A modernkor kezdete óta minden haladó mozgalom és párt szembetalálta magát azzal a kérdéssel, hogyan viszonyuljon a társadalmi, nemzeti, vallási hagyományokhoz. A válaszok koronként és országonként változóak, de a hagyományok és a modernség megfelelő egyensúlya és összhangja minden modernizációs folyamat egyik kulcseleme. A magyarországi progresszió egyik fő problémája immár 100 éve, hogy viszonya a nemzeti hagyományokhoz rendezetlen és ellentmondásos. 

Rácz Gábor írása. 

Kép: Derkovits Gyula: Dózsa

A modern történelem egyik legsikeresebb modernizációs folyamata a 19. század végén Japánban zajlott le. Az addig a világról teljesen elzárt és iparosodatlan ország néhány évtized alatt vált perifériális országból katonai és gazdasági nagyhatalommá. A Meidzsi restaurációt vezető fiatal szamurájokból álló kormányzatnak nem volt könnyű dolga amikor a sok százévnyi elzártság után egy alapvetően konzervatívan gondolkodó a külvilággal szemben bizalmatlan társadalmat megpróbálta a nyugati gazdasági és politikai minták szerint modernizálni. Mégis viszonylag gyorsan és nagyobb társadalmi konfliktusok nélkül sikerült. A siker titka abban rejlett, hogy megtálalták azt a eszmét ami mögé fel lehet sorakoztatni a nép egészét. Nem „demokráciára”, „liberalizmusra”, „modernizációra” vagy „nyugatosodásra” hivatkoztak hanem egy sajátosan Japán eszményt tűztek a zászlajukra: „A császári hatalom helyreállítását”.  Ezt természetesen a valóságban nem volt igaz. A császár hatalma igazából nem nőt meg jelentősen az országot egy szűk politikai elit irányította azonban ez az eszme nagyon jól megfelelt annak, hogy ennek nevében bevezessenek egy sor reformot ami lényegében a nyugati gazdasági, politikai és katonai minták átvételét jelentette. Ezzel Japán viszonylag gyorsan néhány évtized alatt vált perifériális országból gazdasági és katonai hatalommá.  Ez a reformfolyamat természetesen nem egy baloldali sokkal inkább egy konzervatív reformista folyamat példája viszont mindenképpen tanulságos arra nézve hogyan lehet egy erősen konzervatív és zárt társadalmat modernizálni. Ha jobban szétnézünk a világban a legsikeresebb baloldali mozgalmakat és kormányokat ott találjuk ahol a baloldali egyenlősítő eszmék a leginkább össze tudtak kapcsolódni a nemzeti függetlenségi törekvésekkel és a népi/nemzeti hagyományokkal. 

Manapság Magyarországon a baloldaliság és a nemzet fogalma élesen kettéválik a közgondolkodásban.   A nemzeti baloldal gondolata gyakorlatilag értelmezhetetlen a mai magyar politikában pedig nemzetközi szinten sok példa van a rasszizmust és sovinizmust elutasító de a nemzeti érdekek képviseletét felvállaló baloldali politizálásra (Lásd: http://en.wikipedia.org/wiki/Left-wing_nationalism#Europe). Nelson Mandela vagy Mahatma Gandhi a magyar baloldaliak számára is rokonszenves személyek de kevesen gondolnak bele, hogy miközben mindketten baloldaliak voltak és szociális-egalitárius célokért küzdöttek közben mind a ketten karakteresen nemzeti politikát is képviseltek hiszen saját népük vagy országuk szabadságáért is küzdöttek sajátosan a helyi nemzeti hagyományoknak megfelelő módszerekkel. A manapság erős és sikeres dél-amerikai baloldali mozgalmak is tipikusan nemzeti baloldali mozgalmaknak tekinthetőek, hiszen politikájuk központi eleme saját országaik függetlenségének megerősítése és az elsősorban amerikai nagyhatalmi befolyás csökkentése a térségben. Írországban a nemzeti radikalizmust a baloldalon találjuk meg (Sinn Fein) és a Görögországban egyre befolyásosabb Syridza párt is baloldali alapon küzd a görög állam szuverenitásának megőrzésért a nemzetközi pénzügyi intézmények egyoldalú befolyásával szemben. Ezek a példák mind azt mutatják, hogy azok a baloldali mozgalmak tudnak a leginkább sikeresek lenni amelyek nem egyoldalúan igyekeznek másolni valamilyen külföldi mintát hanem megtalálják a baloldaliságnak a saját országuk nemzeti/népi hagyományaihoz illeszkedő formáját és egyenlősítő demokratikus és szociális törekvéseiket össze tudják kapcsolni saját országuk nemzeti érdekeinek képviseletével. 

