Néhány napja jelent Csizmadia Ervin e-bookja: A következő Magyarország. Politikai együttműködés, nagykoalíció és társadalmi kohézió. A Dinamó - március 15-e alkalmából - a könyv egy szerkesztett részét közli.

Csizmadia Ervin írása.

Az a gondolat, hogy egy liberális demokráciában az eliteknek együtt kell működniük egymással, elvben széles körökben osztott nézet, azt azonban, hogy ez az együttműködés valójában mit jelent, milyen körre terjed ki, és főként azt, hogy ez hogyan hozható létre, ritkán vizsgáljuk. Alaposabb vizsgálatok híján a közvéleményben az együttműködésről egy meglehetősen romantikus vagy inkább illuzórikus kép él: az eliteknek (függetlenül mindentől) mindig együtt kell működniük egymással, s aki nem működik együtt, aki „veszekszik” (mert hát a legtöbbször ez az együttműködés alternatívája) az „rossz” elit, vagy „rossz” kormány.

Együttműködés – de miért?
Egy ilyen helyzetben az első feladat megpróbálkozni egy kicsit szofisztikáltabb, strukturáltabb megközelítéssel. Az első, amit máris megállapíthatunk: együttműködni nem azért kell, mert „veszekedni” nem jó. A politikának immanens része a veszekedés, vagy szebben: a verseny; innen is a „versenyelvű demokrácia” elnevezés. Miért is kellene tehát – hogy a mai magyar aktualitásra utaljak – együttműködnie egy nagy többséggel kormányzó erőnek egy csekély számarányú kisebbséggel? Adja magát a válasz: azért, mert önkorlátozó, azért, mert a kisebbséggel való rendezett együttműködés a liberális demokrácia alapkövetelménye. Mindkét elemre gyakorta hivatkozik is a mostani ellenzék. Egyrészt arra, hogy 1994 és 1998 között, az akkori MSZP-SZDSZ kormány – jóval nagyobb, mint kétharmados felhatalmazással a háta mögött – önkorlátozó volt; másrészt arra, hogy a mostani nagy többség éppen itt, a kisebbséggel szemben követi el a legnagyobb vétségeket (az egyeztetések teljes hiánya stb.)

A második – ebből is következően –, hogy együttműködni nem feltétlen csak azért kell, mert a liberális demokrácia ezt megköveteli, hanem azért is, mert az együttműködés révén az ebben rejlő politikai erőt a liberális fejlődés megteremtésére lehet fordítani. Azaz: van itt egy fontos szempont, amelyre tekintettel kell lennünk, s ez megint csak a fejlődést megalapozó hagyomány. A nyugat-európai hagyományban a politikai és társadalmi együttműködés már régóta a liberális fejlődés szolgálatában áll, míg az 1989-90-es rendszerváltás idején demokratizálódó Magyarország számára a politikai együttműködés kihívása történelmileg szinte először jelentkezett, de a liberális demokrácia megteremtése egészen biztosan először. Az átmenetek idején világméretekben jelentkező ideológia azonban ennek az együttműködésnek a meglétét adottnak, vagy legalábbis a létezőnél erősebbnek vette, s ezért a résztvevők úgy gondolták: az, hogy az ellenzék együtt építette le a diktatúrát, és együtt építette ki a demokrácia alapintézményeit, kellő garanciát nyújt ennek az együttműködésnek fönnmaradására és konstruktív továbbfejlesztésére is.

Amit akkor még csak sejtettünk – hogy ti. ez a konszenzus már akkor sem volt olyan erős –, számos mai politikatudományi vizsgálat igazolja. Később pedig csak romlott a helyzet, s nem azért, mert az együttműködés szükségessége ne lett volna verbálisan népszerű cél, hanem azért, mert annak tényleges tartalmára, követelményére vonatkozóan nem készültek komoly tervek. Ahogy a dolgozat elején is írtam: a nagykoalíció 1990 után többé nem került napirendre, s bár a politikai főszereplők azt hitték, annak, amit tesznek, semmi köze a múlthoz, a történelemhez, voltaképp azokat a politikai szerepsémákat hozták vissza és erősítették meg, amelyeket a magyar történelem (persze a legtöbb ma élő magyar számára teljesen ismeretlenül és feldolgozatlanul) produkált.

