A magyar társadalmi és gazdasági válság mélyebb, sokrétűbb annál, semmint hogy egy társadalompolitikai intézkedésre mint megmentőre lehetne tekinteni. Ahogyan nem demagóg az alapjövedelem, úgy nem álbaloldai neoliberális az, aki erkölcsösebb, célszerűbb és gazdaságosabb javaslatot tesz. Nem finanszírozhatósági kritikám van a PM javaslatával szemben. Ha takarékos fiskális politika mellett volna is pénz a feltétel nélküli alapjövedelem folyósítására, akkor sem volna szabad bevezetni. Lehetséges olyan megoldás, amely erkölcsösebb, politikailag sokkal célszerűbb és gazdaságilag is fenntarthatóbb. Aki egy – ekkora méretben még ki sem próbált – eszközre egyszerűsíti le a válság megoldását, valójában csökkenti a hatalomra jutás utáni tényleges kibontakozás esélyét, mert önmaga későbbi legitimációja felszámolásának útját kezdi el kikövezni még ellenzékben.

Szigetvári Viktor írása.

Kép: http://www.ieet.org/

A magyar társadalmi és gazdasági válság mélyebb, sokrétűbb annál, semmint hogy egy társadalompolitikai intézkedésre mint megmentőre lehetne tekinteni. Szemben a Braun Róbert által írtakkal, a lehetséges társadalompolitikai intézkedések tekintetében mindig párhuzamosan létezik több, erkölcsileg, politikailag és gazdaságilag is egyszerre megalapozott alternatíva.

Az európai jóléti rendszerek az elmúlt évtizedben új kihívásokkal szembesülnek a fenntarthatatlan növekedési kilátások és az elhúzódó válság közepette. E bajokra új megoldásokat kell találni, és bizonyítékokra alapozva próbálkozni kell – ennek a diskurzusnak része az alapjövedelem vita is.

Nem populista, nem ez a baj

Nem tartom demagóg javaslatnak sem a minimumjövedelem, sem pedig az alapjövedelem koncepcióját, még feltétel nélküli formában sem. De ahogyan nem demagóg az alapjövedelem, úgy nem álbaloldai neoliberális az, aki erkölcsösebb, célszerűbb és gazdaságosabb javaslatot tesz.

A Párbeszéd Magyarországért Párt (PM) javaslata inkább a feltétel nélküli alapjövedelem-koncepciókhoz áll közel, bár a dolgozó aktív korúaknál csak erősen szűkített értelemben. A javaslat más, mint a Karácsony Gergely által polgármesterként bevezetett zuglói megoldás (feltételekhez kötött minimumjövedelem), amely a magyar szociális rendszer egészének ostoba, kormányzati átszervezésére ad helyi választ.

Nem finanszírozhatósági kritikám van a PM javaslatával szemben. Stabil növekedés mellett a társadalompolitikai juttatások és az adórendszer átfogó átstrukturálásával teremhető olyan helyzet Magyarországon, amelyben akár meg is valósítható egy alapjövedelem-koncepció. Bár meggyőződésem szerint csak legalább 30 százalékkal alacsonyabb jutattás-szinten, mint azt a PM javaslata tartalmazza.

Tiszteletreméltó a PM igyekezete, hogy költségvetési számokkal is alátámassza javaslatát. Ugyanakkor a tanulmányban prezentált költségvetési kiadás-átrendezések valójában nem kellően alátámasztottak, vannak közöttük bázisba épülőként prezentált egyszeri tételek, bizonytalan, de lehetséges hatékonyságnövelésre épített azonnali kiadások, a tisztázatlan viselkedési hatásokból következő bevételkiesések, és ez rontja a tanulmány meggyőző erejét.

Ha volna rá pénz, akkor sem

Ha takarékos fiskális politika mellett volna is pénz a feltétel nélküli alapjövedelem folyósítására, akkor sem volna szabad bevezetni. Lehetséges olyan megoldás, amely erkölcsösebb, politikailag sokkal célszerűbb és gazdaságilag is fenntarthatóbb.

Nem látható, miért ösztönözné a szegényeket a munkaerőpiaci integrációra a bemutatott, feltétel nélküli javaslat. A magyar munkaerőpiacon keresleti és kínálati feszültségek egyszerre vannak. A hátrányos helyzetű térségekben e bajok átetnicizált feszültségekkel is együtt járnak. További bizonyítást igényelne, hogy miként alakítaná át egy feltétel nélküli, univerzális jóléti juttatás a helyi kibontakozásban való érdekeltségi viszonyokat. Állami szempontból nagy luxusnak tűnik a lemondás bármiféle együttműködési feltétel támasztásáról.

Aki egy – ekkora méretben még ki sem próbált – eszközre egyszerűsíti le a válság megoldását, valójában csökkenti a hatalomra jutás utáni tényleges kibontakozás esélyét, mert önmaga későbbi legitimációja felszámolásának útját kezdi el kikövezni még ellenzékben. Olyan dologhoz köti a hajóját, amely nem mindenkit visz magával; akiket visz, azok nem mind így akarnak utazni; és a lemaradók pedig, még örülni sem tudnak mások utazásának.

Nem csak a nyomor a baj, sajnos

A mai magyar társadalmi és gazdasági válságban minden korábbinál fájóbban szembesülünk az immár legalább 4 millió szegény és lecsúszó alsó-középosztálybeli mindennapos megélhetési konfliktusaival.

A Fidesz nekik érdemi alkut valójában nem ajánlott a politikai elnyomás és manipuláció révén felhergelt indulatokon túl. A bérből élő, aktív korú családok számára a kormány csak az adórendszer felső-középső régióiban biztosított többletjövedelmet, a felső két decilishez tartozókat pedig fenntarthatatlanul nagy kedvezményekhez juttatta. Ez polgárosodást nem teremt, a nyomorban élők számát növeli, közös gyarapodást nem ígér, a szegénységben élőket bünteti és megbélyegzi, valamint az elhibázott közmunkaprogrammal és a jóléti juttatások szűkítésével valójában megváltoztathatatlanul benne tartja az érintetteket a nyomorban.

A PM által javasolt megoldás 2000 milliárd forintnál is nagyobb jóléti átcsoportosítást jelent. A kínált társadalmi alku a bemutatott koncepció szintjén így szól: a szegények helyzetén egycsapásra javítunk, a középosztály nem veszít, a vagyonosak pedig többet adóznak, de az ő személyi jövedelemadójuk amúgy is túl lett csökkentve a Fidesz által. A többi költségvetési forrást pedig különböző, politikailag szükségtelennek ítélhető kezdeményezések megszüntetéséből és új bevételi forrásokból biztosítjuk.

Az elbizonytalanodó magyar középosztály problémájáról fájóan hallgat a tanulmány. A PM javaslata túl drágán tesz kísérletet a gyenge magyar középosztály békéjének megvásárlására annak érdekében, hogy közben a szegények és nyomorban élők helyzetén érdemben javítson. Nincs tisztázva kellően, hogy a családi adókedvezmény megszüntetése és az aktív korú, dolgozók új támogatási megoldása hol okoz veszteségeket (félek tőle, hogy két gyerek esetén a bértábla közepe felett már sokkal hamarabb, mint azt a PM sugallja).

Akik csak néhány tízezer forinttal vannak a szegénységi küszöb felett, és talán tudnak félrerakni egy keveset a hónap végén, nem találják meg magukat az alapjövedelem koncepciójában. Lehet nekik bizonyítani, hogy több pénz lesz a zsebükben, de azt ők jobban szeretnék fenntartható bérben, jobb adórendszeren keresztül megkapni, nem segélyben. Egy felelős állam inkább arra törekedne, hogy őket ne univerzális jóléti juttatásokkal stabilizálja, hanem biztosítson célzott, szükséglet alapú támogatásokat időszaki vagy hosszabb távú problémáikra, miközben stabil és növekvő bért fizet vagy fizettet nekik.

A magyar városi középosztály és felsőközéposztály vagy nem jelenik meg a papírban, vagy csak mint „gazdag”, akitől kérni kell. Holott ez a társadalmi csoport sajnos messze nem polgárság, csak egyszerűen stabilan él. Sokszázezer olyan magyar adófizető van, akiktől több szolidaritást kell kérni az egykulcsos adó után egy kormányváltást követően. De a feltétel nélküli alapjövedelem PM által javasolt koncepciója mind a jövedelmek és juttatások szintjén, mind pedig a lelki dimenziók területén túl sokat kér és valójában keveset ad a dolgozó aktív korúaknak.

További probléma az elmúlt évek egyik legnagyobb eltagadott költségvetési feszültsége: a nyugdíjak 2010 utáni helyzete. A Fidesz 5 év alatt visszaadta a 13. havi nyugdíj négyötödét, és az infláció manipulálása révén a gazdaságunk teljesítőképességéhez képest reálértékben túlemelte a nyugdíjakat. Mindezzel nem azt állítom, hogy a nyugdíjasok gazdagok volnának. Dehogy. Az azonban biztos, hogy a jelenlegi kormány folytatta az elmúlt évtizedek rossz hagyományát, amikor a nyomorban élők helyzetének kortól független stabilizálása helyett a megtermelt többletjövedelmünk jelentős részét a nyugdíjrendszerben költötte el.

