Érdeklődve figyeljük, ki lesz az MSZP új elnöke, kik lesznek az új tisztségviselők és hogy ki, hogyan, kivel épít csapatot. Merthogy állítólag (25 év után) eljött a csapatépítés ideje! Ez persze kicsit megkésettnek látszó opció, de hát egyelőre nem látszik jobb. Illetve de: Obama (akkor még) elnökjelölt második passzusa: a könyvtár! A magyar baloldal programja az alábbi három könyvben megvan.

Csizmadia Ervin írása.

pasztohy_mszp.jpg

Kép: 444

Ne maradj le semmiről! Kéthetente elküldjük mailen az öt legjobb írásunkat!

Nyomj egy tetsziket és érd el írásainkat a Facebookról!

Kedves Olvasóink, kedves barátaink, európai polgártársaink, bocsássák meg nekünk, ha túl provokatívak vagyunk, de mi franciák így fejezzük ki, ha haragszunk és szeretünk is egyszerre. Kérjük, értsék meg, hogy nehéz nem reagálni arra, amikor nem veszik komolyan egy ország tiltakozását, miközben látjuk, hogy a barátainkat hogy verik a rendőrök, hogy hogyan használja ki a kormány a rendkívüli állapot adta lehetőséget, és hogyan veszi semmibe a demokratikus folyamatokat a kormány és zsarolja saját parlamenti képviselőit, akik nagy része már nem is áll mögötte. Gyakran érezhetik úgy a magyarok, hogy a külföldi sajtó kifigurázza, és nem veszi komolyan a nemzeti sajátosságaikat. Kérjük, hogy “amit nem kívánsz magadnak, másnak se tedd!”

Corentin Léotard és Ludovic Lepeltier-Kutasi írása.

france.jpg

Kép: en.rfi.fr

Ne maradj le semmiről! Kéthetente elküldjük mailen az öt legjobb írásunkat!

Nyomj egy tetsziket és érd el írásainkat a Facebookról!

Minden valódi baloldalinak elsődleges feladata kellene, hogy legyen, hogy a mátrai borzaskát és társait átértelmezve, interszekcionális perspektívából kiindulva a kóser és a proli konyha fúzióját privilegizálják, olyan ételeket helyezve előtérbe, mint a Flódni á la Békásmegyer, a Mikrós Zsidótojás (kóser vegetával), A Marginalizáltak Maceszgombóclevese,a Sínai-hegyi Borzaska, vagy az elfoglaltabb, de proli identitásukat megélni kívánó transzzsidóknak a Globus Sólet konzerv.

Katz Sára Eszter és K.H. Benjamina írása.

Ne maradj le semmiről! Kéthetente elküldjük mailen az öt legjobb írásunkat!

Nyomj egy tetsziket és érd el írásainkat a Facebookról!

Szerző: Dinamó Szerk Címkék: gasztro

6 komment

Természetesen nem azzal van a bajom, hogy tömegével vannak azok, akik egy-egy VB vagy EB alkalmával a máskor is helyénvaló szociális érzékenységtől hajtva mindenféleképpen egy afrikai, de legalábbis harmadik világbeli, egy putyini Oroszországgal viaskodó posztszovjet országnak, egy korábban NATO-bombázta délszláv országnak, ha éppen nem egy lehetőleg latin-amerikai, USA-ellenes történelmi hagyománnyal bíró országnak szurkolnak. Lehet a leginkább passzív, azaz mindig csak a EB/VB előtt futballfogyasztókká válóknak egy egyre inkább pénzorientált rendezvény kapcsán úgy csapatot választaniuk, hogy hol volt legutoljára árvíz vagy csapott le az ISIS, de azért nevetséges a futballológia felől azért nem a németeknek szurkolni, mert az nagyhatalom, a franciák ellen, mert ugye Trianon, „nem, nem, soha”, Belgiumnak, mert „Brüsszelben voltam gyakornok, meg hát Brüsszel”, hollandoknak, „mert süti, érted, hihi, haha”, horvátoknak, mert „azok nem szerbek”, Angliának, mert „azok is utálják az uniót”, görököknek (ha kint lennének EB-n), mert „azok megmutatták a németeknek” és így tovább. Lehet, csak mondjuk ki: ennek semmi köze az adott csapategységéhez, sem az adott személy futballszeretetéhez. Már egyáltalán van olyan.

