Miért nem járt a pénzügyi válság által előidézett anyagi hanyatlás baloldali-progresszív politikai robbanással? Hogyan lehetséges, hogy 5 év recesszió, stagnálás és megszorító politika után a 2008-as válságot kitermelő struktúrák erősebbek, mint valaha, miközben a népi tiltakozás csak sporadikus és visszafogott?

Carl Rowlands írása.

A néhai John Kenneth Galbraith tudja a választ. A „The Culture of Contentment” („A megelégedettség kultúrája”, 1992) című könív, az egyik az utolsók közül, amelyet hosszú és illusztris pályafutása során a közgazdász és közismert értelmiségi John Kenneth Galbraith írt, viszonylagos homályba veszett. Kár érte, mert e könyv profetikus képet nyújt a Reagan-korszak hosszú távú, paradox következményeiről. Galbraith, a neoliberális tendenciát már konszolidálódásának pillanatában megragadva, élére állított kérdéseket tesz azok elé, akik meg akarják érteni, hogyan lehetséges, hogy 5 év recesszió, stagnálás és megszorító politika után a 2008-as válságot kitermelő struktúrák erősebbek, mint valaha, miközben a népi tiltakozás csak sporadikus és visszafogott.

Galbraith azt mondja, a legtöbb ember a Nyugat társadalmaiban nem elnyomott proletár, hanem a „Megelégedett Többség” része. Politikailag ez a többség hajlik rá, hogy pragmatikusan és célszerűen elfogadja a létező hierarchiákat, amely viselkedést Galbraith „a megelégedettség kultúrájá”-nak nevez. Ez a kultúra elsősorban az egyes ember vagyoni helyzete függvényében változó társadalompszichológiai normákból áll, amelyek szubjektíve tolerálhatóvá teszik a létező társadalmi-gazdasági körülményeket. Legtöbbünk számára ez talán egyszerűen csak annak elismerését jelenti, hogy a mi helyzetünk sok tekintetben elfogadható: hogy nagyszüleinkhez, valamint sok más ország lakosaihoz képest mi nagyobb választási szabadsággal rendelkezünk, fejlettebb háztartási eszközeink és sokkal kevésbé problematikus munkakörülményeink vannak.

Miközben a gazdagságnak a felső tízezer kezében való ellenőrizetlen koncentrálódását kellemetlennek talán véljük, a legtöbbünk könnyen elfeledkezik erről a mindennapok során. Ugyanakkor a szegénységben élők marginalizációja napról napra halad előre. Minél inkább kiszorulnak a társadalom peremére a szegények, annál ambiciózusabb politikai elkötelezettséget és persze annál több pénzt igényel bármiféle szegénység-csökkentő program. Egy „új realizmus” válik a politikai diskurzus alapjává, amelyben nem kap helyet a létező társadalmi rendszer radikális bírálata.

Politikai következmények

A maga idejében Galbraith könyve, a The Culture of Contentment, hatalmas, kétségtelenül feloldhatatlan dilemmákat vetett fel a baloldal számára. A könyv fagyosan pesszimista, sőt bénító hatású a radikális társadalmi változások kitűzésének lehetőségét illetően. A magánvagyonok koncentrálódása elé bizonyos pontokon komoly akadályokat gördítő zűrzavaros 1960-es és 1970-es éveket követően a nyugati társadalmak megállapodtak, ami súlyos politikai következményekkel járt; még talán az is megállapítható, hogy Galbraith munkájának a nyomai tetten érhetők a New Labour[1] magját adó pesszimizmusban.

Az 1992-es angol parlamenti választásokon a centrista Munkáspárt (Labour Party) vereséget szenvedett a konzervatívoktól, ám nem egyszerűen ez, hanem a vereség természete volt az, ami sokakban félelmet gerjesztett. A Tory-knak sikerült olyan mértékben mobilizálni a választókat, amelyre a brit politikai történelemben addig még sosem volt példa. E siker alapja az adóemeléstől való általános félelem volt. Ha belelapoznak a The Culture of Contentment –be, a Munkáspárt stratégái vélhetően megerősítésre leltek volna abbéli hitüket illetően, hogy a szociáldemokrácia bukása strukturális okoknak köszönhető: az ipari munkásosztály maradványai többé nem képesek olyan választói bázist biztosítani, amellyel a konzervatívok megverhetők, és sokan közülük egyáltalán el sem mentek szavazni.