Miért fontos ez a PM javaslata kapcsán? Mert ha igazán bátor társadalompolitikai javaslattal állnánk szemben, akkor egyszerre beszélnénk a nyugdíjrendszer fenntarthatóságának gondjairól, benne részben az elmúlt években túlemelt nyugdíjak beépülő költségvetési fenntarthatósági hatásairól, ezek időben elnyújtott visszavonásáról, a későbbi emelések összekötéséről a gazdasági teljesítményünk növekedésével, és a megspórolt pénzből az aktív korúak célszerűbb segélyezéséről. Ezzel szemben a PM javaslata maximum a nyugdíjasokat érintő pozitív elemekről beszél.

Nem köti újra a szolidaritási alkut

A szolidaritás további roncsolódásához vezet, ha a magyar társadalomnak a kormányváltás után ajánlott jóléti- és béralkut csak rózsaszínre festve mutatjuk be. A feltétel nélküli alapjövedelem nem újraköti a társadalmi szolidaritás szétvert vagy talán sosem volt kötelékeit, hanem szétszakítva konzerválja őket.

A korszülött jóléti állam bűnös alulfinanszírozottságát úgy oldja meg rengeteg pénzzel, hogy új alkut valójában nem kínál. A gyenge magyar középosztály és alsó-középosztály adóbefizetései után nem láthatja a javaslatban, hogy mi célból, milyen elvárásokkal ad az állam pénzt a szegényebbeknek. Erre lehet mondani, hogy nem fontos, de valójában nagyon fontos ez.

A Fidesz demagógiája által manipulált, a szegénységet csak megbélyegezni látó polgárokat újra meg kell nyerni egy erősebb, jobban és célzottabban finanszírozott magyar jóléti modellnek. A feltételnélküliség nem hozza ezt el.

Más bajok is vannak, pénz viszont nem marad

A pénzügyi mozgástér egészének felhasználása egy társadalompolitikai eszközre hiba. Az univerzális juttatások ugyan jobban eljutnak a kedvezményezettekhez, de a világban számos olyan, átmeneti modellt ismerünk, amelyek nem a helyi kisbíróként viselkedő hatalmasságok kénye-kedvének szolgáltatják ki a rászorulók nyomorát.

A közmunkaprogram a mai formájában hibás ugyan, de kizárt, hogy ne lenne szükség Magyarországon még jópár évtizedig jobban működő közfoglalkoztatási, átképzési, állami, félpiaci és piaci megoldásokra a munkaerőpiacon. Egy nem megbélyegző közfoglalkoztatási megoldás segíthet azok helyzetén, akiknek a munkájára a jelenlegi munkaerőpiacon nincs kereslet. Sokkal több helyi, civil és vállalkozói együttműködésre van szükség, ezek célzott támogatására, minderre a PM javaslata alapján már nem maradna pénz.

Jobban finanszírozott aktív munkaerőpiaci eszközök kellenek, sokkal jobban támogatott állami munkaügyi ellátórendszer, amelyben a benne dolgozók nem azért értik a nyomor különböző rétegeit a mindennapokban, mert maguk is a létminimum alatt keresnek, hanem azért, mert esetgazdaként végig tudják kísérni a leendő munkaválllalót a saját, személyes útján a nyomorból és munkanélküliségből a stabilabb foglalkoztatotti viszony felé.

Új jóléti alku, nem csak a szegényekkel

Nem lehet megúszni, hogy egy új jóléti alkut kössön önmagával az ország. De ehhez több és jobb eszköz, valamint helyenként több pénz kell. A rendszerváltás utáni évtized konszenzusához képest erősebb jóléti intézkedésekre, baloldalibb újraelosztás-politikára van szükség, amely nem csak az amúgy is gyenge lábakon álló középosztálybeliek stabilizálásra törekszik, hanem valóban segít a nyomor enyhítésében.

Ehhez érdemes és szükséges is konfliktust vállalni sokak jóléti önzésével, amely nem rossz szándékból fakad, hanem az elmúlt évek bajaiból és kiszolgáltatottságából. De akkor tekintettel kell lenni ezen érzésekre az új jóléti rendszer tervezése során is, különben sem legitim nem lesz, sem elfogadott. Ami egyenes út a sikertelenséghez.

A Haza és Haladás Alapítvány korábbi kutatási programja, amely egy erős együttműködési feltételhez kötött juttatás bevezetését javasolta érdemben vizsgálta a magyar középosztály és alsóközép-osztály attitűdjeit egy átalakított segélyezési rendszerhez. Az emberek elvárják, hogy a támogatottak feltételekkel szembesüljenek bizonyos juttatások esetén. Ha ezek a feltételek a következő generációk gyarapodásához, előre lépéséhez kapcsolódtak, el is fogadták a megközelítést. Egy jó szociálpolitikai kezdeményezés akkor jó, ha nem csak a baj enyhítésére használ célszerű eszközöket, hanem ha erősíti a rendszer egészének legitimitását is. Félek, a PM javaslatának kidolgozását nem kísérték ilyen vizsgálatok.

A feltétel néküli alapjövedelem az ismertetett formában nem csak az elvárt tekintetben alakítja, hanem torzítja is a háztartások gazdasági helyzetét. A medián jövedelem alatti sávban a minimálbéremeléssel együtt túlzóan összenyomja a bérskálát a javasolt rendszer, tisztázatlan ellenérdekeltségeket teremt a foglalkoztatás területén, miközben tovább erősíti az amúgy éppen csillapítandó, a megbélyegző szegényellenességtől megszabadítandó jóléti önzést. Ezzel táptalajt biztosítva a szélsőjobboldal demagógiájának, amely leegyszerűsítően hazudik érdemesekről és érdemtelenekről. Ennek ellent kell tudni tartani, de ehhez az kell, hogy érthető és elfogadható is legyen az új jóléti alku, amit egy kormányváltás utánra kínál a mai ellenzék.

Tudatosabb állami bér- és jövedelempolitikára van szükség, segíteni kell a kollektív alkukban kialakított piaci bérmegállapodásokat. Figyelni kell az elmúlt évek nemzetközi kutatásainak eredményeire, amelyek egyértelműen arra hívják fel figyelmünket, hogy a fenntartható üzleti környezet biztosítása mellett az államnak segítenie kell a bérek fokozatos, fenntartható emelését a piaci szektorban, különben a gyenge érdekérvényesítő képességű munkavállalókat mindig le fogják nyomni a munkaadók a béralkukban.

Rendezni kell tudni továbbá az állami szféra bérviszonyait, különösen az oktatásban és az egészségügyben. Érdemi kísérletet kell tenni a vagyonadó szolidaritási célú bevezetésére, amely kizárólag nagy értékű vagyonelemeket érintheti, nem az átlagember átlagvagyonát. A jóléti állam megerősítése során át kell gondolni a családi pótlék mai rendszerét, mert bár leginkább még mindig ez jut célba, de mindig lehet jobb megoldást találni. Meg kell erősíteni, mind a rendelkezésre álló források, mind pedig a benne dolgozók megbecsültsége szintjén a munkaügyi- és szociális ellátórendszert. Ezekre mind többletforrás szükséges, amire már nincs semmi tartalék a PM javaslatában.

Bonyolult válság, sokrétű megoldás

Egy új magyar köztársaság kibontakozása során a gazdaság- és alkotmánypolitika területe mellett akkor jár el helyesen az ellenzék a társadalompolitikában is, ha nem hazudja egyszerűnek a világot célszerűségi érvekkel, tetszetős politikai termékekre vágyva, hanem a bonyolult magyar válság megoldására sokrétű eszközöket javasol, és ezek használatára kér választói felhatalmazást.

Egy, a jelenleginél szabadabb magyar kapitalizmusban nem bízhatjuk majd társadalmi konfliktusaink megoldását a piacra önmagában. Egy takarékos, fegyelmezett költségvetési politikát, csökkenő államadósság mellett megvalósító Magyarország, amely továbbra is a centrum országok termelési rendszereihez akar csatlakozni – ez az alapja bármilyen kibontakozásnak. Az elmúlt 25 év megoldásaival abban kell tudni szakítani a haladás érdekében, ami rossz rendszereket finanszírozott, társadalmi csoportokat fordított szembe egymással. A megtermelt többletjövedelmet és a felszabadítható forrásokat célszerűbben kell elosztani, sok eszközt használó, a jóléti rendszer működtetésébe is beruházó állami politikára van szükség.

Nincs új szegénységpolitikára esély a középosztály megerősítésére tett ajánlat nélkül. Utóbbiak pedig csak tisztességesebb, legálisabb bért, tervezhető jövőt, finanszírozható családi adósságot és polgári gyarapodást szeretnének. Ha ennek reményét látják a kihívó ellenzékben, fel lehet vállalni a konfliktust az elmúlt évtizedek rossz beidegződéseinek szétverése érdekében.