 Kiszi Zoltán írása.

foot.jpg

Kép: gettyimages.co.uk

Ne maradj le semmiről! Kéthetente elküldjük mailen az öt legjobb írásunkat!

Nyomj egy tetsziket és érd el írásainkat a Facebookról!

25 év kellett ahhoz, hogy rájöjjünk: egyik régi törésvonal se releváns, egyik se működik. Ami működik, az pedig egy olyan kérdéssel függ össze, amit szintén most kezdünk megérteni, most amikor már lassan szembesülünk azzal, hogy nem „a” demokráciáról, hanem a liberális demokráciáról beszélünk. A liberális demokráciában is vannak persze bal- és jobboldali (meg mindenféle pártok), de a rendszerből magából eredő fő törésvonal nagyon messze került a korábbiaktól, merthogy éppen oda került, ahová nem gondoltuk, hogy kerülni fog. A liberalizmus és a demokrácia közé.

Csizmadia Ervin írása.

dem.jpg

Kép: blogs.lse.ac.uk

Ne maradj le semmiről! Kéthetente elküldjük mailen az öt legjobb írásunkat!

Nyomj egy tetsziket és érd el írásainkat a Facebookról!

 

A gasztroforradalomnak nevezett fogyasztási gasztropornógráfia nem érdemelne egy blogbejegyzésnyi szót se, ha a 444.hu szerzője ne gondolná úgy, hogy nevetség és szégyen tárgyává kell tenni az olyan népszerű ételeket, mint a kárpáti borzaska, és persze az is méltánytalan, ha valaki olcsón merészel sokat enni. Mindezt teszi az ismert Laci bácsi ürügyén, közvetve is meghurcolva egy jóhiszemű, saját közösségében elismert embert. Holott nyilván az online újságíró is egy demokratikus, szolidáris és igazságos Magyarországon kíván élni. Csakhogy ez nem lehetséges anélkül, hogy fel- és elismernénk mások fájdalmait, félelmeit és tisztelnénk hagyományaikat, akár saját ízlésünktől távol álló kultúrájukat.

Böcskei Balázs és Mikecz Dániel írása.

sodo1.jpg

Forrás: muchmusic.tumblr.com

Ne maradj le semmiről! Kéthetente elküldjük mailen az öt legjobb írásunkat!

Nyomj egy tetsziket és érd el írásainkat a Facebookról!

maju.jpg

Kép: Andrea Mantegna: Bacchanalia in a wine press

1.Mára a lehetetlen vált lehetővé. A non-humán térbeliség, az ember nélküli digitális anti-város vírusszerűen oszlik szét a valóság felszaggatott anyagán. Centrum és periféria, eredeti és másolat helyett varázstalanított fúziók vég nélküli hibridizációját, keveredését találjuk. Ez a városi roncstársadalom a szemét különböző rétegeinek egymásra torlódásából születő valós valótlanság. Gyűlöljük a valóságot, és megvetjük az érintések unalmasságát. Kiszervezzük a rögzültséget az áramlások építészetébe, a szimbolikus formákat nélkülöző algoritmikus tervezésbe. Tönkretettük tereinket, és most a kódokba menekülnénk. Nincs mit megragadnunk, minden idegen körülöttünk. A hipervalós szimulákrumok a felszínességen, a kódok semlegességén keresztül kínálnak földalatti szökésvonalakat. Rálépjünk ezekre az utakra?

