Fotó: Flickr/ Chris Devers

A kormányváltó szövetség az elmúlt hónapokban hatalmas nyomás alá helyzete a közvéleményt, megpróbálva kikényszeríteni, hogy általánossá váljon a végveszély érzete a társadalomban. A választások éjszakáján a megsemmisítő vereségre adott politikusi reakciók tükrében azonban senkinek nem lehet szemernyi kételye sem afelől, hogy ami itt zajlik, az nem az országot megmenteni igyekvő demokraták tragédiája, hanem csak a korábbi balliberális oldal komédiája.

Kiss Viktor a globális korszak politikájáról és a jobboldal győzelméről.

Hogy érzed magad?

Miközben másokat mély letargiába taszítottak a választási eredmények, én régóta nem éreztem magam ilyen felszabadultnak, mint vasárnap este.  Megpróbálom elmagyarázni, hogy miért. A kormányváltó szövetség az elmúlt hónapokban hatalmas nyomás alá helyzete a közvéleményt , megpróbálva kikényszeríteni, hogy az „összefogás” a végveszély: a jobboldal antidemokratikus, gazdasági válsághoz vezető és keleti orientáltságú hatalomgyakorlásának megszüntetésének szinonimája legyen. A választások éjszakáján a megsemmisítő vereségre adott politikusi reakciók tükrében azonban senkinek nem lehet szemernyi kételye sem afelől, hogy ami itt zajlik, az nem az országot megmenteni igyekvő demokraták tragédiája, hanem „csupán” a korábbi balliberális oldal komédiája. Ezek az emberek nem csak önmaguk karikatúráivá váltak időközben, de sajnos azoknak a szerepeknek, szervezeteknek és pózoknak a dzsentrijeivé is, amiket hajdanán oly komolyan tudtunk venni valamennyien. (A PM esete persze más történet, remélem valaki őszintén megírja)

A Fidesz nem tette meg azt a szívességet a választási kampányban Mesterházy-éknak, hogy létezőként ismerje el őket. Bár nem vagyok politikai elemző, de számomra az „összefogás” társadalmi beágyazottságát, érveit és önpozícionálását, erősségeit és gyengéit, módszereit és választási eredményeinek eloszlását (!) tekintve inkább tűnik a 90-es évek SZDSZ-ének, csak éppen vörösre festve, mint Horn Gyula hajdani sokszínű és (sokat elemzett módon) az újkapitalizmus gazdasági alapzatát maga mögött tudó, lepanelprolizott néppártjának.

És ez nagyon jól van így.

Ez a helyzet ugyanis az újrakezdés reményét és kényszerét jelenti. Nem mintha a liberális fantom elleni harc újabb sikerét látnám benne, hanem mert végre (legalábbis spekulatív-logikai értelemben egyelőre)  felszabadult a hely, amit be lehet laknia valakinek. A kérdés végre nem az többé, hogyan fogják legyőzni „ezek” valaha is Orbánt és „tejóég” hogy fognak kormányozni aztán. (vö: kisebbik rossz) A kérdés, hogy mit gondolunk és mi történik egy olyan helyzetben, amikora zizeki értelemben felettes énünk többé nem Bokros Lajos és Fodor Gábor, amikor egy „ténylegesen új pólus” megteremtésének érdekében szabadjára kell engednünk saját politikai tudattalanunkat. Az ilyen pillanatokat a hagyományos marxista szótárban valaha úgy hívták osztályharc. A posztbaloldal időszakában azonban semmi nem egyszerű és magától értetődő. Meglátjátok majd mennyire nem az.