Az alapjövedelem úgy old meg egy fájó és kezeletlen társadalmi problémát, hogy közben sokaknak mást ad, mint amit várnak, a rászorulókat pedig elmulasztja ösztönözni. A jelenlegi, rossz szerkezetű újraelosztás helyett teremt egy leegyszerűsítőt. Nem akar mindenkit inspirálni, márpedig az új jóléti konszenzushoz mindenkinek ajánlani kell valamit, ami miatt hinni tud egy jobb, stabilabb jövőben. Egységes egészként kell kezelni teljes politikai közösségünket. Kinek támogatást, kinek piaci kiszámíthatóságot, kinek békés gyarapodást. A feltétel nélküli alapjövedelem ezt nem hozza el mindenkinek. Nem teremt egységes Magyarországot, pedig e nélkül nem érdemes kormányt váltani.

(A szerző az Együtt elnöke.)

Az alapjövedelem erkölcsileg megalapozott, politikailag indokolt és gazdaságilag – még Magyarországon is – kivitelezhető. Az alapjövedelem ideológiailag feladja a(z) – európai perifériaországokban mindenképpen – fenntarthatatlan liberális gazdasági meritokrácia eszményt, és helyére a posztindusztriális kapitalizmus értékeit megtartó, jólléti-kapitalista igazságosság eszményt helyez. Ez hatalmas dolog, ehhez képest a javaslat  esetleges hibái: apróságok. 

Braun Róbert írása.

Kép: Boiling Frogs

Új, jólléti fordulatra van szükség Magyarországon. Azok az álmok, melyek a nyugat-európai mintájú jóléti államhoz kötődtek, legkésőbb az uniós csatlakozást követő két-három évvel szertefoszlottak. Vele foszlott semmivé a magyar baloldal ajánlata Magyarországnak. Vannak, akik ezt még mindig nem hiszik el és csinálnák tovább ugyanazt, csak jobban. Remek. Ha jobban csinálják, még nagyobb lesz az egyenlőtlenség, a reménytelenség és a szélsőjobb iránti vágyakozás.

A Párbeszéd Magyországért/MegújulóMagyarországért Alapítvány javaslata az alapjövedelem bevezetésére kiemelkedően fontos mozzanat a jólléti fordulat felé vezető úton. Először fordul elő, hogy egy parlamenti párt megérti, hogy az új jólléti fordulat – és ezzel a nyugatos Magyarország – nem felülről lefelé, hanem alulról felfelé építendő. Ideje elvetni a rendszerváltás meritokratikus leszivárgás elméletét, mely a „perverz újraelosztást” támogatja. Ezzel a PM – immár hivatalosan – megcsinálta a magyar baloldal Bad Godesbergjét. Az alapjövedelem ideológiailag feladja a(z) – európai perifériaországokban mindenképpen – fenntarthatatlan liberális gazdasági meritokrácia eszményt, és helyére a posztindusztriális kapitalizmus értékeit megtartó, jólléti-kapitalista igazságosság eszményt helyez. Ez hatalmas dolog, ehhez képest a javaslat  esetleges hibái: apróságok.

Az alapjövedelem fontosságáról több helyen írtam már (itt és itt), az összes támogató érvet nem érdemes ehelyt megismételni. Röviden: az alapjövedelem erkölcsileg megalapozott (lsd. Van Parijs: Real Freedom for All, What (If Anything) Can Justify Capitalism), politikailag indokolt (lsd. Stiglitz: The Price of Inequality) és gazdaságilag – még Magyarországon is – kivitelezhető (lsd. a LÉT munkacsoport anyaga)  A PM/MMA javaslatának indokolása alapos és fontos, megvalósítási javaslata nagyobbrészt a LÉT ajánlatát követi, néhány ponton eltérve attól – elsősorban az alapjövedelem kivezetésében, a finanszírozás forrásaiban, illetve abban, hogy a javaslatot kiegészíti egy, az alapjövedelem kétszeresét kitevő nettó minimálbérrel. Mégegyszer: ez egy jó javaslat, érdemes a támogató vitára és örülök, hogy a PM hivatalosan is kiáll az alapjövedelem mellett. Fontos, hogy van a javaslatról vita, még akkor is, ha e vita gyakran méltatlan a téma fontosságához: a vitázók jelentős részének sem a gazdaságpolitikai, sem a közpolitikai „tények” nem homályosítják el a piac mindenhatóságába és a fizetett munka nemesítő hatásába vetett bizalom táplálta éleslátását. Vannak dolgok, amit a javaslathoz képest én is másképp látok: ilyen a minimálbéres foglalkoztatásra ösztönző járulékkedvezmény, a kivezetés módja és más, kevéssé lényeges kérdések. Ezeken mind lehet finomítani. Hasonlóképp a többletfinanszírozást biztosító javaslatokon. Ráadásul: az alapjövedelem kapcsán a legkevésbé fontos a finanszírozás. Nem azért, mert a fiskális alkoholizmus szenvedélye hajt, hanem azért, mert a bázisszemléletű költségvetéspolitika nem alkalmas jelentős ideológiai modellváltás fiskális alátámasztására. A PM-nek – értem – mégis így kell a javaslatot indokolnia, hiszen ellenzéki parlamenti pártként fiskális hitelességét megőrzendő nem tehet mást, mint a létező költségvetés tételeit szálazza szét és rajzolja újra. A javaslaton nem számonkérendő továbbá, hogy miért nincs benne a teljes humán tőkével való gazdálkodás közpolitikai fordulata az oktatástól az egészségügyig és a segítő szakmák átalakításától a közbeszerzési tranzsparenciáig. Ha lesz progresszív baloldali közpolitikai ajánlata valakinek, nyilván mindez benne lesz. Tudjuk, erre mind szükség van: a Biztos Kezdet családi házaktól a kimeneti elvárásokat érvényesítő, készséget és „témákat”, nem pedig elavult ismereteket oktató tudáson keresztül, a fejlesztési csapdákat elkerülő szociális támogatási rendszerig. És akkor a börtönök reformjáról, a közmunka eltörléséről nem is beszéltünk. Az alapjövedelem minden esetre jó kezdet. 

Az alapjövedelem új eszmei keret és (köz)politikai ajánlat; hitelességét és érvényességét nem megnyerhetetlen áltudományos hitviták vagy a jelenlegi fiskális részletekben elvesző tili-toli, hanem politikai stratégiai tudatosság és módszeres, politikai tapasztalatot és érzékenységet igénylő kivitelezés kínálja majd. Remélem lesz hozzá (lelki) erő és közpolitikai finesz.

Én bátorítanám a PM-et és másokat, akik az alulról építkező jólléti fordulatot támogatják, hogy legyenek radikálisabbak és távlatosabbak. Ágazati béralku-képes szakszervezeti mozgalom hiányában a jólléti állam veheti át – ideiglenesen – az ágazati béralkuk szerepét és ágazati „önkéntes alapbér” konstrukciókat terjeszthet elő (a brit baloldal által javasolt önkéntes megélhetési bér mintájára), különböző módon elősegítve, támogatva az önkéntes ágazati alapbér érvényesítését (transzparens közbeszerzési előnyök, beszállítói láncok támogatása, adókedvezmények, uniós támogatások érvényesítésének feltétele stb.). Hasonképpen javasolható, hogy a vállalatok kötelezően legyenek kénytelenek megosztani nyereségük egy részét a munkavállalókkal, amiképpen ezt az angol Labour a közelmúltban javasolta.

Ám ami a valódi fordulatot jelenthetné, az egy, az európai perifériaországok progresszív pártjaival való közös fellépés javaslata lenne. Egy ilyen kezdeményezés abból a felismerésből táplálkozhatna, hogy a jólléti fordulat a központ-államok ellenkezése és hatalmi túlsúlya mellett csak akkor hajtható végre, ha e társadalmak közös erővel képviselik, hogy a geopolitikai ámokfutás után a gazdaságpolitikai merkelizmusnak is véget kell vetni, és az európai közpolitika fókuszába az egyenlőtlenség radikális csökkentését és a társadalmi igazságosság eszményének a köz- és gazdaságpolitikai érvényesítését tűzzük ki célnak. Európában, ahogy Magyarországon is a szélsőjobb áll szemben a progresszióval. A jobboldali pártok fokozatos sodródnak és próbálják a hagyományelvű szavazókat azzal ámítani, hogy ők a kisebbik rossz. Ebben a verbális agressziótól (a bevándorlás ellenességtől a közmunka dicsőítéséig) a fékek és ellensúlyok teljes lebontásáig és az állam puccsszerű elfoglalásáig (state capture) a társadalmak mentálhigiéjének függvényében széles a paletta, de sajnos az irány és a következmény egyértelmű. Ennek ma – ahogyan Magyarországon, úgy Európában is – csak a progresszív baloldal állhat ellen. E baloldali gondolkodás alappillére a harmadik generációs alapjogok érvényesítésének igénye, a társadalmi igazságosság eszményének közpolitikai megvalósítása, valamint az ehhez szükséges támogatás megszerzése. A PM jó úton jár, egyelőre mindenki más vagy a régi lejárt rendszerváltó lemezt karistolja vagy szélsőjobboldali fából akar álbaloldali vaskarikát faragni. 