Galbraith számára az elégedettség nem eredményez mindig apátiát. Megjegyzi, az elégedett emberek is motiváltak lehetnek a tiltakozásra, ha azokat a szolgáltatásokat fenyegeti veszély, amelyeket ők a nekik járóként ismernek el. Ezt a jelenséget az 1990-es évek elején a Fabian Review-ban és egyéb, a centrumtól balra álló folyóiratokban a Munkáspárt ideológusai (Robin Cook, Ben Pimlott, Giles Radice) és más európai szociáldemokraták (például a német szociáldemokrata párt, az SPD egyszeri modernizálója, Oskar Lafontain) pamfletek és cikkek sorozatában fordították le „középosztály lázadásának” keresésére, amely lázadás mozgósításával megvédhető az oktatási és az egészségügyi szolgáltatások hatékony, nem-ideológiai alapú nyújtása.

„Néppárt”-ként szigorúan az elégedettség paraméterei között maradva a New Labour, amikor végre magához tért John Smith[2] 1994-ben bekövetkezett halála után, nyíltan a kényelmesen élők és egyénileg ambiciózusak lázadását kívánta vezetni. A párt egyik központi ideológiai követelése az volt, hogy az univerzális szolgáltatásokat, amelyekből a középosztály arányán felül részesül, „feljavítsák” és fokozott mértékben individualizálják oly módon, hogy növekvő részüket adják át a fogyasztó-orientált privát szektor kezébe.

Ugyanakkor a New Labour ott folytatta, ahol John Major konzervatívjai abbahagyták: azon közszolgáltatások visszanyesésével, amelyek a társadalom peremén élőket szolgálták, mint a szociális biztonsági ellátás (pl. munkanélküli segély), önkormányzati ápolóotthonok, pszichiátriai intézmények és szociális munka.

Galbraith helyesen azonosítja a vállalat és a közélet határainak elmosódását, a két szféra összefonódását. A vállalati kultúra nagyrészt igen bürokratikus, passzivitást követel az alkalmazottaktól, hogy biztosítsa összeférhetőségüket az önhitt menedzseri és végrehajtó hatalommal. Ez az önhittség, mely a „bónusz-kultúrához” és a pénzügyi kapitalizmus vadhajtásaihoz tartozik, a New Labour jellemzőjévé is vált. A New Labour csodálata a modern vállalatirányítás iránt az utolsó években kiterjedt még a Gordon Brown és Tony Blair közötti „vezető testületi harcokra” (boardroom battle) is. Ez a fajta kormányzás alapjaiban marja szét a társadalmi szolidaritást. Végül is a megelégedettség politikai kultúrájában a nálunk szerencsétlenebbeket hagyjuk majd pokolra jutni – ahova többségünk kerülne, ha munkahelyünket, legyen az hivatal vagy üzem, „átszerveznék”. Saját helyzetünk feljebbvalóink döntésétől függ. Az ellenállás az erőtlenek és az alkalmi szókimondók osztályrésze marad.

Az elégedettség tele

Galbraith könyve, The Culture of Contentment, segíthet megértenünk, hogy a pénzügyi válság nyomán keletkező gazdasági felfordulás miért járt többnyire politikai stagnálással.

Megkérdőjelezhetetlen, hogy a válság csökkentette az anyagi jólétet és növelte a létbizonytalanságot. Az élelmiszer-, fűtőanyag- és energiaárak folyamatos növekedésével a reálbérek az Egyesült Királyságban a 2003-as szintre zuhantak. Sok ember dolgozik ún. „nulla órás szerződéssel” (ahol a szerződésben nincs meghatározva minimum munkaóraszám) vagy a megélhetéshez nem elegendő fizetésért, miközben a munkanélküli segélyt 2014 áprilisa óta évi 26 heti, hetente 30 órás ingyen végzett munkához kötik („workfare”-rendszer). A gyermekszegénység nő. Egyre több ember néz élethosszig tartó alulfoglalkoztatás, munkanélküliség és súlyosbodó szegénység elé. Görögországban, Olaszországban és Spanyolországban, ahol az ifjúsági munkanélküliség soha nem látott magasságokban jár, a helyzet még rosszabb.