Ha pedig innét nézzük mindazt, ahol ma vagyunk, akkor csakis az a kérdés jöhet, hogy egy együttműködés-hiányos helyzetben történhetett volna-e másképpen, mint ahogy történt? Nem logikus fejlemény-e, hogy az ország már a 90-es évek második felétől visszaesett, majd pedig 2006-tól kezdődően egészen egyértelműen zuhanórepülésbe kezdett, és még a környező, velünk együtt induló demokráciák nagy részéhez képest is lemaradt?

A történelem hirtelen visszatérése
Azt feltételezem, ezekkel a környező országokkal összevetve Magyarország addig tudott fölényt produkálni, amíg – a négy éves váltógazdasági ciklusok rendjén belül – az ország a stabilitás szigetének számított: működtek az intézmények, nem voltak kilengések a politikai versenyben, és a gazdaság is viszonylag jó teljesített. Más országokban sokkal több kormányváltás, miniszterelnök-csere és egyéb destabilizáló esemény történt, s 2006-ig ezekből Magyarország nagy részben ki tudta vonni magát. De ha 2006 vízválasztó is, azt az 1990 utáni hazai politikát közelebbről figyelő elemzők korábban is észrevehették, hogy a történelmi mintázatokat jórészt követő kettéosztódás már a rendszerváltást követően elég gyorsan és masszívan intézményesült. Összehasonlító adatok híján azt nem tudnám megmondani, hogy a történelem a környező országokban is visszatért-e, s ha igen, olyan intenzitással-e, mint nálunk. Mindenesetre számomra nem kétséges, hogy „a történelem visszatérése” nálunk alaposan felbolydította a politikát, és bizonyos értelemben a régi, „normális” menetébe (fokozódó intenzitású konfliktusok két ország-fél között) állította vissza azt.

Ha mindez valamennyire is elfogadható kiindulópont egy strukturáltabb elemzéshez, akkor el kell ismernünk: politikai együttműködést ilyen feltételek között rendkívül nehéz, szinte lehetetlen megvalósítani. Természetesen nem feledkezem meg a rendszerváltás „cseléről”, a kétharmados törvények beépítéséről, amelyek segítségével sokan nagykoalíciós kormányzás nélkül is biztosítottnak láttak egyfajta nagykoalíciós kormányzást (kiegészítve a „láthatatlan alkotmánnyal”). Ezt a vélekedést azonban nem osztom. A kétharmados törvények ugyan valóban beépítettek a kormányzásba bizonyos együttműködési kényszert, de annak egyáltalán nem tudtak gátat vetni, hogy a rivális felek közötti, kezdettől jelen lévő mély ideológia-eszmei és kulturális ellentétek fokozódjanak, s nem segítettek abban sem, hogy a felek ezeket a különbségeket ne végzetszerűen, hanem természetesként éljék meg, s a közöttük lévő konfliktusokat kezelni legyenek képesek.

Szándékosan fogalmazok így: „kezelni legyenek képesek”. Merthogy a magyar politikában kezdettől jelen van az a gondolat, hogy ezek a különbségek „nem jók” vagy „áthidalandók”, hiszen az ilyen ellentétek „nem európaiak”.
Ezt a vélekedést azonban semmi nem igazolja. Az együttműködés tényleges elhárításának ugyanis épp abban keresendő a magyarázata, hogy a felek nem európai módon viszonyulnak ehhez a témához, és ahelyett, hogy megterveznék, hogyan lehet egymástól nagyon eltérő értékrendű irányzatoknak békésen együtt élniük, sőt közeledniük egymáshoz, azon mesterkednek, hogy bizonyítsák: a mély értékrendi eltérések miatt nincs reális esélye a közeledésnek.

