Mit csinál a közösségszervező? Hogyan válik az érdekérvényesítés motorjává? Mi a viszonya a hatalomhoz, a politikához és a társadalmi igazságossághoz? „A hatalom társadalma vagy a társadalom hatalma? – A közösségszervezés alapjai” címmel nemrég megjelent első hazai, közösségszervezést bemutató szöveggyűjtemény ezekre a nehézségekre kínál választ és igyekszik írott szakmai alapot szolgáltatni a hazánkban még fiatal közösségszervezői mozgalomnak.

Sebály Bernadett írása.

Kép: dailykos

Aktivistaként vagy egy civil szervezet munkatársaként gyakran szembesülünk azzal, hogy nem marad elég idő a tagságra, nincs energia a toborzásra, azoknak a széles körű bevonására, akiknek fontos az ügyünk. „A hatalom társadalma vagy a társadalom hatalma? – A közösségszervezés alapjai” címmel nemrég megjelent első hazai, közösségszervezést bemutató szöveggyűjtemény ezekre a nehézségekre kínál választ és igyekszik írott szakmai alapot szolgáltatni a hazánkban még fiatal közösségszervezői mozgalomnak.

Mit csinál a közösségszervező? Hogyan válik az érdekérvényesítés motorjává? Mi a viszonya a hatalomhoz, a politikához és a társadalmi igazságossághoz? Ezen kérdésekre igyekszik választ találni a kötet bevezetője, melyet itt rövidített formában közlünk.

Bevezető

Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a hatalom eredendően rossz, aminek a birtokában korrupttá és gonosszá válunk. A hatalom nem eleve gonosz vagy jóságos, hanem egyfajta erő, amelyet tudunk jól és rosszul is használni. E kötet fő mondanivalója pedig éppen az, hogy a hatalom nem a politikusok és a gazdasági szereplők előjoga. A mi értelmezésünkben – a közösségszervezésben – a hatalom cselekvőképesség, ami mindenkit megillet.

Világunkban a rendelkezésre álló erőforrások – jól fizető munkahely, emberhez méltó lakhatás, kiépített közlekedési hálózat, stb. – végesek. Létünk örökös küzdelem ezeknek az erőforrásoknak a megszerzéséért és megtartásáért, társadalmi rendszerünk is ennek mentén szerveződik.[1] 2011-ben az Occupy Mozgalom igyekezett felhívni a figyelmet világszerte arra a torz társadalomszerkezetre, amely szerint az erőforrások jelentős százaléka a lakosság kisebbik hányadánál összpontosul. Ez sajnos Magyarországra is igaz. Hazánkban több mint 3 millió embernek jut kevesebb, mint 65 ezer forint havonta,[2] miközben jelentős anyagi és kapcsolati tőkét birtokol az ország lakosságának 2%-a.[3] Ha az egyenlőtlenség kirívó, és az elitek úgy használják a hatalmukat, hogy bizonyos csoportokat kiszorítanak a döntéshozatalból, akkor előbb-utóbb beletörődésre – de szélsőséges esetben akár lázadásra is– kényszeríthetik az elégedetlenkedőket.[4] A látszólag konfliktus nélküli helyzet Magyarországra is jellemző, amelyet az elitek a hatalmi mechanizmusok ilyen formában alkalmazott, szándékos használatával teremtenek meg.

A „betokosodott” viszonyrendszer megtörése, amely a politikai és a gazdasági elitek hatalmi összefonódásából alakult ki, egyrészt attól függ, hogy az elitek érdemi lehetőséget biztosítanak-e a hátrányos helyzetben lévőknek arra, hogy beleszóljanak a döntéshozatalba vagy sikerül-e ezt kivívni. Másrészt függ attól is, hogy sikerül-e gátat szabni a politikai és gazdasági érdekek egyre inkább jellemző egyoldalú érvényesítésének. A beletörődés helyett rá kell bírni a döntéshozó pozícióban lévőket arra, hogy az esélyegyenlőség elvének betartásával alkossanak törvényeket és költsenek tisztességes bérekre, támogatott lakhatásra, minőségi oktatásra, egészségügyre, közlekedésre és így tovább.

