munkától a tudományos ismeretterjesztésen át a makro-szintű kiáltványok írásáig terjedt. Az utóbbi a New Left Review 1960-as bevezetőjétől a 2013-as Kilburn Manifesztóig sok helyen megtalálható az életműben. Ezzel Hall egy olyan újfajta közértelmiségi szerepet is megformált, amiben a precíz társadalmi elemzéseit jól érthető módon tudta kifejezni, és így közérthetően kritizálni is a fennálló rendszer(eke)t. Talán a tömegkultúrával való foglalkozás is könnyebbé teszi az ennek megfelelő nyelven való megszólalást, azonban a mai baloldali értelmiség szenvedésein (és ennek az írásnak a stílusán) is pontosan látni, hogy ez egyáltalán nem könnyű feladat.

Stuart Hall bizonyos módon egyfajta organikus értelmiségi modellt képviselt, amely nem független a társadalom elnyomott rétegeitől, hanem hozzájuk kötődve működik. Hall a saját pozíciójának kialakításához is a saját társadalmi csoportja helyzetének felismerésén keresztül jutott el. A saját gyarmati származása először az antiimperialista nacionalizmushoz vezette, majd később ebből nőtt ki a baloldalisága, sajátos marxizmusa. Ez erős párhuzamot mutat a Hall által sokat idézett és elemzett olasz kommunista-gondolkodó, Antonio Gramsci pályájával, aki szardíniai származása elnyomott pozíciójából jutott el az antiimperialista nacionalizmuson át a saját baloldali álláspontjáig.

A filmben is többször felbukkan, hogy Hall társadalomtudományi munkája és a saját társadalmi pozíciója kölcsönösen hatottak egymásra több szempontból is. Egyrészt faji szempontból, amit Hall egy interjúrészlete világít meg a legjobban: Nem vagyok liberális angol, mint te. A dolgok a fejem mélyén nem azok, amik a te fejed mélyén vannak. Az énem egy része az ültetvényről származik, abból az időből, amikor te birtokoltál engem.Másrészt gender szempontból: a filmből kiderül, hogy hogyan alakította át Hall saját házasságát a ’70-es évek feminizmusa. Harmadrészt a társadalmi hegemónia szempontjából nézve, ahogy Hall leírja, hogy a ’80-as évek Nagy-Britanniájában egy kicsit mindenki (így ő is) részese és alanya volt a thatcheri regresszív modernizációs projektnek, még ha öntudatlanul és a mindennapi létezés szintjén is. (A legutóbbi hivatkozás alatti írás mintájára talán érdemes lenne megpróbálkozni az Orbán-rendszer gramsciánus leírásával, még ha ez csak részleges sikerrel is kecsegtet.)

 sthII.jpg

Fotó: Ceasefire

John Akomfrah filmje alapvetően Stuart Hall életének és gondolkodásának, de legfőképpen a létezésének a lenyomatát adja. Nem vállalkozik annak az analízisre, hanem az archív filmfelvételek használatával és Hall kedvenc Miles Davis számainak felhasználásával az ő pozíciójába helyezkedik bele. Mindezzel együtt a film nagyszerű, ám a kor társadalmi kontextusát döntően nagypolitikai eseményeken keresztül jeleníti meg, és Hallt körülvevő szellemi közeg csak néha-néha bukkan fel Richard Hoggart, vagy Raymond Williams személyében.

A film Gramsci egyik legtöbbet idézett - az értelem pesszimizmusáról és az akarat optimizmusáról szóló - mondatával zárul, amelynek második felét igazolódni láthatjuk Hall példáján, és talán a sok szempontból eredménytelen politikai tevékenysége ellenére megmaradó kedvessége és a nyugalma az, ami egy egészen különleges értelmiségi szerepmodellé teszi Hall életét azok számára, akik megkeseredés nélkül szeretnék kritizálni, vagy megváltoztatni a jelenlegi társadalmi viszonyokat.

Ne maradj le semmiről! Kéthetente elküldjük mailen az öt legjobb írásunkat!

Nyomj egy tetsziket és érd el írásainkat a Facebookról!