2. Minden életet nyersanyaggá degradál a biotechnológiai kapitalizmus molekuláris gazdasága. Miközben nemzetközi, minden területiségen felülemelkedő nagyvállalatok kereskednek szabadalmazott életformákkal, addig egyre több problematikus multiplicitás, sokaság termelődik ki: a szubverzív mikrobiális élet többlete. Ellenünk szerveződik a mikroszkópikus világ, miközben a radioaktivitás hipertárgya árnyékolja be az egész bolygó makrovilágát. A mikrobiális fenyegetés összezavarja, sőt fel is számolja megszokott kategóriáinkat. Minden ellenállás ragályos, sőt maga a ragály lehet az új forradalmi forma. Miközben a hatalom antibiotikumokkal vív kétségbeesett – ám hosszútávon hiábavaló – küzdelmet a virális ágensek túltengésével, az immunrendszerek folyamatosan gyengülnek az állandósult mozgások és transzverzalitások következtében. Organikus testekként folyamatos szimbiózisban élünk az élettelenség anyagával, az inorganikus masszával. Melyik lesz a következő evolúciós mutáció?

3. Az automatizáció túlműködése kiszervezi alólunk a munka világát. Elvesztettük talajunkat. Nemcsak a termelési eszközök nincsenek a tulajdonunkban, hanem a munka krízise már a munkafolyamatot is emberteleníti. Egyre kisebb egységekre bomlik fel a munkafolyamat, ennek ellenére a munkakörök mégis egyre bonyolódnak. Léteznek már egyetemek is, ahol szinte szükségtelenné vált az emberi munkavégzés, a tudás átadását algoritmusok és gépek végzik. Míg 1970-ben a világon összesen ezer robotot alkalmaztak a feldolgozóiparban, mára 1,6 millió robot „dolgozik” a különböző iparágakban. Rólunk szól még a munkaünnepe? Vagy a még nem ünneplő algoritmikus, inorganikus rabszolgák néma lázadásáról? Előrejelzések szerint a következő évek során 140 millió szellemi munkakör fog megszűnni világszerte. Melyik nap lesz a munkátlanság ünnepe? Van-e még bennünk annyi erő, hogy ludditák módjára szétzúzzuk saját kiszervezésünket az életvilágunkból?


4. Miközben az automatizáció fokozódik, a születési ráták – kiváltképp a technológiailag túlfejlett világban – drámai mértékben zuhannak. Biopolitikai értelemben a teljes automatizáció kívánalma a nulla reprodukció. Gépi összeállások pótolják az erodálódó, szétforgácsolódó organikus kapcsolatokat. Hamarosan a szintetikus szerelem lesz az egyetlen kapcsolati forma mint végső hibrid együttlét. Ebben a párkapcsolatban egybeolvad a műanyag és a hús. Végre egyesülhetünk a műanyag szeretőnk húsával! Tartalmatlan identitások cirkulációjában oldódhatunk fel! Az internet által lehetővé tett állandó konnektivitás elválasztja egymástól az organikus vágytermelő gépeket, és azok hevületét átcsatornázza saját technikai testnyílásaiba. Megtöri-e valaki a technofil egyesülés hullaszagát?


5. Hol vannak az ünnepnapok? Eltűnt a derű, és helyét üres, ám transzparens képmutatás vette át. Míg valaha az ünnepeknek tartalmuk volt, azaz volt mit ünnepelni, mára öncélú, atomizált, kölcsönös elidegenedésen alapuló fogyasztási orgiák obszcén, kiüresedett rítusait láthatjuk. Míg a dionüszoszi ünneplésben ott az áldozat, a felesleg elfogyasztása, a valódi átlépés gesztusa, addig a pornografikus kölcsönös elválasztódásban csupán az élvezetek ostoba, céltalan felhalmozásának szimulációja található meg. Az élvezetek látszatai mögött paranoiás gyanakvás bújik meg. Minden szexualizált és szexualizáló szereplőben ott van az erőszak rémképe. A technológia felgyorsította ismerkedési infrastruktúrák olyan csábító árucikkeket állítanak elő, amelyek már jóformán megkülönböztethetetlen egymástól: a fénysebességű megismerés által elmosódott vonások mögött nem marad semmi emberi, csak a dromokratikus sebesség erőszaka. Biohatalom helyett a biofikció szennyessége, a fiktívvé váló testiség mocskos virtualitása nyilvánul meg. Meddig kell még degradálódnunk ahhoz, hogy lemondjunk az ünneplés gesztusáról? A munkátlanság ünnepe az utolsó ünnepnap? 