Az alapjövedelem több mint szociálpolitika. Az alapjövedelem egy újbaloldali jövőkép. 25-50-75-100: 25 ezer a gyerekeknek, 50 ezer a munkanélkülieknek, 75 ezer a várandós anyáknak, 100 ezres nettó minimálbér a munkavállalóknak.Az alapjövedelem a biztos alap. Az alapjövedelem a lépcső, amelyen felfelé indulhatunk.

Scheiring Gábor beszéde Megújuló Magyarországért Alapítvány "Alapjövedelem az élhető Magyarországért" c. konferenciáján.

Hát ja, a fránya környező társadalom, amit nekik kellett volna projektalapon civilizálni… (...) a civil elit csak médiakampányokban kommunikált vele, nem hozott létre és működtetett tömegesen bázisközösségeket, amelyeken keresztül  fokozatosan elérhette volna a tömegeket. Nyitott társadalmat hirdető zárvánnyá váltak, olyan közeggé, mely saját magát kiválóan tudja értelmezni, homogén érték és jelrendszert használ, de mindent, ami ebből kiszorul (konkrétan a „környező társadalmat”) anomáliaként kezelte, kerülte vele az érintkezést, hárította az onnan befutó jelzéseket. Sőt, a 2000-es évek közepétől a civilizálónak szánt hatás a visszájára fordult: a hosszasan kerülgetett valóság egyszercsak a liberális és kvázi-baloldali politikai elit nyakára hágott, majd amikor 2006-ban náci hordák randalíroztak Budapest utcáin, az elviekben humanizmust, demokráciát és liberalizmust képviselő hatalom kizárólag a gyáva és felkészületlen pribékjeit tudta rájuk küldeni, miközben egyetlen civilizációs erényeket képviselő civil mozgalom sem szegült velük szembe. 

Krasztev Péter írása.

Kép: Times Higher Education

2014 nyara, Visoko: a fotón egy folyami kövekből kirakott labirintus közepén ülök. Mögöttem a távolban látszanak a „boszniai piramisok”, alattam a bosnyák nemzet újjászületésével párhuzamosan bővülő és feltáruló földalatti alagútrendszer. A piramisok jóval nagyobbak az egyiptomiaknál, és – ami a fő – több tízezer évvel régebbiek, negyven-, vagy talán ötvenezer évesek. A képen derékig sáros vagyok, megpróbáltam megmászni a legmagasabbat, megnézni a feltárásokat, melyeket egy Boszniából elszármazott amerikai szociológus és vasáru-nagykereskedő finanszírozott és vezetett csakúgy, mint a labirintus feltárását, kezdetben jelentős állami/politikai támogatással. A csúcsra nem sikerült feljutnom a dagonya miatt, így nem részesülhettem a világűrből oda csapódó energianyaláb áldásaiban, pedig ez minden ábrázoláson külön hangsúlyt kap, igaz, a labirintus mélyén sem éreztem a nagy, lapos kőből áradó sugárzást, pedig jó fél órát fagyoskodtunk körülötte. Mondják, a labirintust a főpiramis belsejével úgy öt kilométer hosszú alagút köti össze, hiszen minek is épített volna az „archaikus ember” (Hamvas Béla nevezi így egyik fantazmagóriájában) két ilyen monumentális objektumot, ha nem köti őket össze. Hogy mi lehetett vele a célja, azt még a teljesen beavatott idegenvezető sem tudja pontosan, feltehetően így tartották a kapcsolatot az istennel/istenekkel, ufókkal, világszellemmel (stb.), amit az ásatás során megtalált kultikus objektumok is igazolnak, egyikükön még rovásírás is található (erdélyi véreink lelkendeztek is erről az interneten: végre meglelték a keresztutat, ahonnan negyvenezer éve a székelyek felkanyarodtak a csillagok útjára). Egy szép nap azonban erre is fény derül, mert a labirintusban csobogó vízről a méltán híres Masaru Emoto professzor igazolást állított ki, miszerint akkora emlékezete van, mint egy NASA szervernek, csupán meg kell tanulni letölteni róla az információt. Ezt a tengernyi okosságot a labirintus bejáránál kifeszített molinó értelmezi: ezen a piramisok völgyének légifelvétele látható, felül bosnyák (vagy milyen), alul angol felirat hirdeti: Történelem-átalakító projekt – és egyben a jövőt alakító projekt. 

2011 nyara, Szkopje: a képen a főterén állok, mögöttem egy oszlop, mellette a földön irdatlan méretű, aranyozott lovasszobor, épp készülnek felemelni darukkal az oszlop tetejére. Nagy Sándor ez személyesen, a 21. század leggrandiózusabb köztéri giccse, egy szerény városka szűkös főterének új ékessége. A téren körös-körül új szobrok – magányos és csoportos hősök, a szaloniki macedón terroristáktól kezdve nemzeti ébresztőkön, írástudókon és antik uralkodókon át csak hírből ismert hegyirablókig mindenkiről, akinek a neve valamilyen módon összefüggésbe hozható a Macedónia elnevezéssel. A folyó túlpartján is frissen kanonizált nemzeti hősök szobrai állnak, nevekkel, melyeket a művelt helyiek is ott találkoznak először, római birodalmi stílusban megálmodott monumentális középületek, a jelenleg regnáló VMRO (fordításban: Belső Macedón Forradalmi Szervezet) párt történetének múzeuma, mely gátlástalanul azonosítja egy ország történelmét egy terrorszervezet, majd párt történetével. A múzeummal szemben áll a Holokauszt Emlékház, melynek kiállítása bemutatja, milyen rémtetteket követtek el a vészkorszakban a bolgár megszállók. A Szkopje 2014-nek elnevezett városfejlesztési projekt az építészet eszközeivel fogalmazza meg a népszerű macedón műdalt, mely szerint „nem vagyunk mi görögök, se bolgárok, se szerbek, Nagy Sándor gyermekei vagyunk mi, nagyszerű macedónok”.

2014. tavasza, Markotabödöge: a fotókon plakátokat ragasztok, kitelepülök, agitálok. Körös-körül szorong minden falu, ahol még hiányzik a központból egy kopjafa, nem lobog a székely zászló, nem szivárog vér Trianon sebeiből a főtéren, vagy a helyi fafaragó még nem buherálta szoborrá a hátrafelé nyilazó honfoglalókat, nem neveztek el közteret Horthyról, könyvtárat Wass Albertről, Nyírőről. És rovásírásos településtáblák rogyásig. Pesten is kisebb-nagyobb turulok bontogatják szárnyaikat, neves nácik mellszobrait avatják fel, meg a városi hipergiccset, a Megszállási emlékművet, állhattunk a fejünk tetejére is akár tiltakozásul. Amit az államszocializmusban tendenciózus történelemírásnak hívtunk, az ma az emlékezetpolitika. Legalább jobban hangzik. És megvan a bizonyosságunk, hogy nem vagyunk ezzel egyedül a világban, bosnyák és macedón testvéreink is bennünket erősítenek.

 1989. december vége, fotó nincs, jó esetben emlékkép: Szófia, leszakadt lakás a belvárosban, vendéglátóm, Sztefan a vállamon sír örömében, a Ceausescu kivégzés élete legszebb karácsonyi ajándéka. Pár óra múlva megérkeznek közös barátaink, a bolgár posztmodern és szamizdat élcsapata, még huszonöt sem vagyok, ők alig idősebbek nálam. Mondom nekik, jönne ide alapítványt nyitni Soros György, engem bízott meg, hogy találjak embert, aki vezeti, meg kurátorokat. Rövid tanakodás után kisütötték, hogy kérnének tőle támogatást a posztmodern esszék második kötetére. Khm, srácok, mondom, ez nem ilyen piti, itt civiltársadalmat és független kultúrát kéne építeni, megnyitni egy egész ország gondolkodását, szóval valamivel tágabb ívet képzeljünk. Végül összehoztuk: a csoport mentorát javasoltuk elnöknek, a házigazdám legközelebbi barátját igazgatónak, a kuratóriumba neves liberális értelmiségieket és demokratikus ellenzékieket, a fiatalok nem szántak maguknak pozíciókat (azóta egyikük a száz legbefolyásosabb kelet-európai politikacsinálók egyike, a többi tanszék- és intézményvezető hazai és külföldi egyetemeken, nincs a térségünkben kuratórium a megkérdezésük nélkül).

