A közösségszervezés tehát küldetés: a demokrácia építésének, és a még létező bástyáinak megmentéséről és megerősítéséről szól (...) Ha egy csoport nem valósítja meg a számára fontos társadalmi értékeket „kicsiben”, saját működése során, akkor hiába küzd egy igazságosabb társadalomért, csak a létező egyenlőtlenségeket lesz képes újratermelni.

Sebály Bernadett írása.

Kép: Népszava

A közösségi érdekérvényesítés szükséges Magyarországon

A közösségszervezésben már önmagában ez a szempont – az érdekérvényesítő szerep felvállalása és a közéleti aktivitás – is új szemlélettel gazdagíthatja a magyar nonprofit szektort, amely – anyagi és stratégiai értelemben is – be van szorulva a pályázati függés, a projektmegvalósítás és a szolgáltatásnyújtás teremtette „gettóba”. Hazánkban a közel 64 ezer civil szervezetnek mindössze 5,6 %-a foglalkozik besorolása szerint érdekképviselettel.[1] Ide tartoznak többek között a kamarák, a szakszervezetek, az ipartestületek és a vállalkozói érdekvédelmi szervezetek. Ráadásul a nonprofit szektorra jellemző projekt- és szolgáltatásfókusz, amely sok esetben állami szereplők támogatásával vagy rajtuk keresztül valósul meg, a gyakorlatban a legtöbb szervezetet ellehetetleníti attól, hogy aktuális közéleti dolgokra reagáljon, még olyan esetben is, amikor az általa nyújtott szolgáltatások szakmai vagy anyagi ellehetetlenítéséről van szó.

A közösségszervezési hagyomány rávilágít arra, hogy nem elég, ha az érdekérvényesítési feladatokat egy szűk civil, illetve mozgalmi aktivista „elit” látja el. Gyakran tapasztaljuk, hogy a szervezeteknek nincs valódi kapcsolata a környezetében élőkkel, illetve azokkal, akikért dolgoznak. Ahogy azt Arató és Nizák kutatásában kimutatta, „a civil szervezetek az emberekre célcsoportként és nem forrásként tekintenek […], az emberek bevonása az érdekérvényesítési akciók, tevékenységek tervezésébe és megvalósításába alacsony fokú.”[2] Az egyesületi (aktív) tagság alacsony, és a munkát egy szűk, néhány fős, sokszor professzionalizálódott alkalmazotti kör végzi, akiknek nincsenek meg az eszközeik az emberek bevonására, illetve a velük való kapcsolatfelvételre, és „így nem tudják betölteni közvetítő szerepüket, azt, hogy összegyűjtsék, artikulálják és kanalizálják az állampolgárok problémáit, és érvényesítsék érdekeiket.”[3]

Ez azt is jelenti, hogy legtöbbször az ügyben közvetlenül érintett emberek bevonása marad el, ami azt is eredményezi, hogy a folyamatok során felhalmozódott kapcsolati tőkéből és anyagi erőforrásokból éppen az érintettek nem részesülnek, illetve azok felhasználásába nincs beleszólásuk. A projekteket a szervezetek gyakran nem igényfelmérés alapján vagy a szervezet stratégiai céljai mentén választják ki, hanem a döntésben a pályázati kiírások a meghatározók.

A célcsoport „önkényes” kiválasztása miatt további feszültségeket szül, hogy számos szervezet, illetve aktivista csoport – például a jogvédő vagy más, nem érintettekből álló szervezetek – a leghátrányosabb helyzetben élő emberek, illetve a hátrányos megkülönböztetéssel sújtott csoportok érdekeit artikulálják, és azt is általában csak polgári és politikai jogi szempontból. Ez jogos ellenérzést kelt a lecsúszó középosztályban, az alsóközéposztályban, a dolgozó szegények vagy a munkanélküliek körében. Ők azok, akik számára a rendszerváltás szintén nem váltotta be az ígéreteket, akiknek szintén szükségük lenne professzionális érdek- és jogvédelemre, és „jobb híján” dühüket a szélsőjobboldalnak sikerül cselekvésbe fordítania. Márpedig csak akkor lesz demokrácia, ha minél többen felfedezzük magunkban a „politikai lényt”, aki hisz az összefogásban és a megoldások keresése közben nem bűnbakokat gyárt.