6. Mi marad az emancipatív politikák után? A non-humán térbeliség által meghatározott közegben nem maradnak meg a modern határvonalak. Természet és társadalom helyett az összeállások árnyékai tűnnek fel a mechanizált környezet betonfalain. Ki foglalkozik az árnyékokkal, az árnyképek keserű emancipációjával? Fizikailag degradált, mentálisan kimerült és társadalmilag elidegenedett társadalmi aktorokból aligha lehet működőképes közösséget rekonstruálni. Az egyre folyékonyabbá váló posztmodernitás viszonyai közepette szét kell szóródnia a forradalmi politikának ahhoz, hogy releváns maradjon, hogy szembeszállhasson a mindent átható biofikcionális tőkeformákkal. A digitalitás agilitása, monstruózus kiterjedése valósnak tűnhet. A digitális képeknek, kivetüléseknek és virtuális valóságoknak azonban nincs árnyékuk. Az ellenállás egyik lehetséges formája lehet az árnyék bevitele, befecskendezése a kódok transzparenciájába. Ahelyett, hogy a képeket meg kívánnák tisztítani az árnyékoktól, az árnyék tisztátalanságával kell megfertőznünk a képfolyamokat. Az árnyék az utolsó forradalmi lehetőség?

7. A jövő szubverzív politikájának nélkülözhetetlen eleme kell legyen az antropocentrizmus felmondása. Sohasem éltünk kizárólag önmagunk által alkotott közösségekben. Sohasem voltunk modernek abban az értelemben, miszerint mindig is hamis volt a természet és társadalom, vagy természet és kultúra megkülönböztetése. Miközben az emberek egymáshoz viszonyulva különböző osztályokra oszlanak, például burzsoáziára és proletariátusra addig az ember mint élőlény az élővilág egészéhez burzsoáként viszonyul. Az emberek egymás közötti viszonyaihoz képest sokkal drámaibb mértékű az a mennyiségű szenvedés, amelyet a fennálló társadalmi rendszer idéz elő a non-humán létezők körében. A kapitalizmus bolygórombóló mechanizmus, amely végső soron minden életformát marginalizál, és a kihalás felé terel. A legnagyobb munkátlanság a már eltűnt és kihalt élőlények néma hallgatása. Ennek a tömeggyilkosságnak a megszüntetése volna a legnagyobb munka?

8. Hová térjünk vissza? Minden forradalom visszatérés. A kudarcok, az elbukott harcok árnyéka, a vegyszerek és sugárzó anyagok által átitatott terméketlen talajok externalitása alkotja társadalmi valóságunkat. A legnagyobb munkátlanság talán az volna, ha nem akarnánk többé radikálisan átformálni – ezáltal felszámolni – a környezetünket. A legnagyobb munka ezért a munka megtagadása, egy általános sztrájk: az árnyékok igenlése. Igent kell mondanunk a tevékenység megszakítására, mivel az állandó tevékenység az, amiből táplálkozik a kapitalizmus vámpírja. Amint észrevesszük saját árnyékunkat, beazonosíthatjuk a vámpír árnyéktalanságát, amely – a kép-kivetülésekhez hasonlóan – mélység nélküli. A mélység árnyéka a munka feloldódásának dionüszoszi ünnepe.

Ne maradj le semmiről! Kéthetente elküldjük mailen az öt legjobb írásunkat!