1990 eleje, fotó továbbra sincs: Kolozsvár-Bukarest-Szófia. Soros Györggyel, aktuális feleségével meg Vásárhelyi Miklóssal és még két-három technikai munkatárssal repülünk egy kis magángéppel alapítványokat nyitni. Kolozsváron nagyrészt a magyar ellenzék vár, közülük kerülnek majd ki az ottani alapítványi iroda vezetői, Bukarestben az ideiglenes kormány fogadja Sorost, megállapodnak az alapítványról, azután találkozom emberekkel, akik eddig csak fogalmak, de minimum életem hősei voltak. Soros még Bukarest és Szófia között, a levegőben elkéri tőlem a szófiai jelentésemet és a javasolt személyek névsorát, amit a december-januári utamon állítottam össze. Nyilván, nem volt nálam; úgy telefonált rám indulás előtti este tíz után, hogy egy pár tiszta zoknit és BKV-jegyre valót is alig tudtam összekaparni otthon, nem hogy a pesti irodában hetekkel azelőtt leadott jelentést újra legépelni. Láttam, hogy ebben a pillanatban valami elpattant, bárkinek is a hibája, hogy eltökítette azt az írást, ebből én már jól nem jöhetek ki. Soros szórakozottan végighallgatta, kiről mit mondok, aztán a szállodában megszervezhettem a meghallgatásokat, a szobámban gyülekeztek és itták meg a bátorító felesüket az ellenzéki politikusok, tudósok, papok, szakszervezeti vezetők, mielőtt bebocsátást nyertek volna az alapítványtevőhöz, kértek tőlem tanácsot, mit szeretne hallani a filantróp milliomos, de ő maga már csak logisztikai szolgáltatásokra vett engem igénybe: dollárt váltottam levára, hordárt kerítettem, telefonon pontosítottam a találkozásokat. Itthon aztán megkaptam az irodában a harmadosztályú kelet-európai napidíjamat, ahogy akkoriban hívták, a kint töltött időért, aztán ezzel le is zárult az együttműködés, mert ki gondolt akkoriban, és főleg ennyi idősen, előzetes szerződésre.

A tippjeim, ezzel együtt, maradéktalanul bejöttek, Bogdan, a posztmodern srácok professzora lett az elnök (nemrég mondott le a szintén Soros támogatással indított szófiai magánegyetem rektori posztjáról, amikor lebukott az ügynökmúltjával), a házigazdám (jelenleg ENSZ nagykövet) barátját, Georgit kinevezte igazgatónak (azóta megalapította és vezeti a szófiai értéktőzsdét). Az alapítvány felállt, a liberális értelmiség és politikus elit legerősebb eszmei-anyagi támasza lett; fényes közéleti-tudományos-politikai-nonprofit pályákat indított el; a civil világ felívelt, programok és projektek hálózták be az országot, ki akarták nyitni a társadalmat, remélték, a nemes eszmék „leszivárognak” a tömegek közé, megnemesítik az államszocializmusban megnyomorított lelkeket, interiorizálódik a szabadságeszmény, elemi szükségletté válik a demokráciaigény, a tolerancia és a szolidaritás a kisebbségekkel, a megszomorítottakkal és megalázottakkal; egy jobb társadalom jobb embereket termel majd ki, egy új elit új habitusokat honosít meg. Egy Norbert Elias-i civilizáció/civilizálódás elmélet megvalósulásának küszöbén álltunk: az új, nyitott civilség általános elterjedése, normává válása a gazdasági, politikai, kulturális, média, tudományos elit egy újfajta civilizációt vezethetett volna be a folyamat során, vagyis a civilség, a civil erények általánossá válása – ahogy Elias mondta volna - továbbra is civilizálhat, a hiteles liberális értelmiség fokozatosan a szabadság körülményeihez kondicionálja a populáció többi részét.  

(Nincs kép, legfeljebb hang.) Nem tudhatom, de felteszem, hogy ezek a jóhiszemű alapvetések ugyanennek a végtelen amatőrségnek a jegyében zajlottak le a teljes rendszerváltott régióban. Mai eszemmel inkább az a meghökkentő, hogy a civilek civilizáló illúziója kerek két és fél évtizedig eltartott, jobban mondva sikerült két és fél évtizeden át életben tartani ezt a műkedvelő lendületet. Nyitott társadalom helyett kialakultak a finanszírozott szabadság kis körei, melyek a demokrácia és liberalizmus nyelvén szólaltak meg, valamint jó angolsággal tudtak a főként külföldi támogatókkal tárgyalni. Ezeknek a tagság és bázis nélküli civilszervezeteknek, mint Iván Krasztev találóan megfogalmazza, van egy közös tulajdonsága: „pénzügyi támogatásuk legnagyobb része általában külföldről érkezik, és sokkal liberálisabbak és Nyugat-barátabbak, mint a környező társadalom”. Hát ja, a fránya környező társadalom, amit nekik kellett volna projektalapon civilizálni… Ehelyett a civil elit csak médiakampányokban kommunikált vele, nem hozott létre és működtetett tömegesen bázisközösségeket, amelyeken keresztül  fokozatosan elérhette volna a tömegeket. Nyitott társadalmat hirdető zárvánnyá váltak, olyan közeggé, mely saját magát kiválóan tudja értelmezni, homogén érték és jelrendszert használ, de mindent, ami ebből kiszorul (konkrétan a „környező társadalmat”) anomáliaként kezelte, kerülte vele az érintkezést, hárította az onnan befutó jelzéseket. Sőt, a 2000-es évek közepétől a civilizálónak szánt hatás a visszájára fordult: a hosszasan kerülgetett valóság egyszercsak a liberális és kvázi-baloldali politikai elit nyakára hágott, majd amikor 2006-ban náci hordák randalíroztak Budapest utcáin, az elviekben humanizmust, demokráciát és liberalizmust képviselő hatalom kizárólag a gyáva és felkészületlen pribékjeit tudta rájuk küldeni, miközben egyetlen civilizációs erényeket képviselő civil mozgalom sem szegült velük szembe. Tizenöt év alatt a civil és politikai amatőrködés kiharcolta, hogy a „külső társadalom” ócska liberális (kommunista, zsidó, homokos, jogvédő, globalista, bankár - ezek kb. szinonimák lettek mára) maszlagnak tartson minden megszólalást, amiben civil öntudatról, demokráciáról, szabadságról, intézményekbe vetett bizalomról, emberi méltóságról/jogokról, toleranciáról, társadalmi szolidaritásról, noch dazu társadalomról és nem nemzetről van szó. Öt évvel később a szabadságjogok védelmére szerveződött tényleges tömegmozgalom, a Milla már abba rokkant bele, hogy képtelen volt közös nyelvet találni és célokat megfogalmazni a Budapesten kívüli társadalommal. A Szolidaritás Mozgalmat, amelyik képes volt erre, épp a budapesti elit prolizta le. Még el se jutottunk oda, ahol a part szakad…

Macedóniában, Boszniában (de mondhatnám Bulgáriát, Ukrajnát, Szlovákiát stb. is), még megengedhetünk magunknak egy evolucionista ihletésű félmosolyt: istenem, hát a nemzetépítés ezen fokán ki nem próbálkozik be egy-két ilyen romantikus misztifikációval. Csakhogy Magyarország sehogy sem illeszkedik ebbe a képletbe, itt már annyiszor váltunk nemzetté, hogy az öt másiknak is elég lenne. Itt kőkemény és tudatos profizmussal hozták létre a szemfényvesztés civilizációját, az átalakított történelem és új jövőkép szimulált valóságát; a nemzetépítő narratíva nem a célt jelzi, hanem csak emlékeztető, utalás egy követendő magatartás- és érzésmintára. Misztifikátoraink ráéreztek arra, hogy amit a ’90-es években nevetséges és marginális elmezavarnak tartott a túlnyomó többség – a szentkoronásokat, sámánosokat, újnyilasokat, trianonozókat, rovásírókat, irredentákat, kárpótolatlanokat stb. – valójában egy – újra Norbert Elias fogalmaival – elfojtott „affektuskészlet” kifejeződése, és ezek a kibeszéletlen tartalmak elképesztő politikai potenciált rejtenek. Rájöttek, hogy a humanista-demokrata civilizáció értékei még csak felületesen sem rögződtek a társadalom többségében, ellentétben az „ántivilág” kezeletlen frusztrációival; elég visszanyúlni hozzájuk, és máris begyűjthetik, illetve saját hatalmi céljaik érdekében becsatornázhatják a többség legprimérebb indulatait. Kellett ehhez egy kis elméleti muníció, amit készen kaptak az antiglobalista-esszencialista (némi engedménnyel: fasizoid) teoretikusoktól, Richard B. Spencertől, Dugintól, Tomislav Sunićtól és Bogár Lászlótól, valamint egy technológia, amivel ezt „leszivárogtatják” a célközönségnek. És meg is csinálták, ami a glaszékesztyűs liberális civileknek (némi jóhiszeműséggel) derogált: hétköznapi kérdésekre reagáló válaszokat pároltak le az ócska ideológiájukból, majd elképesztő energiákat mozgósítva lementek „a hétköznapi emberek” közé, bázisközösségeket, ú. n. polgári köröket alapítottak, hálózatot és működő mozgalmat szerveztek. Legyártották a közönséget a saját okosságaikhoz. A nép meg rajong, boldog, hogy törődnek vele, cserébe készségesen elhiszi a fehérről, hogy fekete, az áremelésről, hogy rezsicsökkentés, a propagandáról, hogy hír, a leplezetlen lenyúlásról, hogy gyarapszik a nemzeti közép, a társadalom kettészakításáról, hogy az a NER, a hatalmi tébolyról, hogy antiglobalista szabadságharc. És ami még ennél is nagyobb fegyvertény: aki látja, mekkora kamu ez, az sem tudja elképzelni, hogy lehetne rajta változtatni. Röviden mindent, de az égvilágon mindent jobban csináltak, mint ellenfeleik, pontosabban megtették azt, amit az ellenfeleik akár meg is tehettek volna, volt hozzá pénz, paripa, fegyver (meg idő is doszt), de nem tették, mert nem tudtak kiszakadni a nyolcvanas évekből, fejben-lélekben ottragadtak: az egyik fele hurcolta magával az illegalitásban felvett morális felsőbbrendűség rögeszméjét (kvázi: mindent jobban tud), a másik pedig a sérthetetlenség téveszméjét (kvázi: mindent birtokol). Srácok, ez nem ilyen piti, valamivel tágabb ívet kellett volna elképzelni…

 Végső soron mindegy, hogy elitista gőgünkben ordenáré misztifikációnak és szimulált valóságnak tekintjük-e mindazt, ami ma, huszonöt évvel a nyolcvanas éveket megkoronázó rendszerváltás után körülöttünk zajlik: a békemenetes felvonulást, a Megszállási emlékművet, a macedónok antik révedezéseit, vagy a bosnyákok civilizációteremtő ambícióit. Már a nyolcvanas évek posztmodernjeitől tudtuk, hogy ami nyelvhez kötött, a társadalmat, illetve a személyiséget érinti, az menthetetlenül konstruált; kár hőbörögni és kisajátítani ezt a tudást. Most épp ők alkalmazzák - másra és hatékonyabban.