A közösségszervezői küldetés

A közösségszervezés tehát küldetés: a demokrácia építésének, és a még létező bástyáinak megmentéséről és megerősítéséről szól. Segíthet abban, hogy minél több ember válhasson demokráciánk alakítójává, minél többen kezdhessük el együttes erővel használni a részvétel csatornáit (népszavazás, petíció, tárgyalás, közmeghallgatás, tüntetés, bojkott, sztrájk, polgári engedetlenség, stb.) saját, és ezzel egyenértékűen közösségünk érdekében. A közösségszervezőknek egyáltalán nincsen könnyű dolguk. Nem elég, hogy a társadalom széttöredezettségével, az emberek egymással szembeni bizalmatlanságával kell nap mint nap szembesülniük, a „tehetetlenség” állapotába szorított emberek nem is nagyon hisznek már abban, hogy számíthat a szavuk. A vidéki kistelepüléseken a függőség egészen közvetlen, melynek már csak kisebbik része következik a döntéshozóhoz fűződő személyes, és közvetlen ismeretségből. A függőség hosszú távú fenntartásának nagyobb részét teszi ki az országos közmunkarendszer kiépítése és a segélyezési rendszer átalakítása, mely a legtöbb esetben alkalmas arra, hogy csírájában fojtsa el a legkisebb konfrontációt is. Az ellátórendszer és a szociális szolgáltatások mára szinte teljes leépítése a közösségszervező munkáját is megnehezíti. Ha a szegénységgel, az éhezéssel, a hideggel, a hajléktalansággal találkozik, akkor a segélyszervezetek és a szociális munkások jelenlétének hiányában nem dobhatja le magáról ezeknek a segítő feladatoknak egy részét, de ennek a realitásában kell az érdekvédő szerep felé billentenie a mérleg nyelvét úgy, hogy közben a nélkülöző rászorulónak is segítsen érdekvédővé válnia.

A közösségszervezés éppen ezért egy kihívásokkal teli, fontos és izgalmas szakma. A közösségben való működés – ahogy egy baráti vagy párkapcsolat – mindig magában hordozza az átalakulás szépségét: a saját magunk és mások változását. Én egy lakhatási ügyekkel foglalkozó szervezetben, A Város Mindenkié (AVM) csoportban „szocializálódtam”, értem aktivistává és közösségszervezővé. Máig emlékszem, hogy mennyit adott nekem emberileg és szakmailag az a kölcsönösségi viszonyrendszer, aminek a kialakítására az elejétől kezdve törekedtünk a lakhatási problémákban érintett tagok és szövetségeseik között. Ha egy csoport nem valósítja meg a számára fontos társadalmi értékeket „kicsiben”, saját működése során, akkor hiába küzd egy igazságosabb társadalomért, csak a létező egyenlőtlenségeket lesz képes újratermelni. Az abba vetett hitem, hogy minden ember magában hordozza a változtatás képességét, az AVM-ben vált bizonyossággá, amikor társadalmi státusztól függetlenül végignézhettem aktivistatársaimon, hogy milyen csodákra képes egy támogató, inspiráló közeg az ember fejlődésében, felnőttek esetében is. Ez a közösségszervezés egyik csodálatos oldala, ami életre szóló élmény.

(…)

A fenti blogbejegyzés A közösségszervező hatalma I. címmel megjelent bejegyzés folytatása.

[1] KSH Statisztikai Tükör, 2015/98.

[2] Arató Krisztina - Nizák Péter: Az érdekérvényesítéssel foglalkozó civil szervezetek társadalmi beágyazódottsága Magyarországon. Civil Szemle, 2012/2., 20. o

[3] u.o., 7. o