Nyomj egy tetsziket és érd el írásainkat a Facebookról!

Az archiválás önkívülete

2016.04.13. 11:46

Napjainkban általános az ’adat-trauma’ a kódok terrorja által kiváltott pszichózis, neurotikus hisztéria, a megmaradt emberi sajátosságok szánalmas feltöltése a ’közösségi hálók’ adattengerébe. Az emberi és a digitális idegrendszer összeolvad. Digitalitás terrorisztikusan dobogó szív zakatol bennünk. Altatásban vagy érzéstelenítéssel végzett hiper-operációk digitális vírusokat futtatnak végig a húsban. Az olyan duális kategóriák, mint az aktualitás és a potencialitás elveszítik különállóságukat, és helyükben egy szüntelen feltöltődés, elektronikus telítettség, ingadozás állandósul. A virtualitásba beleszerelmesedett felhasználó önmagát kivonja a fenomenális horizont alól: szinte már nem is remél.

Horváth Márk-Lovász Ádám írása. kep-din.png

 

A 21. század gazdaságának, társadalmi életének és kultúrájának jelentős része a digitális kódok szinte fénysebességű gyorsasága által meghatározott. A digitális kódok folyama az információbőséggel, a radikális sebességgel, az azonnali konnektivitással felemészti az ember statikusságát, lassú történetiségét és az ’emberi hús’ helyére az ’adat hús’ fluxusa kerül. Az ’adat-trauma’ a kódok terrorja által kiváltott pszichózis, neurotikus hisztéria, a megmaradt emberi sajátosságok szánalmas feltöltése a ’közösségi hálók’ adattengerébe. Az információs adatfolyam a digitális világ acélszürke valósága, ahol a figyelmet ’okostelefonok’ tömörített zenehangjai valamint a képernyőkön futó játékok és szimulációs szoftverek ragadják meg. Minél intenzívebb, minél gyorsabb a domináns digitális médium cirkulációja, annál erőteljesebb az összeolvadás az emberi és a digitális idegrendszer között (Kroker). Vagyis egy elektronizált instanciák által meghatározott köztes, azaz sem nem emberi, sem nem – szigorú értelemben vett – gépi idegrendszer jön létre, amely ezen kategóriák összeolvadásaként fogható fel.

A digitalitás terrorisztikusan szív magába minden életeseményt, testi kötődést: magával ragadja a testet, plasztikussá, alakíthatóvá és konnektivitásra alkalmassá teszi azt. A virtualitás mikrobiológiai műtétet hajt végre az emberi testtel, megnyitva láthatatlan, bőr alatti csatlakozóknak a teret. Olyan altatásban vagy érzéstelenítéssel végzett hiper-operációk ezek, amelyek digitális vírusokat futtatnak végig a húsban. Bizsergető, vibráló, izgató, de mégis terrorisztikus tompultságot okozó elektromos perzselések tobzódnak a ’hús’ mélyén, felhevítvén, összeolvasztva a testeket. Az olyan duális kategóriák, mint az aktualitás és a potencialitás elveszítik különállóságukat, és helyükben egy szüntelen feltöltődés, elektronikus telítettség, ingadozás állandósul.

Jean Baudrillard Les Stratégies fatales (1983) című könyvében összeköti a virtualitás által túltelített hipervalóság jelenségét a testek fizikai elhízásával. Az elhízott test „egy olyan rákos inorganicitás példánya, amely mindnyájunkra vár”. A gyorsuló kommunikáció „aberrált” módon túlfokozza a testiséget, addig potencializálja azokat, míg mozdulatlanná válik a tömeg, a testet agyonnyomja saját súlya. Mint írja: „az elhízottak elnyelték saját halott testeiket még életük során”, és ez nem elválasztható a reprezentáció kérdésétől, mivel a „pornográfia kísérteties fénye” is elnehezíti és berrobbantja a szexualitást „a halott szex súlyával”. A virtualitás az idegrendszert is túlsúlyossá teszi, elnyomja a reflexivitást, sőt még az etikai érzéket is a halott és elidegenedett információtömegekkel (Bosworth).