2013 augusztusa, Szinemorec, Bulgária: a képen napszemüvegben állok egy kert előtt, mögöttem a tenger. A Mátrixban igazából csak az érzi magát rosszul, aki tudja, hogy a Mátrixban van. Mintha egyre többen beletörődnének abba, hogy benne élnek. A film harmadik része amúgy sem túl … életszerű…

Az írás teljes terjedelmében a Magyar Internationale Lettre 95. számában érhető el.

Miféle puccsal vette át a hatalmat kilencvenhat éve „Magyarország proletársága”, hogy aztán a Tanácsköztársaság a szén árának maximalizálásával végrehajthatta a magyar történelem addigi legnagyobb rezsicsökkentését. Erről is, és ebben Károlyi Mihály szerepéről szól az alábbi bejegyzés. Az 1919 júliusában emigráló Károlyi ha nem is az egyetlen magyar politikus, aki kevesebb vagyonnal távozott, mint amennyivel a politikába érkezett, de az biztos, hogy az V. kerületi palotája nem nőtt száz négyzetméterrel minden leadott vagyonnyilatkozattal. Talán azt is kevesen tudják, főleg azok nem, akik hazaárulós táblákat akasztgattak a már elszállított szobra nyakába, hogy Károlyi volt az első, aki kimondta 1919 februárjában: „Nem! Nem! Soha!”

Csunderlik Péter írása.

1957 folyamán Mansfeldben a fegyveres és politikai ellenállás szándéka fel sem merült. Vagyon elleni vétségekért 1958. január 29-én egyéves börtönbüntetésre ítélték (ekkor ’56 szóba sem került), amelynek végrehajtását háromévi próbaidőre felfüggesztették. Ám amit a vizsgálati fogságban a rabtársaktól hallott, meghatározó élménye maradt, és a rendszer engesztelhetetlen ellenségévé vált. Február 15-én barátaival elhatározta, hogy „gengszterbandát” alakít, és bosszút áll a kivégzett Szabó bácsin és a forradalmi cselekményéért fogságban lévő sógorán, Virág Jánoson. Kivégzésre 11 nappal a 18. születésnapja után került sor.

 Eörsi László írása.

A vereséget vereségre halmozó maradványpártokból és diffúz protopolitikai-posztcivil képződményekből nem maradt más, mint az Orbángyűlölet üres és hisztérikus csapata – amely képes lehet talán, de semmiképpen nem alkalmas a győzelemre.Az antiorbánizmus ugyanis semmivel sem kevésbé hazug ideológia, mint az, amelynek hatalmát meg kívánja törni. Ennek a koalíciónak egyetlen alapja a konszenzus abban, hogy nagyvonalúan szemet huny afölött, ki kicsoda volt korábban és mik ma a nézetei és szándékai. Közben az ellenzék legitimációs krízisének azonban egy másik vonatkozása is szembetűnő. Miután immár ötödik éve azzal vádolja a kormányt, hogy felszámolja a demokráciát, betölti a rendszer által megkonstruált pozíciókat, elfogadja játékszabályait. Az (állítólagos) orbáni diktatúra hivatalos ellenzékének pozíciójára egzisztenciákat, karriereket és ambíciókat gründolni, maga a par excellence cinizmus. Valódi ellenzék csak akkor lesz, ha válaszolni tudunk ezekre és a bejegyzésben írt kihívásokra.

Kiss Viktor írása.

Fotó: FreeDoc

Támogatnátok azt, hogy a szakszervezetek és a kamarák folyamatos minimálbéremelésekkel igyekezzenek kiszorítani az általuk „technológiai lemaradóknak” nevezett cégeket, amelyek nem hajlandók a termelékenységük növelésére, inkább a munkavállalóik kizsákmányolásával maradnak életben? Míg válaszoltok, aközben a brit Munkáspárt arra készül, hogy cégeknek muszáj legyen megosztania a növekvő hozzáadott értéket alkalmazottaikkal.

Pogátsa Zoltán írása.

A Le Pen-féle Nemzeti Frontra szavazó munkás az elmúlt harminc év nagy kliséje a francia politikában, igaz, olyan klisé, amelyet általában nem a nagy pártoktól hallunk, hanem a választói magatartást vizsgáló kutatóktól, akik elsősorban megérteni akarják a jelenséget. Van is mit megérteni rajta, hiszen a radikális jobb felé forduló munkásság sokat elmond a kortárs francia válságjelenségekről (a magyar áthallásokról most nem is szólva).

Soós Eszter Petronella írása.

Kép: http://theredphoenixapl.org/

Néhány napja jelent Csizmadia Ervin e-bookja: A következő Magyarország. Politikai együttműködés, nagykoalíció és társadalmi kohézió. A Dinamó - március 15-e alkalmából - a könyv egy szerkesztett részét közli.

Csizmadia Ervin írása.

Az a gondolat, hogy egy liberális demokráciában az eliteknek együtt kell működniük egymással, elvben széles körökben osztott nézet, azt azonban, hogy ez az együttműködés valójában mit jelent, milyen körre terjed ki, és főként azt, hogy ez hogyan hozható létre, ritkán vizsgáljuk. Alaposabb vizsgálatok híján a közvéleményben az együttműködésről egy meglehetősen romantikus vagy inkább illuzórikus kép él: az eliteknek (függetlenül mindentől) mindig együtt kell működniük egymással, s aki nem működik együtt, aki „veszekszik” (mert hát a legtöbbször ez az együttműködés alternatívája) az „rossz” elit, vagy „rossz” kormány.

Együttműködés – de miért?
Egy ilyen helyzetben az első feladat megpróbálkozni egy kicsit szofisztikáltabb, strukturáltabb megközelítéssel. Az első, amit máris megállapíthatunk: együttműködni nem azért kell, mert „veszekedni” nem jó. A politikának immanens része a veszekedés, vagy szebben: a verseny; innen is a „versenyelvű demokrácia” elnevezés. Miért is kellene tehát – hogy a mai magyar aktualitásra utaljak – együttműködnie egy nagy többséggel kormányzó erőnek egy csekély számarányú kisebbséggel? Adja magát a válasz: azért, mert önkorlátozó, azért, mert a kisebbséggel való rendezett együttműködés a liberális demokrácia alapkövetelménye. Mindkét elemre gyakorta hivatkozik is a mostani ellenzék. Egyrészt arra, hogy 1994 és 1998 között, az akkori MSZP-SZDSZ kormány – jóval nagyobb, mint kétharmados felhatalmazással a háta mögött – önkorlátozó volt; másrészt arra, hogy a mostani nagy többség éppen itt, a kisebbséggel szemben követi el a legnagyobb vétségeket (az egyeztetések teljes hiánya stb.)

A második – ebből is következően –, hogy együttműködni nem feltétlen csak azért kell, mert a liberális demokrácia ezt megköveteli, hanem azért is, mert az együttműködés révén az ebben rejlő politikai erőt a liberális fejlődés megteremtésére lehet fordítani. Azaz: van itt egy fontos szempont, amelyre tekintettel kell lennünk, s ez megint csak a fejlődést megalapozó hagyomány. A nyugat-európai hagyományban a politikai és társadalmi együttműködés már régóta a liberális fejlődés szolgálatában áll, míg az 1989-90-es rendszerváltás idején demokratizálódó Magyarország számára a politikai együttműködés kihívása történelmileg szinte először jelentkezett, de a liberális demokrácia megteremtése egészen biztosan először. Az átmenetek idején világméretekben jelentkező ideológia azonban ennek az együttműködésnek a meglétét adottnak, vagy legalábbis a létezőnél erősebbnek vette, s ezért a résztvevők úgy gondolták: az, hogy az ellenzék együtt építette le a diktatúrát, és együtt építette ki a demokrácia alapintézményeit, kellő garanciát nyújt ennek az együttműködésnek fönnmaradására és konstruktív továbbfejlesztésére is.