A bejegyzés trackback címe:

https://dinamo.blog.hu/api/trackback/id/tr306746207

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

lépcsőházy 2014.10.04. 10:36:02

Nem szólt az írás Hall és követői kultúratudományi revelációiról és alapkőletételeiről. Arról, ahogy Hall-ék iskolát teremtenek átfogó és rendszerszerű protestálásuknak a véleményelit által költött kultúrpesszimista társadalmi válságdiagnózisok, ezen értelmiségi közérzet reprezentatívként bemutatása, egyben a tömegkultúra ideológiája ellenében. Ezen „birminghami” paradigma alternatívát kínált a médiatanulmányozás frankfurti-moralizáló hagyományainak: logikája leváltotta a habermasi nyilvánosságmodellt; létjogosultságot igazolt a populáris kultúrának, amikor azt ellenállási platformként is felfoghatónak látta és láttatta. A média társadalmi szerepét mindenesetre radikálisan újragondolta nemcsak a dolgozó osztályok mindennapi „szubkultúrája”, de a deprivált-marginalizált csoportok szemszögéből is.
Ha Hallt mondunk, némiképp búcsút mondunk a kulturális médiakritika mainstream pozícióinak is. Készen áll erre a hazai baloldali szocializáció?

Még egy dolog: a Szerző és mások is verjék ki a tollukból a „faji szempontból” kifejezést. Nincsenek eltérő „fajok” az emberiségen belül. „Fajták” még csak-csak. Hiába a megtévesztő „fajgyűlölő”-fordítása a racist-nek, a rasszok képleteiben gondolkodó nem ugyanaz angolul és magyarul. Sajnos a szociológiai nyelv és minden jogszabály formulázása is fenntartja ezt az ártalmas blődséget. Ezegyszer hallgassunk a természettudományra!

üres jelölő 2014.10.04. 12:15:40

@lépcsőházy: sem a "faj", sem a "fajta", sem a "rassz" nem egyebek társadalmi konstrukcióknál. Egyszerűen téves a kijelentés, hogy az emberiség biológiailag felosztható lenne négy tömbre és ezek szórványos keveredéseire. Ettől függetlenül a rasszista intézmények bizonyos jelölők (pl. bőrszín, akcentus) kiemelésével társadalmi valósággá teszik a rassz kategóriáját.

lépcsőházy 2014.10.04. 13:50:15

@üres jelölő: Ezt párhuzamos indokolásnak veszem.
Azt a végtelenül szimplex törekvést emelném ki, hogy legyen vége a nívós közbeszéd „faji” képletben beszélő különbségtételeinek. Nyilvánvaló, hogy amikor a zavart tudatúak „fajokat” emlegetnek, könnyen lefordítható, hogy tudományos értelemben „fajtákról”, pontosabban bizonyos antropológiai-etnikus jegyekkel, pigmentációval, fenotípussal rendelkezők a beszélők által egybetartozónak tekintett csoportjaira gondolnak. Rasszizmusuk nem a szóhasználatuktól függ, ez világos, nevezhetik bárhogy, ha ugyanazon érzés kíséri. Arra hívnék fel, és – egyelőre – nem többre, hogy a „faj” szót (pláne téves használatát) magukra valamit adó közgondolkodóknak törölniük kéne a beszédcselekvéseikből, tekintettel már csak a fogalom jól ismert reminiszcenciáira, „véres udvarára”: a kompromittálódott fajbiológiai múltjára is.

üres jelölő 2014.10.04. 15:29:15

@lépcsőházy: A "fajta" nem kevésbé ideologikus szerintem, és az angol "race" szónak is elég ronda története van. Az a baj, hogy ezeknek a fogalmaknak a története egybeesik a kategóriákat társadalmi valóságként létrehozó és fenntartó intézmények történetével (nagyon egyszerűen tkp. a rasszt/fajt/fajtát mint kategóriát maga a rasszizmus hozza létre), tehát maga a "véres udvar," a "fajbiológiai múlt" a történelmi oka annak, hogy pl. ma az USA-ban megnevezhetők a feketék mint társadalmi csoport a maguk sajátos helyzetével.

Bár én azt mondom, hogy végsősoron azoknak kell terminológiai kérdésekben dönteniük, akiket sújt a rasszizmus, tehát én fehérként nem próbálnék igazságot tenni ebben a dologban.

üres jelölő 2014.10.04. 15:29:50

@lépcsőházy: A "fajta" nem kevésbé ideologikus szerintem, és az angol "race" szónak is elég ronda története van. Az a baj, hogy ezeknek a fogalmaknak a története egybeesik a kategóriákat társadalmi valóságként létrehozó és fenntartó intézmények történetével (nagyon egyszerűen tkp. a rasszt/fajt/fajtát mint kategóriát maga a rasszizmus hozza létre), tehát maga a "véres udvar," a "fajbiológiai múlt" a történelmi oka annak, hogy pl. ma az USA-ban megnevezhetők a feketék mint társadalmi csoport a maguk sajátos helyzetével.

