Akik az 1956-os magyar forradalom és szabadságharcot nem csak mint budapesti eseményt ismerik, általában a forradalom két legfontosabb regionális központjában, a Győrött és Miskolcon történtekről tudnak. Győrről tudják, hogy egy parasztpárti politikus, Szigethy Attila volt a forradalom ottani vezetője. Tudják, hogy ott alakult meg a forradalom legfontosabb regionális szervezete, a Dunántúli Nemzeti Tanács.  És végül tudják, hogy egy kalandor elvetélt kísérletet tett ellenkormány alakítására.

Szakolczai Attila írása.

Kép: Győri Város Levéltára

Akik az 1956-os magyar forradalom és szabadságharcot nem csak mint budapesti eseményt ismerik, általában a forradalom két legfontosabb regionális központjában, a Győrött és Miskolcon történtekről tudnak. Győrről tudják, hogy egy parasztpárti politikus, Szigethy Attila volt a forradalom ottani vezetője. Tudják, hogy ott alakult meg a forradalom legfontosabb regionális szervezete, a Dunántúli Nemzeti Tanács, amely egyértelművé tette, hogy nincs különbség a vidéki Magyarország és a budapesti felkelők alapvető céljai között, és amely az ország felét képviselve szólította fel Nagy Imrét a legfontosabb követelések maradéktalan teljesítésére, azzal a konszolidáció feltételeinek megteremtésére. És végül tudják, hogy egy kalandor elvetélt kísérletet tett ellenkormány alakítására.

Arról tudnak, amit már 1989 előtt is tudni lehetett, amit a kádárista történetírás produkált – csak másképp. De ami a kádárista konstrukciókból kimaradt, amit nem eltorzítottak és meghamisítottak, hanem elhallgattak, az még ma sem része a forradalom nemzeti vagy helyi emlékezetének. Abba máig csak az október 23-tól november 4-ig terjedő időszak tartozik bele. Pedig – például Győrött – a forradalom fő- és közszereplői december közepéig nem utóvédharcot vívtak, nem menteni próbálták az esetleg menthetőt, hanem éltek októberben kivívott jogaikkal, gyakorolták az akkor megszerzett hatalmat.

Noha november 4-én szétesett a Dunántúli Nemzeti Tanács, Szigethy Attila pedig elrejtőzött, de vállalt feladatukat továbbvitte a legnagyobb győri üzem, a Vagongyár munkástanácsa. A munkástanács november 5-i ülésén – amelyre beengedték az akkor alakuló kádárista pártbizottság vezetőjét – deklarálta megalakulásának és működésének legális voltát, hogy a gyár általuk lett ténylegesen a dolgozóké. Legitimitásuk egyik fontos záloga volt, hogy már októberben helytálltak a zavarkeltőkkel szemben, amikor a párt szétesett, hatalma szétolvadt. Egyenrangúként tárgyaltak nemcsak a helyi párttitkárral, hanem a szovjet katonai városparancsnok megbízottjával is, akik a sztrájk feladására akarták rászorítani a dolgozók képviselőit. November 4-e után központi kérdés volt a munka felvétele. Kádár az ellenforradalmi veszéllyel indokolta a szovjet katonai beavatkozást, az újra országossá váló sztrájk azonban megmutatta, hogy nem ellenforradalmárokkal, hanem a munkásokkal áll szemben.

A vagongyári munkástanács feltételekhez kötötte a termelés beindítását: a szovjetek tegyenek ígéretet arra, hogy nem avatkoznak bele sem a város, sem a gyár ügyeibe, az utcákról pedig vonják vissza a nehézfegyvereket. Csak ennek teljesülte után szólították fel a dolgozókat a munka felvételére. (A termelés mégis csak 1957 elején indult meg a visszarendeződés új meg új jelei, a közlekedési és energiaellátási nehézségek miatt, valamint azért, mert a dolgozók többsége hajthatatlanul kitartott a Kádár-kormány elutasítása mellett.)