Nem teljesen új jelenséggel van dolgunk, mivel Edmund Husserl már az 1930-as években figyelmeztetett a szcientista modern tudomány veszélyeire. Husserl tézise szerint ugyanis a modern tudományok egyre absztraktabbá válnak, és elidegenednek az tapasztalati világtól, az ember életvilágától. Amik tisztán absztrakt logikai levezetések által tudományosan „igaznak” vannak elfogadva, alkalmatlanok az életvilágok megértésére, mivel „az életvilág valódi tapasztalhatóságával tűnik ki”. Az absztrakció tehát elválaszt bennünket „az eredeti evidenciák birodalmától”, „a közvetlen jelenben történő tapasztalástól”. Husserl nézetében a közvetlen átélésen alapuló életvilág feltárását „az objektív–logikai evidenciáknál magasabb méltóság” illeti meg. Tehát Husserl példáján is látható, hogy már igen korán feltűnt a virtualitás, az absztrakció problematizálása a kontinentális filozófiában.

A digitalitás személyiségroncsoló őrületét vetítette előre a gépi intelligencia előfutára, a Joseph Weizenbaum által megalkotott, 1976-ra elkészülő ’Parry’, aki/ami – látványos skizofrenikus, paranoiás reakciói miatt – végül megbukott a Turing-teszten. ’Parry’, a gép kijelenti, hogy mérhetetlenül idegesítik az emberek, mivel „nevető tekintetet vetnek” ’rá’, ezután pedig az „alvilág működéséről” érdeklődik beszélgetőpartnerétől (Plant). Itt azonban nem egy elkülönülő, kivételes esetről van szó. A paranoia sugárzik a digitalitás mélyéről, megfertőzvén ’Parry’ humán beszélgetőtársát, aki a teszt-szoba sötétjében egy számítógép képernyő tompa, hideg fényénél magányosan végzi el a kísérletet. Egy komputer terminálon keresztül létesít ’hústól’ megfosztott ’kapcsolatot’ a másik terem idegenjével: „miközben a számítógép képernyők vibráló jelzéseire nézel (...) máris poszthumánná váltál” (Hayles). A digitális kódok nullákra és egyekre redukálják a tényleges élményeket, széttördelve és keresztülhúzva az emberi ágensek szerkezetét és társadalmi valóságát. Tézisünk szerint nem a modernitás progresszív, vagyis a társadalmat finomító és kidolgozottabbá tevő tendenciájával van dolgunk, hanem egy technológiai halálvággyal, amely az archiválás önkívületében teljesedik ki. Olyan jelenséggel állunk szemben, amelyet Arthur Kroker ’drift’-ként, sodródásként jellemez. Az össztársadalmi sodródás iránya nem egy új társadalmi struktúra, hanem maga a struktúrálatlanság, azaz „a megelőző, biztosnak vélt élettapasztalatok zárójelezése és felbomlasztása”. Azt láthatjuk, hogy azok az alapstruktúrák, amelyekre a modern társadalom épült, jellegzetesen fragmentáltakká zilálódnak.

Mindemellett azonosíthatunk egy, a sodródásokat meghatározó tényezőt, ez pedig a gyorsulás maga. Ez a gyorsulás álláspontunk szerint már független az emberi intencionalitástól, és teljességgel öncélú. A közösségi média az emberi interakciókat kódképzéssé építi le, a test teljességének mozgásával szemben az ujjakat mozgósítja egy könyörtelen redukció keretein belül, amely mögött az inorganikus, hideg technológiai valóság munkálkodik. Paradox módon hideg jelek szippantják magukba még a legforróbb interakciókat is (Kroker). A technológiai hidegség és a testek hője közti ellentéttel Sadie Plant kiberfeminista gondolkodó is foglalkozik Zeros + Ones című könyvében. Mint írja a technikának alárendelt szubjektumról: „ő automatikusan dolgozik. Csupán fél szemmel figyel oda a feladatra. A ritmus és az egyhangúság által elragadva máshol jár az esze, elsodródik, elveszti magát azokban a szekvenciákban, amelyeket gépel, a számokban, amelyeket feljegyez, a billentyűk mögött lévő kódokban, a jelekben, amelyeket legépel."