Én attól félek, hogy túlzottan sokan lesznek, akik végül nem találnak már magukban semmit a rendszerváltó liberalizmus és a posztkádári szociáltechnokratizmus kiüresedett toposzain túl. TGM skandalumnak tartja, hogy az összefogás jelöltjei között nem voltak munkások, hogy nincsen szakszervezeti hátterük, hogy a baloldal és holdudvara nem a szegényekhez, hanem csak róluk beszél. Egyetértek – bárha ez számomra többet elárul arról, hogy milyen volt ez a kormányváltó blokk és holdudvara „a mélyrétegekben”, mint arról, hogy milyen kellene, hogy legyen az új – nevezzük így – baloldali blokk. Idegünk rángó háló, vergődik benn’ a mult sikos hala. Hát így. Csak éppen az ő zsebükben a tőke cincog...                  

Miért hagytuk/hagyták, hogy így legyen?

Mind Orbán, mind a Jobbik azzal tudott sikeres lenni a választók körében, hogy felismerte: az új évezred második évtizedében a politikának azzal kell kezdődnie, hogy újradefiniálja önmagát. Az új magyar szélsőjobb szerint a politika nem más, mint a „rendes és normális”, de „sorsukra hagyott” emberek önvédelme és önszervezése az őket kívülről és felülről veszélyeztető problémákkal szemben. A választási eredmények egyértelművé tették: a Jobbik egy posztfasiszta párt, amely az „ódon baloldallal” szemben erős ott, ahol kevés a munka és sok a cigány. A Fidesz számára a politika egészen más: valami olyasmi, amit a nemzeti centrum menedzselésének nevezhetnénk. 

A legnagyobb adszurditás számomra talán az volt az elmúlt négy év balliberális közbeszédében, hogy teljes mértékben figyelmen kívül hagyta a jobboldal önmagáról szóló beszédét, nem volt hajlandó elismerni, hogy fennáll annak a lehetősége, hogy ezek tényleg azt csinálják (esetleg: alapjában azt csinálják, csak ezen belül még mást is, amiről nem beszélnek), amit állítanak. Pedig hát Orbán egyik első beszédében megmondta 2010-ben: "Magyarország túllépett a XX. század ideológiai keretein, és megszületett egy új politikai közösség, a nemzeti centrum. ... Mindenki beletartozik, aki nem akarja hogy a múlt, a megdöntött rendszer visszatérjen, aki bízik abban, hogy a nemzeti együttműködés rendszerében "képesek leszünk jobb jövőt teremteni". A nemzeti centrum mindenki felé nyitott, csak az nem tartozik bele, aki nem akar a része lenni. ... Egy erős politikai közösség az egyetlen sikeres út az új évezred [globális] viszonyai között. Számomra a kormányzás értelme a nemzeti centrum védelme, erősítése, bővítése: amiért kormányzunk, az a nemzeti centrum, ahogy kormányoznak, a nemzeti együttműködés rendszere."

Hát pedig világos beszéd volt ez globalizációról, hatalomról, ellenzékről, lojalitásról és nemzeti közösségről.

A politikai szubjektum áthelyezéséről egy olyan politikai-gazdasági entitásba, amely valahol a nemzeti politikai rendszer és a globális tér között lebeg.

Egy olyan hatalmi blokk létrehozataláról, amely az EU pénzekből, a földből és a kapcsolt „nemzeti” tőkés vállalkozásokból, állami apparátusból épített gazdasági-intézményi monopóliumon alapul, kiépíti saját függőségi szolgáltatásait/láncait, együttműködéseit/alkuit és függetlenségi-pozíciómenedzselő harcait kifelé és befelé egyaránt – milliókat bevonva a remény, összetartozás és mobilizáció ígéreteivel egészen a rezsiharcig és a közmunkáig bezárólag. És persze ellehetetlenítve politikai ellenfeleit és konkurenseit.