A személyes és a politikai

Ha hatással akarunk lenni a politikai és a gazdasági döntésekre, először is saját szerepünket kell végiggondolnunk. Érdemes azokkal a kérdésekkel kezdeni, amelyeket Paul Kivel, kötetünk egyik tanulmányának szerzője is feltesz magának:

• Mit tettem személyes életemben egy egyenlőbb és igazságosabb társadalom kialakítása érdekében?
• Megtettem-e mindent, ami társadalmi státuszomból kifolyólag lehetséges?
• Szakmámban megteszek-e mindent, hogy erőforrásokkal lássam el a rászorulókat? Vagy az elnyomókat támogatom, illetve a status quót tartom fenn?
• A saját életemben tapasztalt igazságtalanságoknak megértettem-e a rendszerszintű gyökereit?
• Támogatom-e azokat, akik változtatni akarnak a hatalmi viszonyokon azok javára, akik a társadalom peremére szorultak vagy bizonyos hátrányosan megkülönböztetett csoportok tagjai?
• Építem-e a társadalom szövetét és próbálok-e hidat képezni az emberek között vagy én is csak a széttöredezettséget erősítem?

Ezeket a kérdéseket nem lehet anélkül megválaszolni, hogy le ne omoljon (végre) az álságos határ a magánszféra és a közélet között, és elkezdjük magunkat „politikai lényként” értelmezni. A mai globalizált világunkban már végképp nem nehéz belátni, hogy minden személyes döntésünk fontos és felelős döntés. Mondhatni, politikai tett, mert fenntartja vagy leépíti az uralkodó társadalmi és gazdasági rendszert, és egy bizonyos értékrend megszilárdulásához járul hozzá. A személyes mindig politikai is egyben: a saját életünkben tapasztalt igazságtalanságnak, megfosztottságnak rendszerszintű okai vannak, tehát nem csak velünk történnek, és ezért a hosszú távú megoldás érdekében rendszerszinten kell rá választ keresnünk.

A hatalomnak mint cselekvőképességnek, és a közélet, valamint a magánszféra határainak végiggondolása után tudunk elkezdeni beszélni a közösségszervezésről. Hiszen csak így válhat egyértelművé, hogy a közösség ebben a tekintetben nem elsősorban személyes kapcsolatokon alapuló, támogató társaságot, hanem emberek egy olyan érdekközösségét jelenti, akik politikai céljaik érvényesítése érdekében szerveződnek, és a társadalmi változás tekintetében közvetlenül érintettek. Politikai tehát olyan értelemben, ami „a közéletet jelenti – a mindenkit érintő ügyek közös megbeszélését, megvitatását, az érdekek, értékek és csoportok demokratikus harcát.”[5]  Az így létrejövő szerveződéseket az különbözteti meg a pártoktól és választott képviselőktől, hogy bizonyos politikai döntéseket a képviseleti rendszeren kívülről, de arra nyomást gyakorolva akarják befolyásolni. Más szóval, az érdekcsoportok belátják, hogy ahhoz, hogy több fizetésük legyen, megfelelő ellátást kapjanak, legyen lakhatásuk, vagy akadálymentesen be tudjanak menni a középületekbe, a saját ügyeiknek kell napirendre kerülnie. A közösség szót innentől kezdve ilyen értelemben használjuk.

Ezeknek az átgondolásával világos lesz továbbá az is, hogy a közösségszervezésben a kirekesztés elleni küzdelemről és általában az emberek szervezettségéért és politikai részvételéért folyó munkáról van szó. Ez az erőforrások igazságos újraelosztását, a hátrányos megkülönböztetés különböző formáinak, illetve a természeti erőforrások kizsákmányolásának felszámolását is jelenti a demokratikus értékeket és az emberi jogokat tiszteletben tartva. Nem a szélsőséges nézeteket valló, gyűlöletkeltő csoportokról beszélünk tehát, akik bűnbakképzéssel és előítéletekre építő általánosításon keresztül mozgósítanak.

Mi a közösségszervezés?

A kötetünkben szereplő Susan Stall és Randy Stoecker tanulmány a közösségszervezést a kapcsolatok szervezésének, az ügyek azonosításának, a meghatározott ügyek körüli mozgósításnak és egy hosszú életű demokratikus szervezet felépítésének a folyamataként határozza meg. A szereplők a győzelem érdekében különböző taktikákkal és támogatottságukat bizonyítva mozdítják ki a döntéshozókat a komfortzónájukból, egyezségre törekedve, és ennek érdekében szükség esetén akár a konfrontációt is felvállalva. A mozgósításban és a szervezetépítésben az ügyben érintettek kapnak szerepet, tehát nem érdekképviseletről, hanem közösségi érdekérvényesítésről beszélünk.

A közösségszervező – az a szakember, aki ilyen csoportok megalakulását segíti vagy létezésüket támogatja – új szakma Magyarországon, amely most van kibontakozóban. A szakmai keretrendszer sarokköveinek lefektetésében alapvető szerepe van a Civil Kollégium Alapítványnak, amely a módszer elméleti kereteinek a megszilárdítása és népszerűsítése mellett az elmúlt években már főállású közösségszervezők foglalkoztatását is lehetővé tette. Arról, hogy mi és hogyan vezetett a közösségszervezés létjogosultságának felismeréséhez, majd kereteinek tudatosabb alakításához Magyarországon, lásd a Közösségszervezés hazai pályán című cikkünket.[6] Ennek a következetes építkezésnek egy fontos állomása ez a kötet is.