Amit akkor még csak sejtettünk – hogy ti. ez a konszenzus már akkor sem volt olyan erős –, számos mai politikatudományi vizsgálat igazolja. Később pedig csak romlott a helyzet, s nem azért, mert az együttműködés szükségessége ne lett volna verbálisan népszerű cél, hanem azért, mert annak tényleges tartalmára, követelményére vonatkozóan nem készültek komoly tervek. Ahogy a dolgozat elején is írtam: a nagykoalíció 1990 után többé nem került napirendre, s bár a politikai főszereplők azt hitték, annak, amit tesznek, semmi köze a múlthoz, a történelemhez, voltaképp azokat a politikai szerepsémákat hozták vissza és erősítették meg, amelyeket a magyar történelem (persze a legtöbb ma élő magyar számára teljesen ismeretlenül és feldolgozatlanul) produkált.

Ha pedig innét nézzük mindazt, ahol ma vagyunk, akkor csakis az a kérdés jöhet, hogy egy együttműködés-hiányos helyzetben történhetett volna-e másképpen, mint ahogy történt? Nem logikus fejlemény-e, hogy az ország már a 90-es évek második felétől visszaesett, majd pedig 2006-tól kezdődően egészen egyértelműen zuhanórepülésbe kezdett, és még a környező, velünk együtt induló demokráciák nagy részéhez képest is lemaradt?

A történelem hirtelen visszatérése
Azt feltételezem, ezekkel a környező országokkal összevetve Magyarország addig tudott fölényt produkálni, amíg – a négy éves váltógazdasági ciklusok rendjén belül – az ország a stabilitás szigetének számított: működtek az intézmények, nem voltak kilengések a politikai versenyben, és a gazdaság is viszonylag jó teljesített. Más országokban sokkal több kormányváltás, miniszterelnök-csere és egyéb destabilizáló esemény történt, s 2006-ig ezekből Magyarország nagy részben ki tudta vonni magát. De ha 2006 vízválasztó is, azt az 1990 utáni hazai politikát közelebbről figyelő elemzők korábban is észrevehették, hogy a történelmi mintázatokat jórészt követő kettéosztódás már a rendszerváltást követően elég gyorsan és masszívan intézményesült. Összehasonlító adatok híján azt nem tudnám megmondani, hogy a történelem a környező országokban is visszatért-e, s ha igen, olyan intenzitással-e, mint nálunk. Mindenesetre számomra nem kétséges, hogy „a történelem visszatérése” nálunk alaposan felbolydította a politikát, és bizonyos értelemben a régi, „normális” menetébe (fokozódó intenzitású konfliktusok két ország-fél között) állította vissza azt.

Ha mindez valamennyire is elfogadható kiindulópont egy strukturáltabb elemzéshez, akkor el kell ismernünk: politikai együttműködést ilyen feltételek között rendkívül nehéz, szinte lehetetlen megvalósítani. Természetesen nem feledkezem meg a rendszerváltás „cseléről”, a kétharmados törvények beépítéséről, amelyek segítségével sokan nagykoalíciós kormányzás nélkül is biztosítottnak láttak egyfajta nagykoalíciós kormányzást (kiegészítve a „láthatatlan alkotmánnyal”). Ezt a vélekedést azonban nem osztom. A kétharmados törvények ugyan valóban beépítettek a kormányzásba bizonyos együttműködési kényszert, de annak egyáltalán nem tudtak gátat vetni, hogy a rivális felek közötti, kezdettől jelen lévő mély ideológia-eszmei és kulturális ellentétek fokozódjanak, s nem segítettek abban sem, hogy a felek ezeket a különbségeket ne végzetszerűen, hanem természetesként éljék meg, s a közöttük lévő konfliktusokat kezelni legyenek képesek.

Szándékosan fogalmazok így: „kezelni legyenek képesek”. Merthogy a magyar politikában kezdettől jelen van az a gondolat, hogy ezek a különbségek „nem jók” vagy „áthidalandók”, hiszen az ilyen ellentétek „nem európaiak”.
Ezt a vélekedést azonban semmi nem igazolja. Az együttműködés tényleges elhárításának ugyanis épp abban keresendő a magyarázata, hogy a felek nem európai módon viszonyulnak ehhez a témához, és ahelyett, hogy megterveznék, hogyan lehet egymástól nagyon eltérő értékrendű irányzatoknak békésen együtt élniük, sőt közeledniük egymáshoz, azon mesterkednek, hogy bizonyítsák: a mély értékrendi eltérések miatt nincs reális esélye a közeledésnek.

Van-e egy országnak „sémája” politikája berendezésére?
De nézzük meg ezt még egyszer a magyar történelem, illetve a jelenlegi polarizáció felől is. Van-e esély itt új fejezetet nyitni, ha a magyar történelmi folyamatok szinte determinálják az elkülönülést, amelyhez a jelenkor növekvő polarizálódása még csak hozzáteszi a magáét? Széchenyi István beszél arról a Kelet Népe című írásában, hogy minden nemzetnek van egy „sémája” arra vonatkozóan, hogyan, milyen témák mentén rendezi be a politikai életét és éli meg a konfliktusait. Szerinte „minekünk magyaroknak” nem a kereskedelem, nem a vallás és nem a tudomány az „elemünk”, hanem az „alkotmányos szabadság” és a „felemelkedett nemzetiség”, melyből „mindennek folyni kell”. Ezzel Széchenyi nem csupán a sokszor emlegetett „haza és haladás” motívumának együttes jelenlétét teszi meg zsinórmértékül, de arra is rámutat, hogy az alkotmányért való küzdelem nem feltétlen minden nemzet egyforma sajátossága, de a magyaré mindenképpen. Ott ugyanis, ahol például a kereskedelem vagy a vallás nagyobb szerepet játszik, a konfliktusok is másképpen szerveződnek, és a politikai tagoltság is másmilyen.

Az 1990 utáni magyar politikát (vagy épp napjainkat) figyelve, nem gondolom, hogy ez a kiinduló észrevétel idejét múlta volna. Ami arra is utal, hogy a menet közben eltelt lassan 170 év itt nem hozott nagy változást, például a tekintetben, hogy Magyarország kereskedelem-centrikus országgá vált volna. Így hát a politikai versenyt meghatározó tényezők között továbbra is elsődlegesnek tekinthetjük az alkotmányhoz való viszonyt.
Ugyanakkor persze vannak árnyaló tényezők is, s éppen abból adódóan, amire szintén Széchenyi utal. A haza és haladás motívumainak nehéz összeegyeztetése végigkíséri a magyar történelmet, s jelen van ma is. Hiába van ugyanis tele a magyar politikatörténet nagy, kétharmados kormányokkal, ez mit sem számít a küzdelem hevessége szempontjából. A nagy kormányokkal szemben a mindenkori ellenzék rendelkezik egy meglehetősen nagy – ma úgy mondhatnánk: informális – erőforrással, az „elsöprő kisebbség” erejével. Erre már fentebb is utaltam, most visszatérek rá. A kifejezés Gerő Andrástól származik, és nagyon pontosan utal arra a helyzetre, hogy bár mindig nagy kormányok vannak, de azok szinte soha nem képesek a szellemi klíma uralására. Akkor sem, amikor ezek a nagy kormányok – éppen „nagyságukra” hivatkozva – „nemzeti együttműködést” (vagy ennek valamilyen szinonimáját) hirdetik meg. Az alkotmányos küzdelem tehát egy aszimmetrikus szerkezetben zajlik: a kormánypárt a parlamenti és politikai, az ellenzék a szellemi terepet uralja. A hiányzó parlamenti váltógazdálkodást az hidalja át valamelyest, hogy mindenki rátalál a maga terrénumára, és ott nagyjából monopolhelyzetet vív ki magának.

Mintha ez a történelmileg állandó ellentét a mai helyzetet is fémjelezné. 1990 után korán megjelent az a vita, hogy ki képviseli hitelesebben az alkotmányt. Érdekes módon az nem lett (egy idő után) vitakérdés, hogy miért nincs valóban új alkotmány; ennél sokkal fontosabb volt, hogy a politikai riválisok – követve a történelmi sémákat – alkotmányos értelemben is „beárazzák” egymást: „én” alkotmányos alapon állok – „te” nem. Ám az alkotmányos küzdelmek a hosszú magyar múltban sem vezettek tartós emelkedéshez, s joggal tarthatunk attól, hogy most sem fognak. Ezen a síkon legfeljebb csatát, de nem háborút lehet nyerni.

A kormány magát a nemzeti, addig ellenzékét a nem nemzeti érdekek kiszolgálójának tekinti. Ebben a túlfeszített gondolkodási sémában az Európai Unió nagyjából ugyanott foglal helyet, ahol anno a Habsburg Monarchia: a nemzeti érdekek csorbítója. Ezt a történelmileg állandónak tekinthető „nemzeti-idegen” megosztottságot elvben meg lehetne haladni egy majdani kormányváltással, amikor – úgymond – azok kerülnének hatalomra, akik nem hisznek ebben, s az Európai Uniót nem tekintik a magyar nemzeti érdekekkel ellentétes szervezetnek. Csakhogy joggal tarthatunk attól, hogy egy ilyen váltás nem e történelmileg permanens konfliktus mérséklődésének, hanem további kiéleződésének irányába hatna. Ezért nem hinném, hogy közelebb kerülnénk a „nemzeti-nem nemzeti” konfliktus megoldódásához, ha a két oldal – csak megfordított szereposztásban – egymás ellenében működne a továbbiakban is.