Miért nem vált ez az anyagi romlás politikailag nagyobb erejű gyúanyaggá? Öt évvel az összeomlás után sokan közülünk kényelmes életet folytatnak valamely infrastrukturálisan jól fejlett országban, különösen nemzetközi mércével mérve. Igaz, hogy a fizetések reálértéke csökkent, de nem minden fizetésé és nem mindenki függ (csak) a munkabértől. Az Egyesült Királyságban a háztartások 65 százaléka saját lakásában él, olyan időkben, amikor, egészében véve, a lakásárak továbbra is soha nem tapasztalt magasságokban járnak. Ez az „ingatlan-lufi” alapvető jelentőséggel bír a nem-gazdagok elégedettségének fennmaradása szempontjából. Körülbelül 12 millió britnek van részvénye, és a tőzsdék jól teljesítenek. A részvény- és ingatlantulajdonos demokrácia implicit ideológiáját ugyan megrengette a 2008-as pénzügyi válság, ám azt követően, mint más válságok után is, érintetlen élt tovább. Nagyon kevés világos alternatíva került terítékre a főáramú európai politikai diskurzusban, miközben a „stakeholder economy”[3] mégoly visszafogott emlegetése is kiváltja a kereskedelmi érdekeiket szem előtt tartó brit üzleti elit haragját.

Ez a viszonylagos „prosperitás” – mindegy mennyire törékeny és esetleges – transzformálódik szubjektív megelégedettséggé. Az Egyesült Királyságra vonatkozó hivatalos adatok az az utóbbi néhány évben az „élettel való elégedettség” általános növekedését mutatják, 10-es skálán 7,3-7,4-es értékkel. Az egyik legfontosabb, a személyes jólétet mérő index szerint a lakosság 2014-ben „boldogabb” volt, mint 2012-ben. Még a fiatalok sem tűnnek indokolatlanul pesszimistának, kétharmaduk optimistán néz a jövőbe.

Mi több, miközben a legsebezhetőbb társadalmi rétegeket a válság erősen meggyötörte, az „underclass” létezése teljesen összeegyeztethető a megelégedettség kultúrájának továbbélésével, sőt, valójában is szükséges hozzá. Mint Galbraith írja, a mi társadalmunk úgy van megszerkesztve, hogy az emberek sokaságának lehetővé teszi, hogy távol tartsa magát az ipari kor nehéz, ismétlődő, kézi munkáitól. Ez a sokaság egy ténylegesen marginalizált hazai kisebbségtől függ, akik elvégzik a nehéz munkát, tovább azoktól, akik a fejlődő országokban dolgoznak. Ennek a kisebbségnek a marginalizálódása lehet nyíltan politikai természetű, de a legtisztábban talán mégis a lakhatás és a munkaerőpiac szélsőséges egyenlőtlenségeiben jelenik meg. Akik ezeknek az egyenlőtlenségeknek a rosszabbik végén vannak – így az általános közvélekedés –, maguk tehetnek szerencsétlenségükről, arról, hogy számukra a megoldást csak a nehéz munka jelenthet, akár a munkanélküliségi segélyért kötelezően végzendő ingyen munka (workfare), vagy a mindenki által jól látható közösségi szolgálatok formájában – csupa olyan dolog, amitől a kényelemben élők természetesen távolt tartják magukat. A munkatábor-börtönök vagy a workfare formáját öltő kemény kézi munkától való rettegés ott kísért a megelégedettség kultúrája körül, mint a meggyilkolt Banquo szelleme Macbeth ünnepi asztalánál.

A megelégedettség kultúrája és a félperiféria

Megjegyzendő, hogy kell lennie egy fordulópontnak, amelyen túl a társadalmi-gazdasági válságok a megelégedettség ideáját érvénytelenítik. A fiatalok helyzete Spanyolországban, Portugáliában, Olaszországban és Görögországban súlyos, és egy bizonyos mértékig ez tükröződik az európai félperifériákon lábra kapó új, a „megelégedettség utáni” társadalmi és politikai mozgalmakban – különösen a spanyol Podemoszban és a görög Szirízában.

Azonban ahhoz, hogy szemügyre vegyük azt a kettős gondolkodást, amely erősíti a megelégedettség kultúráját, talán érdemesebb a korábbi keleti blokk azon országait szemügyre vennünk, amelyek 2004-től csatlakoztak az Európai Unióhoz. Objektíve nézve ezeket az országokat, a számok nem mutatják, hogy a lakosság többsége magas fokon elégedett volna. Ehelyett inkább a bizonytalanság magas foka és a megélhetéshez nem elegendő jövedelemmel bírók nagy aránya a jellemző. A megélhetési költségek közel állnak az EU átlagához, miközben a relatív bérek meglehetősen alacsonyak, és az EU-standardokhoz való komolyabb mértékű felzárkózásra a legtöbb országban alig vannak jelek.