Noha a közösségszervezés megközelítését – elsősorban a közösségszervezés ikonikus alakja, az amerikai Saul Alinsky miatt – az amerikai kultúrkörhöz soroljuk, természetesen nem az „amerikaiaknak” köszönhető a jogfosztott csoportok módszeres szerveződése. Magyarországon is számos példa akad az alulról szerveződő mozgalmakra, és talán elég néhány kiragadott utalást tenni azokra, amelyek fontos eredményeket értek el az érintettjeik körében, mint a bérlőmozgalom a 20. század elején, a Bokor bázisközösség a II. világháború után vagy a Szegényeket Támogató Alap (SZETA) a ’70-es évek végén, de említhetjük a miskolci gettóügyet és a Gettóellenes Bizottságot, illetve a Lakásbérlők Egyesületét a rendszerváltáskor, a ’89-90-es évek fordulóján frissen hajléktalanná vált emberek által szervezett rongyosforradalmat, vagy a Tubes körüli megmozdulásokat a 2000-es években. Nem is beszélve a szakszervezetiség évszázados hagyományáról. A közösségszervező módszertan alkalmazása során építenünk kell ezekre a hagyományokra és tapasztalatokra.

Az viszont tény, hogy Alinsky népszerűsítette a közösségszervező kifejezést, és az Amerikai Egyesült Államokban épült ki a közösségszervezés mint szakma, ahol szinte külön ágazattá nőtte ki magát. Mára több ezer nonprofit szervezet alkalmaz közösségszervezőket és épít tagsági alapú közösségi szervezeteket, és számos donor kifejezetten ezeknek a szervezeteknek a támogatására alapozza stratégiáját. A közösségi érdekérvényesítés történelmi eredményei beépültek a nemzeti hagyományba, nemzeti ünnepeken emlékeznek meg egyes emberi jogi aktivistákra, továbbá a közösségszervezés számos egyetemen oktatott tantárgy, és hatalmas szakirodalommal bír. A szakma kiterjedtségének és működésének hátrányait is elismerve fontos megjegyezni, hogy az amerikai hagyomány alapos, gyakorlatias és tapasztalataiban kiválóan dokumentált módszertannal rendelkezik többek között arra nézve is, hogy hogyan építhető ki az a közösségi infrastruktúra, amely a megfelelő pillanatban egy mozgalom születésének bázisát adhatja. A közösségszervezési folyamat következtében létrejövő közösségi szervezetek és a sokszínű közösségi vezetők ugyanis szükségszerű alapját, ha nem feltételét képezik a mozgalmak megszületésének.

Az amerikai hagyományokon nyugvó közösségszervezés népszerűsítésének hozzáadott értéke éppen ezért Magyarországon sem csupán az, hogy megvilágítsa a közösségi érdekérvényesítés jelentőségét. Sokkal inkább az, hogy módszeresen kidolgozott eszköztárát adja a már létező és születő magyar állampolgári szerveződések, illetve mozgalmak kezébe. Éppen ezért kár lenne úgy állni a kötetünkben szereplő szövegekhez, hogy „itthon úgysem sikerülhet”. Szerintünk inkább érdemes beépíteni a jó példákat, levonni a tanulságokat, és saját igényeinkre szabni őket.

[1] Ferge Zsuzsa: Struktúra és szegénység. In: Kovách Imre (szerk.) (2006): Társadalmi metszetek.  Érdekek és hatalmi viszonyok, individualizáció és egyenlőtlenség a mai Magyarországon. Budapest, Napvilág Kiadó, 479-500. o.

[2] Eurostat (2014); Magyar Szegénységellenes Hálózat sajtóanyagai (2014)

[3] Osztálylétszám. A magyar társadalom szerkezete. 2014, MTA TK PTI – GfK

[4] Elisheva Sadan: Közösségi tervezés és empowerment. ELTE TáTK, Budapest, 2011.

[5] Udvarhelyi Éva Tessza (2013): Mindannyian politikusok vagyunk. NIOK vitatér, (ápr.), http://vita.nonprofit.hu/?p=784  

[6] Peták Péter - Sebály Bernadett - Varga Máté - Vojtonovszki Bálint: Közösségszervezés hazai pályán. Civil Szemle 2014/2., 105-128. o.