A „lándzsás” politikai viszonyokon túl
A múltból megörökölt és a jelenben számos okból újra kialakuló polarizáció tehát együttesen és egymást erősítően hat abba az irányba, hogy ne történjen elmozdulás egy együttműködő politikai verseny megteremtése felé. Ám akármennyire is mélyek és meghatározóak ezek a tendenciák, ha az okokat az eddigieknél jobban megismertük és megértettük, esélyünk nyílik a történelmi örökségből eredő polarizáció és a jelen tendenciáiból fakadó „újpolarizáció” tompítására. Az persze nem előremutató válasz, ha a polarizáció meghaladására a gyógyírt úgy képzeljük, hogy a rivális feleket „haladókra” és „retrográdokra” osztjuk, és az előbbieket akarjuk helyzetbe hozni az utóbbiakkal szemben. Nem értettük meg a kihívás lényegét, ha a mai Fideszt retrográdnak minősítve elfelejtkezünk mindazokról, amiket fentebb fejtettem ki: valami oka csak van annak, hogy egy országban, történelme különböző periódusaiban mindig megjelenik egy hatalmas többség, amely aztán monopol-szerepre tör. Elismerem: nem túl üdvös, ha egy demokráciában ez a helyzet megismétlődik, de harcolni ez ellen nem úgy kell, ha ezt a párttípust, illetve kormányzást (antidemokratikusnak minősítve) ki akarjuk iktatni, hiszen ez esetben még semmit nem mondtunk arról, hogy a társadalmi feltételek hogyan alapozzák meg éppen egy ilyen típusú nagy pártnak a szüntelen kifejlődését. Sokkal termékenyebb tehát, ha nem „kiiktatni” akarjuk a „rosszat”, hanem elkezdünk dolgozni azon, hogy megteremtsük a különféle értékrendek intézményesített koevolúciójának feltételeit. Nem véletlenül használom itt az „együtt-fejlődés” kifejezést. Az ugyanis, hogy egy országban mindig (még a demokrácia körülményei között is) megjelenik egy kétharmados nagy párt, valamilyen mélyebb strukturális adottságot jelez, amelytől nem függetlenítheti magát az ellenzéki oldal sem. A koevolúció akkor is létezik, amikor a felek a leghevesebben egymás ellenében dolgoznak, de pontosan az lehetne „történelmi” jelentőségű változás, ha a magyar politikai fejlődés egy pontján – felismervén az ország előtt álló kihívásokat – nem egymás ellenében, hanem egymással együttműködve fejlődnének tovább.

A magam részéről egy ilyesfajta koevolúciót beilleszthetőnek tartok a liberalizmus legjobb hagyományaiba. A mostani korszakban nagyon fontos a liberális tolerancia újradefiniálása, már csak azért is, mert sokszor éppen ennek a toleranciának a félreértelmezése is közrejátszik a felek közötti viszonyok elmérgesedésében. Ha valamiben, hát éppen a másfajta nézetűekkel való újfajta – és befogadó – együttműködés megalapozásában látszik reaktiválhatónak a liberális felfogás, s különösképpen nálunk, ahol a liberalizmus talán éppen azért szorult ki a pártpolitikai arénából, mert erre a toleranciára és megértésre a kelleténél jóval kevésbé volt képes. Az ismert, volt SZDSZ-es Kőszeg Ferenc nagyon érdekesen – és egyedülálló módon – írja le a liberalizmus felelősségét a társadalom kettészakadásában: „A rövidlátó pártpolitikává torzult liberalizmus is hozzájárult a társadalom szétszakadásához. Az intolerancia, a politikai ellenfelek nézeteivel szemben nemcsak ellenfeleink sajátja. Hiába hirdetünk toleranciát, ha lándzsával rontunk neki minden nézetkülönbségnek. Ilyen módon nem tudunk sem megegyezni, sem szövetséget kötni”.

Az intolerancia (kölcsönös érzete) mindaddig jelen lesz a magyar politikában, amíg a felek – egymást támogatva – nem tanulnak meg egy másfajta politikai kultúrát. Olyat, amelyik történelmünk során először nem forgácsolja majd szét és semmisíti meg a legjobb politikai elképzeléseket is.

Egy ilyen fordulat Magyarország számára azért is fontos, mert nekünk – mint láttuk – az alkotmányos viták felőrlő hagyománya jutott, s az együttműködésre semmilyen történelmi tapasztalatunk nincs. Nyugat-Európa azért működik stabilan (bár ezt a stabilitást mostanában ott is igen nagy kihívások érik), mert történelmi múltja békés periódusaiban elegendő halmozódott föl az együttműködés kultúrájából, mind társadalmi, mind pártpolitikai értelemben. Ahol pedig – mint például Hollandiában, Németországban vagy Ausztriában – ez nem történt meg, ott a történelem egy bizonyos pontján váltani tudtak.

Lehet-e nálunk hagyományt váltani?
Nem azért, mert ezen országokban egy másfajta, jobb minőségű „emberanyag” állt rendelkezésre, és az ott élő emberek „eredendően” jobban értették, mit jelent együttműködni. Sokkal inkább beszélhetünk egymásba ötvöződő momentumok szerencsés kölcsönhatásáról, mint amilyen például a nemzetállam és a liberális demokrácia szervesen egymásba fonódó hatása. A nemzetállami fejlődés fontos demokrácia-építő hatására manapság kevés figyelem vetül, ami a globalizáció korában, a nemzetállamok visszaszorulása korában akár még logikus reakciónak is tekinthető. Csakhogy visszamenőleg, a mai folyamatok történelmi mozgatóit keresve ez már nem így van. Érdemes nyomatékosítanunk, hogy a nyugati állampolgárok együttműködő képessége nemzeti határok között bontakozott ki. A nemzetállam stabilan fennállt, s annak keretében virágozhatott a pártverseny, a pluralizmus és a váltógazdálkodás. A mi történelmi fejlődésünkből éppen ez a stabil nemzeti keret hiányzott, s a politikai küzdelem folyamatosan e körül összpontosult (ahogyan ma is). A nemzeti keretnek önmagában is van egy együttműködést generáló hozadéka, ahogyan a nemzeti keret hiánya éppen az ellenkezőjére ösztönöz. Ha biztos a nemzeti keret, az együttműködésnek sokkal jobbak a perspektívái, mintha azért folyamatos harcot kell vívni. Nyugati tudósok egyébként nem csak visszamenőleg írják le hitelesen ezt a nyugati folyamatot, de azt is jelzik, milyen következményekkel jár a liberális demokrácia fejlődése számára, amikor a nemzeti helyett az internacionális keretek lesznek a meghatározóak. A liberális demokrácia egyik legnagyobb változása, hogy a nemzeti keretek közül kilépve nemzetközivé válik; a globális struktúrák és a globális gondolkodás áthatja az egész társadalmat, s erre egy egész intézményrendszer szerveződik rá.

Magyarországon ennek nyomát sem látjuk, hiszen a küzdelem – különösen 2006 óta – egyre hevesebben (mint ahogy régen is) az internacionális kultúrát pártoló nyugatosok és a nemzetállami fejlődés híveiként fellépő „keletesek” között zajlik.

Ebben a dichotómiában azonban lehetetlen kreatív módon menedzselni a konfliktusokat. Ha nincs egy világos konfliktus-menedzsment arra vonatkozóan, hogy a régi ellentétek feltámadását nem lehet régi, hanem csakis új módon kezelni, akkor – akár a felek legjobb szándéka ellenére is – újra bele fogunk futni a legöldöklőbb és feloldhatatlan küzdelmekbe, anélkül, hogy a konfliktusok mederben tartására bármilyen pozitív forgatókönyvünk lenne. Egy régi eszközökkel levezényelt folyamatban csakis a konfliktusok eszkalációjára, a másik fél permanens inszinuációjára és/vagy totális legyőzésére számíthatunk. Ennek azonban semmi köze egy valóban toleráns politikai kultúrához és korszerű konfliktus-menedzsmenthez. Bármennyire is nehéz, Magyarországon a másik félről való sztereotip gondolkodást kell először is keretek közé szorítanunk, hogy aztán fokozatosan alkalmassá válhassanak a szereplők egymás tényleges megismerésére és annak a lélektani határnak az átlépésére, amely eddig hermetikusan elválasztotta őket egymástól. Amíg ezt nem értjük meg, addig vagy az lesz, hogy a magyar történelemmel nagyobb folytonosságot mutató jobboldal mindig „halálra” nyeri magát; vagy az, hogy hébe-hóba győz a nemzetközileg jóval erősebb beágyazottsággal bíró másik oldal, ám azt – épp azért, mert a magyar történelemmel roppant gyenge a folytonossága – belülről nem támogatják elegendően, és ez a támogatás-hiány rövid idő alatt felmorzsolhatja.