A mai magyarországi baloldal viszonya a nemzeti hagyományokhoz és a nemzeti érdekek képviseletéhez igen ellentmondásos. A baloldal fél még a progresszív nemzeti hagyományok és szimbólumok ( Dózsa, Táncsics, Petőfi, Ady, Bibó, 1848 és 1956 öröksége)  felvállalásától is. Az antifasiszta vagy baloldali tüntetéseken jellemzően elég kevés a nemzeti zászló. A nemzeti progressziót leginkább kifejező Kossuth címer használatára történtek kísérletek, de nem jártak átütő sikerrel. A baloldaliak és liberálisok rendszerváltás utáni kényszerkoalíciójának eredménye képen a népi baloldaliság hagyománya teljesen elhalványult, aminek egyenes következménye volt a baloldal kiszorulása a kistelepülésekről és ezzel együtt a szélsőjobboldal vidéki megerősödése, a népi szavazók jobbra sodródása.   Nemkülönben problémás a magyar baloldal viszonya a határon túli magyarsághoz, ami azért is paradox mert a kisebbségek jogainak védelme hagyományosan baloldali feladat. A mai magyar baloldalon a rendszerváltás után a „nyugatosodás” - egyébként önmagában helyes  de nálunk sokszor félreértelmezett – törekvése háttérbe szorította az európai integráció és általában a globális gazdasági és politikai rend baloldali kritikájának megfogalmazását. Márpedig egy korszerű 21. századi baloldal nem létezhet úgy hogy ne legyen saját alternatívája a jelenlegi neoliberális világrenddel és az EU mostani hibás neoliberális irányvonalával szemben már csak azért sem mert láthatóan ez a modell súlyos válságban van. Sajnos a balliberális értelmiség nagy része pont olyan gyarmati pragmatizmussal próbált meg Brüsszelhez és az EU-hoz viszonyulni mist annak idején több száz éven át Bécshez, Isztanbulhoz vagy Moszkvához vagyis egyoldalúan követni akarta a birodalmi központ elvárásait. Ez a hozzáállás nem csak a nemzeti érdekeket hagyta figyelmen kívül de lényegében ellenkezik az európai integráció szellemiségével is hiszen az pont azon alapulna, hogy a tagországok maguk is igyekeznek formálni az integrációt és demokratikusan igyekeznek saját polgáraik érdekeit  képviselni. Így az EU és a globális világrend kritikája az antidemokratikus és Európa ellenes szélsőjobb témájává vált Magyarországon. 

Nyilvánvaló, hogy a hagyományos nemzeti, kulturális és vallási identitások a 21. században is fontos részei lesznek az emberek életének és ezzel a kortárs magyar baloldalnak is számolnia kell ha nem akar végérvényesen kulturális gettóba kerülni. Olyan társadalom amely folyton választásra készteti polgárait a modernség és a saját kulturális hagyományai között nem lehet sikeres. Ezért is meddők a mai magyar politikai viták hiszen eleve hibás kérdésfeltevésen alapulnak. Ahhoz, hogy ebből a helyzetből a magyar társadalom kiutat találhasson alapvetően újra kellene rajzolni a politikai palettát és újra kellene értelmezni a politikai identitásokat Magyarországon. A „balliberálisok” és a „nemzeti konzervatívok” sehová sem vezető csatája helyet újfajta politikai felosztásra lenne szükség. Ehhez arra lenne szükség, hogy a gazdasági értelemben mindig is jobboldali liberálisok visszatérjenek a politikai jobboldalra és a mérsékelt konzervatívokkal közösen létrehozzanak egy  európai értelemben vett jobbközép tömböt ami elkötelezett az alkotmányosság és az európai normák mellett.  Míg ezzel párhuzamosan a jobbra sodródott – gazdasági és szociális értelemben inkább baloldali-  népieket vissza kellene hozni a baloldalra és velük közösen létre kellene hozni egy a jelenleginél sokkal plebejusabb/népiesebb a nemzeti progresszióra építő baloldalt ami felvállalja a létező kapitalizmus és az EU jelenlegi neoliberális irányvonalának demokratikus és szociális alapú de mégis nyugatos kritikáját. Egy ilyen új baloldal képes lehet arra, hogy visszaszorítsa a szélsőjobboldalt. Ha létre tudna jönni egy ilyen új politikai felosztás az lehetőséget tudna adni a magyar demokrácia újjáépítéséhez és végre lehetőséget adna a mai magyar társadalom valós problémáinak a megvitatására a modernség és a hagyományok közötti egyensúly megteremtésére is.

Nyilvánvaló, hogy ettől most még nagyon messze van a magyar politika és a jelenlegi politikai erők nem is alkalmasak a jelenlegi formájukban egy ilyen új politikai kultúra és pártszerkezet megvalósítására. De ha el tudnánk jutni annak felismeréséig, hogy erre lenne szükség azzal már legalább a kiinduló pontig el tudnánk jutni.