A kód-sodródás felemészti az embert, mozdulatait mechanikussá, önmagától idegenné teszi, reakcióit pedig a számok immanens időtlen szférájába juttatja. Nincs megfelelőbb személyiség a kódok hipergyors váltakozásának számára, mint a „rablott és rabló vízió” számára alárendelt összeomlott személyiségű kiborg. Mint Paul Virilio írja, ez a vízió, azaz a mesterséges technológiai látás, „eltünteti a mindennapi élet rejtett zugait”. A rejtettség felszámolásának imperatívusza megköveteli az internetfelhasználók személyiségintegritásának lebontását, felbomlasztását. Kifejezetten nehéz, sőt szinte lehetetlen megbecsülni a kibertér felhasználóinak számát, nemét vagy valódi személyiségét, hiszen egy felhasználónak egyszerre több címe és ’virtuális identitása’ is lehet. Plant idézi fel azon férfiak esetét, akik ’női internetes identitást’ hoznak létre annak érdekében, hogy egy kis ’női csevegésbe’ bonyolódjanak más felhasználókkal. Miközben a valódi nem és identitás elrejtésével egy titkos elcsábítási és kommunikatív aktusban kívánnak részt venni a „keresztbe kommunikáló” (cross-communicating) férfiak más nőkkel, valójában számos esetben ugyancsak „keresztbe kommunikáló” férfiakkal kommunikálnak, megalkotván így a digitalitás valódi nőt már nem igénylő ’női csevegését’, amelynek bája alighanem a virtualitás személytelen mélyéből származik. Az internettel kapcsolatosan megállapítja Plant, hogy annak, mint technológiának eredendő jellegzetessége a nevek és a személyiség közti együttjárás felbontása. Vagyis már többé nem szükségszerű, hogy egy testhez egy név tartozzék: könnyen lehet, hogy egy testben számos név és személyiség egyesül. Beleérzés helyett megérkezünk egy olyan nyilvánossághoz, amely alteritás nélküli alteregók sorát állítja elő botrányokra éhes, pornografikus orientáltságú felhasználók számára. Ez a hálózati nyilvánosság, a virtuális/virtualizált valóság, egyben egy poszthumán, emberi utáni nyilvánosság is, amelynek átláthatósága embertelen. Meglátja az alter-egók hemzsegő, virális raját a pornográf tekintet, beindul, majd beszennyezi az átlátszóság felületét. Mindeközben a felület szinte kiált a szennyezésért, emberi váladékért, áldozatként követelvén azt. Ezzel együtt, minden egyes kibocsátódás alkalmával, önmagunkat iktatjuk ki a társadalomból. Csak önmagukra záródó autista magányok maradnak a pornográf tartalmakban elmerülő elveszett tekintet számára, mivel ebben a kommunikatív térben „csak az űrbe tudunk kirobbanni, olyan űrbe, amely egyre kevesebb mozgásteret biztosít az ember számára, éppen a növekvő mobilitásunk következtében.” (Baudrillard).