A szélsőjobboldali Jobbik párt látszólag feltartóztathatatlan előretörése Magyarországon jelzi a „megelégedettség utáni” politikai irányt Kelet-Európában. A Jobbik programjában centrális elemet foglal el a workfare és a kötelező munka kiterjesztése. A Jobbik által a hosszú ideje munka nélkül lévők számára kínált „nehéz munka”-megoldás teljes mértékben beleillik a Galbraith által az 1990-es évek elején leírt konstrukcióba: a kényelemben élők kísérlete, hogy megbüntessék a krónikusan marginalizált rétegeket a legfáradtságosabb, legföldhözragadtabb és leghaszontalanabb módon. Ez a büntetés egyben a társadalom erősebb rétegei morális felsőbbrendűségi tudatának megerősítését is célozza, nyomatékosítva, hogy a szegények maguk hibásak helyzetükért. A szegényeket és marginalizáltakat könnyebb okolni a bajokért – az egyenlőtlenségért, a munkaerőpiaci feszültségekért, a lakáshiányért, a közszolgáltatások, az iskolák, az egészségügy, sőt akár a posta hiányosságaiért. Mint ilyen, a Jobbik megközelítése e problémákkal kapcsolatban szilárdan a neoliberális rendezőelv paraméterei között mozog.

Ezek a vonatkozások arra utalnak, hogy – furcsa módon – a „megelégedettség kultúrájának” variánsai létezhetnek az EU-hoz 2004-től csatlakozó országokban is kezdve Észtországtól északon, egészen a Bulgáriáig délen. Ez látszólag közvetlenül ellentmond a gazdasági és társadalmi realitásoknak. Azt hiszem, ezek a példák kulcsot jelentenek annak megértéséhez, hogyan alakulhat ki a kirekesztésen alapuló politikai kultúra a különböző válságok közepette.

Először is, úgy tűnik, a „megelégedettség kultúrája” kulturális és intellektuális termékként exportálható. A hatalmas törés az 1989 előtti rendszer és az azt követő, az USA által dominált globális média intenzív kulturális és ideológiai befolyása alatt álló rendszer között azt eredményezte, hogy a kommunista rendszer vált a folyamatos (és gyakran pontatlan) összehasonlítás alapjává. Orbán Viktor kormánya bizonyos értelemben közel állhat Putyin Oroszországához, ám fejlett kommunikációs stratégiája és feldobott témái sokkal inkább hasonlítanak az amerikai republikánusok stratégiájához és témáihoz, amelyek mindent átható kettősségeket kreálnak, és azokat sikeresen átültetik a szélesebb társadalomba. Lehet, hogy ma a gazdaság cserbenhagyja az embereket, de az 1989 előtti gazdasági rendszer hibáit mindig elő lehet rángatni az újabb keletű meglapozatlan politikai preferenciák igazolásául, legyen szó bár a kötelező (ingyenes vagy alulfizetett) munkáról (workfare), privatizációról vagy az alacsony egykulcsos jövedelemadóról.

Talán nehéz időket élünk – ismerik el a politikusok, miközben rendszeresen hivatkoznak az 1989 előtti rendszer szürke, elnyomó természetére és bürokratáira, hogy ezzel megerősítsék a pszichológiai különbséget és bebiztosítsák, hogy az emberek tisztában legyenek vele: a dolgok még rosszabbak is lehetnek. Az a hallgatólagos támogatás, amelyet Orbán Viktor élvez a német politikai-ipari komplexum részéről – csak finom szemrehányásokkal Angela Merkeltől – illusztrálhatja, hogy Magyarország jelenlegi antidemokratikus iránya sokkal közelebb áll az európai politikai és ipari centrumhoz, mint az sokan el merik ismerni. A magyar kormánynak a bérek letörését eredményező közfoglalkoztatási programját, ha csendesen is, Európa-szerte üdvözlik.