November 7-én kibővített ülést tartott a vagongyár munkástanácsa, amelyen képviseltette magát a többi győri üzem munkástanácsa, a rendőrség, valamint a városi és a megyei tanács vezetői, akik októberben is a nemzeti tanácsot támogatták. Jelen voltak a kádárista párt és a szovjet városparancsnokság megbízottai, akik ezzel de facto elismerték a munkástanácsot a gyári (és a győri) munkásság képviselőjének. A munkástanács ezen kívül két komoly eredményt ért el ezen a napon: küldötteik – hivatalosan az energiaellátás megszervezése érdekében – útnak indulhattak Budapestre, Tatabányára. Ezzel ismét közvetlen kapcsolatba kerültek más üzemek munkástanácsaival, a több napi elzártság után személyesen tájékozódhattak az ország más vidékein történtekről, és tárgyalhattak a teendőkről.

Másfelől az ülésen teljes egyetértés volt abban, hogy az október 23-a előtt is létezett helyi hatalmi szervek (rendőrség, honvédség, tanácsok), csak akkor tudják ellátni feladataikat, ha munkásküldöttek segítik őket. A következő napokban a munkások demokratikusan megválasztották képviselőiket, és egy héttel a szovjet katonai beavatkozás után már ők irányították a városi és a megyei tanácsot, ellenőrizték a rendőrség és az ügyészség munkáját, igyekeztek felügyelni a karhatalom szervezését. És újra megjelent a győri forradalom lapja, a Hazánk, amely december közepéig kiállt a forradalmi vívmányokért, hangot adott a követeléseknek, az országban egyedül független napilapként látta el a tájékoztatás egyre nehezebb feladatát. November közepén pedig visszatért Győrbe Szigethy Attila, aki ugyan semmilyen tisztséget nem vállalt, de személyes tekintélyéből következően ismét a győri forradalom meghatározó szereplője lett.

De a győri forradalomban született rendszer nemcsak abban volt ellentéte a szovjet típusú diktatúrának, hogy választott intézményei törvényesen és demokratikusan, valódi néphatalmat megtestesítve működtek (november közepétől ismét), hanem abban is, hogy nem vesztették szem elől az emberek mindennapjait meghatározó problémákat. A téli tüzelő biztosítása érdekében közvetlenül tárgyaltak a tatabányai munkástanáccsal. A lakáshiány enyhítése érdekében hozzákezdtek a nem lakás céljára használt, valamint a Nyugatra menekültek által elhagyott lakások felméréséhez, hogy azokat a leginkább rászorulók kaphassák meg. A november 4-e utáni felvásárlási láz okozta drágulást megállítandó maximálták az árakat, a feketepiac terjedésének megakadályozására pedig felszabadították a kiskereskedelmet, megszüntetve a mezőgazdasági terményeket forgalmazó vállalat monopóliumát. Növelték a legalacsonyabb fizetésűek bérét, stb. Arra törekedtek, hogy az emberek ne csak szabadon, hanem jobban, emberhez méltóan élhessenek.

A szovjet városparancsnokság és a helyi pártbizottság – valamint zömmel a Hazánk révén az ország nyilvánossága – elé tárt követeléseiken, illetve személyes kapcsolataikon és régi, valamint újonnan alakuló testületeken – Írószövetség, Nagy-budapesti Központi Munkástanács – keresztül továbbra is részt vettek az országos küzdelemben. Követelték Maléter Pál és az őrizetbe vett felkelők szabadon bocsátását, Nagy Imre visszahelyezését a kormány élére, Magyarország semlegességének tiszteletben tartását, a szovjet csapatok kivonását.

November közepére Győrött sikerült elhárítani a kádárista visszarendeződési kísérletet, helyreállítani a november 4-e előtt megteremtett demokratikus rendet, a tényleges néphatalmat. A siker azonban nem tartott sokáig. Miután a magát a munkásság élcsapatának mondó párt politikai eszközökkel nem tudta megdönteni Győrött a munkáshatalmat, olyan terrorhadjáratot indított, aminél a Rákosi-rezsim is elviselhetőbb volt. Az internálás, a statárium, a pufajkás erőszak, a letartóztatási kampányok, a rendőrségi fogdákban folytatott kínzások, valamint a bírósági színjátékot követő és a minden törvényi formát nélkülöző gyilkosságok ellen a forradalomnak nem volt eszköze, nem volt védelem. A kádárista propaganda és megtorlás pedig elérte, hogy az emberek azt is elfelejtették, és igyekeztek is elfelejteni, hogy egykor, egy rövid időre tényleg néphatalom volt egy demokratikus országban.