Kultúránk már nem a miénk: a poszthumán aktorok parodisztikusan jelentek meg a legmélyebb álmainkba, vágyainkba és fantáziánkba: DNS-ükből újraalkotott dinoszauroszok (Steven Spielberg: Jurassic Park), hibrid vámpír-emberek (Octavia Butler: Fledgling), fáradhatatlan szexrobotok (bármelyik pornóoldal kiapadhatatlan mélye), a feljavított DNS-ek hiperrasszizmusa (Andrew Niccol: Gattaca), klónozott szervbankként funkcionáló egyedek (Kazu Ishiguro: Never Let Me Go), a mai nőideált megtestesítő ’intelligens szexbabák’ (Alex Garland: Ex Machina), érzelmi kötődésre képes idegen gyilkoló kíborgok (James Cameron: Terminator-sorozat) és jogaikért küzdő aktivista mutánsok (Bryan Singer et al. X-Men-sorozat). A technológia fenyegető veszélyeivel közeli kapcsolatot ápoló ’transz-szubjektumok’ ők, akik egy algoritmushoz hasonlóan vírusként és ’tökéletesen funkcionáló programként’ is képesek viselkedni, de valójában már túl vannak a technológai pozitivizmus/negativizmus dichotómián. Pramod K. Nayar, illetve Kroker szerint is, ezek a poszthumán lények a későkapitalizmus kiüresedett létezésébe enigmatikus feszültséget, horrorisztikus drámát csempésznek a maguk ’adatfolyamaival’, ’drón húsukkal’ és poszthumanisztikus jellegzetességeikkel. Az archiválás önkívülete hipertextuális céltalansága megköveteli az ember eltűnését, elmerülését a kódok inorganikusságába. A virtualitásba beleszerelmesedett felhasználó önmagát kivonja a fenomenális horizont alól: szinte már nem is remél.

Ne maradj le semmiről! Kéthetente elküldjük mailen az öt legjobb írásunkat!

Nyomj egy tetsziket és érd el írásainkat a Facebookról!

A terror árnyékában

2016.04.08. 11:35

A brüsszeli terrortámadás feladta a leckét Európának, hogy hogyan tudja saját polgárai biztonságát garantálni. Az igazi kockázatot azonban nem a menekültek jelentik, hanem tagállamonként más és más közösségek, a megelőzést célzó erőfeszítéseknek tehát a tagállamonként különböző hátterű, már helyben lévő közösségekre kellene koncentrálniuk. A menekültek esetében a vegzálásuk helyett a gondos regisztrációjuk, és a megfelelő szűrésük vezethet eredményre. Mindehhez azonban, nem látványos közterületi jelmezbál, nem további, még tömegesebb megfigyelés, és pláne nem a kormányzati mindenhatóság megteremtése segít hozzá, hanem a kitartó, alapos operatív és elemzői aprómunka.

Jávor Benedek írása.

nep.JPG

 

Kép: nol.hu

Ne maradj le semmiről! Kéthetente elküldjük mailen az öt legjobb írásunkat!

Nyomj egy tetsziket és érd el írásainkat a Facebookról!

Elegem van abból, hogy a tereinket „modernizálás” címén lebetonozzák, gyeptéglázzák, telerakják kacifántos, a hajléktalanokat távoltartó kültéri bútorokkal, majd szép lassan beborítják azokat fizetős, kiülős helyekkel. Magyarországon a válság ellenére a köztéri felújítások korát éljük. A Lázár- és Rogán-féle, nagytőke és a nagypolitika frigyéből megfoganó rablógazdálkodás sorra játssza ki köztereinket, parkjainkat a nagyberuházóknak. Most éppen a Városliget van terítéken. A Városligetvédő mozgalom kimondva vagy kimondatlanul is  a közvagyon és a közterek kisajátítása elleni háború egyik fontos állomása. Aki hisz abban, hogy a város mindenkié vegyen részt 2016. március 28-án délután az első nagygyűlésen.  Nem hagyhatjuk, hogy elvegyék az életterünket, a tiszta levegőhöz való jogot és kiárusítsák a jövőnket!

Kaufer Virág írása.

Ne maradj le semmiről! Kéthetente elküldjük mailen az öt legjobb írásunkat!

Nyomj egy tetsziket és érd el írásainkat a Facebookról!