Másodszor, ahogy a vallási tanok, úgy a neoliberalizmus is – különböző módszerekkel – elfogadtatható és beépíthető a különböző társadalmakba, még olyan társadalmakba is, ahol hiányoznak a prosperitásnak azok a csomópontjai, amelyekre a megelégedettség nyugati verziója épül. Magyarországon például a megelégedettség kultúrája a „nemzeti középosztály” koncepciójába ágyazódik, a „nemzetépítés” céljával, amely cél nyilvánvaló alátámasztást nyer a magyar felsőoktatás átalakításának (szűkítésének) ideológiájában, abban, hogy az országnak – úgymond – nincs szüksége annyi diplomásra, viszont szakmunkásokra igen. Objektíve vizsgálva, a középosztály Magyarországon meglehetősen csekély, és alsó rétegeinek helyzete végtelenül bizonytalan. Szubjektíve azonban a helyzet az, hogy a munkásosztályt a kommunizmus és az átmenet elmúlt évtizedeiben nagymértékben leértékelték, egészen a kihalásig menően. A társadalmi mobilitás magas foka, az 1980-as években és az egyre ambiciózusabb oktatási rendszer – mindkettő a kelet-európai kommunista rendszerek lazulásának jele – azt eredményezte, hogy széles néptömegek aspiráltak a középosztályt jellemző munkahelyekre. A megelégedettség kultúrája ezért a többség törekvéseként létezhet, holott a megelégedettség anyagi alapjai csak kevesek számára adottak. Emlékeztetni kell rá, hogy a nyugati verzióban a megelégedettség nagyban függ rasszista és társadalom–földrajzi tényezőktől. Galbraith a „megelégedettség kultúráját” egyáltalán nem mindenkire érvényesként definiálta.

A Nagy Összeomlások

Galbraith könyve nem kínál megoldást. Tartalmaz olyan passzusokat, amelyek az „underclass” társadalmi helyzetéből eredő problémákról szólnak és direktben kimondja egy jövőbeli pénzügyi összeomlás lehetőségét. A központi paradoxon talán az, hogy minden elégedettség és látszólagos stabilitás ellenére a megelégedettség kultúrája végül súlyos gazdasági kilengésekhez, egyre nagyobb környezetromboláshoz és peremre szorított, de heveny frusztrációhoz vezet. A könyv megjegyzi, a katonai és ipari körök közti kapcsolatok lehetőséget teremtenek arra, hogy a társadalmat nagyon népszerűtlen és romboló háborúkba sodorják. Azóta is láthatjuk, hogy a katonai beavatkozás közvetlen következménye mindenütt gazdasági instabilitás és politikai káosz. Galbraith szerint a megelégedettség anyagi alapjainak szétzilálódását részben az erőnek és a pénznek a társadalom felső 1 százaléka által való felhasználása eredményezi.

Bár Galbraith világos képet fest a megelégedettségről és következményeiről, ránk bízza, hogy megfejtsük és kiértékeljük annak alkotóelemeit. Vajon a mértéktelen, a köz kárára történő személyes fogyasztás a megelégedettség fennmaradásának legmeghatározóbb tényezője? Inkább a személyes érdekekre, mint a közös(ségi) gazdagodásra épül? Vagy a megelégedettség azzal a feltételezéssel egyenlő, hogy a munkát nem lehet úgy újrastrukturálni, hogy megszűnjön a nehéz, ismétlődő műveletek és a tervezés, irányítás elválása?

Galbraith számvetése azt követeli a baloldaltól, hogy lássa tisztán, mi az ő saját politikai célja. A szociáldemokrata pártok folyamatos vereségei szerte a világon azt a feladatot állítják elénk, hogy egy új alternatívát módoljunk ki a főáramú kultúrával szemben, ne csak a pénzügyi kapitalizmus gazdasági esetlegességét hangsúlyozzuk, hanem álljunk elő egy, a kollektív cselekvésre és részesedésre épülő vízióval, miközben céltudatosan munkáljuk ki a gazdaság olyan átalakításának tervét, amely elvezet az ipari demokráciához. Ez csak egy olyan társadalom helyes megvalósításával lehetséges, amilyen talán a XXI. századi szocializmus lehet. Ennek építését azzal kezdhetjük, hogy megvilágítjuk az önelégültség hátterében rejtőző számtalan romboló vélekedést, és teret nyitunk azon vitapontok számára, amelyek most még hét lakatra vannak zárva.

[1] A brit Munkáspárt (Labour Party) elnevezése Tony Blair és Gordon Brown idején, 1994 és 2010 között, amikor a Munkáspárt jobbratolódása, vagyis a neolibe

rális elveknek való fokozott alárendelődése bekövetkezett. (A fordító megjegyzése.)

[2] A brit Munkáspárt vezetője 1992 és 1994 között.

[3] Az anyagi érdekeltséggel (stake), vagyis pl. részvénnyel bírók uralmát megtestesítő gazdaság (a fordító megjegyzése).

a kép forrása