Bár én azt mondom, hogy végsősoron azoknak kell terminológiai kérdésekben dönteniük, akiket sújt a rasszizmus, tehát én fehérként nem próbálnék igazságot tenni ebben a dologban.

lépcsőházy 2014.10.04. 16:35:42

@üres jelölő: Most látom, én voltam félreérthető és akaratlan látszatú. Dehogy kardoskodom én a „fajta” használata mellett, épp csak a kritikai analízis magyarázó segédfogalmaként hoztam elő.
A cikk eredeti kontextusában egyszerűen bántotta a szemem, hogy a Hall-t polemikus helyzetében az elitet alkotók társadalmi többségétől elvágó attribútumcsoportra a „faji szempont”-megjelölés lett alkalmazva. A „fajisága” alatt a szerző eltérő kulturális-civilizációs hagyatékra utal, de nem így hívja. Ezért purgálnám ki a legalábbis rosszízű „fajt” onnét.

A záró üzenet azért meredek: a jelek szerint terminológiai ajánlatom attól függően volna vitaképes (beszámítható), hogy „fehérként” vagy másféle pozícióból mondom? Polkorrekt versus felvilágosodás? – Csakhogy azért nem vág ez mégsem ide, mert nem Hall szóhasználatát kifogásoltam (sajnos munkásságából alig kaptunk ízelítőt), hanem a megemlékező szerzőét.

üres jelölő 2014.10.04. 17:43:16

@lépcsőházy: "A „fajisága” alatt a szerző eltérő kulturális-civilizációs hagyatékra utal, de nem így hívja."

A színesbőrű és fehér emberek közti hatalmi különbségek nem abban állnak, hogy más a "kulturális-civilizációs hagyatékuk" (a cikkben szereplő Hall-idézet csakugyan a történelmi emlékezet képeivel érzékelteti a fehér és fekete tapasztalat különbségeit, de ez egy poetikus eszköz inkább szerintem), hanem abban, hogy a hatalom intézményei (a rendőrség, a hivatal, a "munka világa", a pszichiátria stb stb) másként bánik azokkal az emberekkel, akikben felismerni véli a romát, a feketét stb. Ezzel a "kulturális-civilizációs" dologgal is óvatosan kell egyébként bánni; a biológiai rasszizmus szalonképtelennek nyilvánítása óta a rasszisták egy jelentős része átnyergelt a "nincs baj a romákkal/arabokkal/stb mint fajjal, csak a kultúrájukkal/vallásukkal/stb" narratívára.
Szóval értem én, hogy a "faj" szó vonzza magával a "fajjal" kapcsolatos diskurzus egész rusnya történetét, de hát épp ez a diskurzus volt az, ami megteremtette a "fajt" mint társadalmi valóságot. Az angol nyelvű antirasszista diskurzus is használja a "race" szót, pedig annak is megvan a története.

Azt a színesbőrű emberek érzékelik, hogy egy adott praxis (szóhasználat vagy akármi) milyen hatással van az életükre, a körülményeikre, így az ő közösségeik tudják ezekről az utolsó szót kimondani. Ha a saját materiális helyzetüket bizonygatniuk kell, vitára kell bocsátaniuk, akkor már régen rossz.

lépcsőházy 2014.10.04. 23:32:26

Igaz, ami igaz. A társadalmi felismerésben összetartozó cohorsnak ható személyeknél maga ez az együttemlítésük, verbális összekapcsolásuk a perdöntő azt illetően, hogy miként viszonyulnak hozzájuk. Ha alárendelő gyakorlatok állandósulnak velük szemben, tényleg az öntudatcsoporttá válás lehet a kitörési mód. Amely identitás az ő hangjukat hallató néptribunjaik által nyerhet kifejezést. Itt inkább a gyakori fáziskülönbségek jelentenek akadályt: vagy a társadalmi zöm nem kér (még) a szervezettségükből, mert demokratikus fejlődésében vagy intoleráns konjunktúráit élve épp nincs párbeszédes kedvében, vagy egyre csak szólaltatnák meg a csoport „közös képviselőit”, de hiába, mert még a kikristályosodás elején tartanak.

Az pedig valóban úgy áll, hogy a politikai beszéd égboltján feltűnő új fogalmak egyben pártalakító jelszók, jövőformáló ambíciók. A kimondott kifejezés ígéret és iránymutatás egyben. „Minél csekélyebb a tapasztalati tartalom, annál nagyobb a hozzá fűződő várakozás.” Azért talán a „faj”-nak nem kell legyen reneszánsza, sem valamelyik helyettesítőjének. (Pium desiderium.)
Többségében deferálok. Köszönöm a leckét.
süti beállítások módosítása