A balliberális narratíva szerint ez egy velejéig romlott, a nyugat által tűrhetetlen  és rövid távú gazdasági összeomlásra kárhoztatott pitiáner diktatúra. Lehet, bár az elmúlt négy évben ezt szinte minden héten megjósolták. Valójában azonban azért is kerültünk ebbe a helyzetbe, mert elmaradt (megakadályozták) a szembenézés azzal, hogy az orbáni politikakép a mai magyar társadalmi struktúrában nem csak „működő” és „élhető”, a globális kapitalizmus és az uniós félperiféria viszonyai közt modellként értelmezhető és a nemzet új fogalmában ideologizálható – de bizony egybeesik az elmúlt évszázadokban, no meg a rendszerváltás óta (bizony a balliberális oldal hatalomgyakorlása idején is) szerzett számos társadalmi tapasztalattal a politika mibenlétét illetőleg.

Veszélyes leltár ma a dolgok őszinte számbavétele. A balliberális oldal maradványa inkább még mindig 1989 rendszerváltó szabadelvű politikaképét próbálta lenyomni a társadalom torkán. De hát akkor még mást jelentett az államszocializmussal szembeállított citoyen, az állampolgár, a racionális polgár, a szabad individuum, a civil – bizonyára sokkal többet, mint az újkapitalizmus „politikai oroszlánbőrét”. És mást jelentett a piac szabadsága felett őrködő és szociális következményeit tompító állam képe, hiszen a piac a döntéseket hozó és saját sikereiért felelős, hatékony és versenyelvű, de főleg sokat fogyasztó egyének világaként jelent meg a tervgazdaság és hamis kollektivizmusa ellenében. A krízisről krízisre vergődő globális kapitalizmus hátsó udvarában ezekből szükségszerűen (vö: Immanuel Wallerstein radikális liberális elitcsoportjai) a piaci fundamentalizmus, a feltétlen igazodás a tőkéhez-nagyhatalmakhoz, a hiteltelen szociális demagógia, a neoburzsoá képmutatás, az antifasiszta, kelet-ellenes, kollektívum-ellenes, önvédelem-ellenes, állam-ellenes, minden ellenes paranoia és a velejéig amerikanizált-urbánus-elitizált (politikai) kultúra sovinizmusa maradt meg.  A gazdagok oldalán álló ideál és a szegények hétköznapi rögvalósága – jaj de régi történet ez. A balliberális oldal most elkezdett a kifinomult, az igazságot ismerő polgárok, kontra az ügyesen elbutított és hosszú évek alatt dekultúrált milliók képével operálni, ami persze ma már sehol nem szalonképes, eredendően antidemokratikus, jobboldali és reakciós gondolat.

Ehelyett meg kéne érteni az elmúlt évek „antiliberális offenzívájának” üzenetét: 2014-re ez a politikakép (és nem az emberi jogok, a szabadság, a demokrácia, vagy éppen a piac) szenvedett megsemmisítő vereséget. Anélkül, hogy „önmagától” bármi reményteljes dolog töltené be a keletkező vákuumot. Visszatérés pedig nincs többé. Ha bárki újra kihívója akar lenni Orbánnak (és a Jobbiknak), akkor annak nem a „személyi, szervezeti, eszmei, kommunikációs” konzekvenciákat kell levonnia, nem „az elvei mellett kell kitartania”, nem „Orbán/a liberális demokraták/a létező baloldal könyörtelen ellenzékének kell lennie”, nem „új ajánlatot, jövőképet, víziót” kell felvázolnia (és folytathatnám) – hanem el kell tudnia mondania a társadalomnak, hogy szerinte mi a politika ma és ebből mi következik. Mert ellenkező esetben erre fog berendezkedni a társadalom, ehhez fogja kapcsolni reményeit és boldogulását, ebben a formában fogja rühelleni az egészet, ami van. És ez bizony erős kötelék lesz Az új baloldal tételmondata nem lehet más, mint hogy a legnagyobb veszély ma nem az orbáni konszolidáció (jelentsen akármit is), hanem ha továbbra sem tud senki „jobbat”.

Az orbáni politikakép valós ellensúlya 2014 után már csak egy olyan új baloldali politikakép lehet, amely ellenfeleit is másnak látja.

Úgy érzem, a szorgalmas elméleti munka és intellektuális megújulás ideje jött el.