Van-e egy országnak „sémája” politikája berendezésére?
De nézzük meg ezt még egyszer a magyar történelem, illetve a jelenlegi polarizáció felől is. Van-e esély itt új fejezetet nyitni, ha a magyar történelmi folyamatok szinte determinálják az elkülönülést, amelyhez a jelenkor növekvő polarizálódása még csak hozzáteszi a magáét? Széchenyi István beszél arról a Kelet Népe című írásában, hogy minden nemzetnek van egy „sémája” arra vonatkozóan, hogyan, milyen témák mentén rendezi be a politikai életét és éli meg a konfliktusait. Szerinte „minekünk magyaroknak” nem a kereskedelem, nem a vallás és nem a tudomány az „elemünk”, hanem az „alkotmányos szabadság” és a „felemelkedett nemzetiség”, melyből „mindennek folyni kell”. Ezzel Széchenyi nem csupán a sokszor emlegetett „haza és haladás” motívumának együttes jelenlétét teszi meg zsinórmértékül, de arra is rámutat, hogy az alkotmányért való küzdelem nem feltétlen minden nemzet egyforma sajátossága, de a magyaré mindenképpen. Ott ugyanis, ahol például a kereskedelem vagy a vallás nagyobb szerepet játszik, a konfliktusok is másképpen szerveződnek, és a politikai tagoltság is másmilyen.

Az 1990 utáni magyar politikát (vagy épp napjainkat) figyelve, nem gondolom, hogy ez a kiinduló észrevétel idejét múlta volna. Ami arra is utal, hogy a menet közben eltelt lassan 170 év itt nem hozott nagy változást, például a tekintetben, hogy Magyarország kereskedelem-centrikus országgá vált volna. Így hát a politikai versenyt meghatározó tényezők között továbbra is elsődlegesnek tekinthetjük az alkotmányhoz való viszonyt.
Ugyanakkor persze vannak árnyaló tényezők is, s éppen abból adódóan, amire szintén Széchenyi utal. A haza és haladás motívumainak nehéz összeegyeztetése végigkíséri a magyar történelmet, s jelen van ma is. Hiába van ugyanis tele a magyar politikatörténet nagy, kétharmados kormányokkal, ez mit sem számít a küzdelem hevessége szempontjából. A nagy kormányokkal szemben a mindenkori ellenzék rendelkezik egy meglehetősen nagy – ma úgy mondhatnánk: informális – erőforrással, az „elsöprő kisebbség” erejével. Erre már fentebb is utaltam, most visszatérek rá. A kifejezés Gerő Andrástól származik, és nagyon pontosan utal arra a helyzetre, hogy bár mindig nagy kormányok vannak, de azok szinte soha nem képesek a szellemi klíma uralására. Akkor sem, amikor ezek a nagy kormányok – éppen „nagyságukra” hivatkozva – „nemzeti együttműködést” (vagy ennek valamilyen szinonimáját) hirdetik meg. Az alkotmányos küzdelem tehát egy aszimmetrikus szerkezetben zajlik: a kormánypárt a parlamenti és politikai, az ellenzék a szellemi terepet uralja. A hiányzó parlamenti váltógazdálkodást az hidalja át valamelyest, hogy mindenki rátalál a maga terrénumára, és ott nagyjából monopolhelyzetet vív ki magának.

Mintha ez a történelmileg állandó ellentét a mai helyzetet is fémjelezné. 1990 után korán megjelent az a vita, hogy ki képviseli hitelesebben az alkotmányt. Érdekes módon az nem lett (egy idő után) vitakérdés, hogy miért nincs valóban új alkotmány; ennél sokkal fontosabb volt, hogy a politikai riválisok – követve a történelmi sémákat – alkotmányos értelemben is „beárazzák” egymást: „én” alkotmányos alapon állok – „te” nem. Ám az alkotmányos küzdelmek a hosszú magyar múltban sem vezettek tartós emelkedéshez, s joggal tarthatunk attól, hogy most sem fognak. Ezen a síkon legfeljebb csatát, de nem háborút lehet nyerni.

A kormány magát a nemzeti, addig ellenzékét a nem nemzeti érdekek kiszolgálójának tekinti. Ebben a túlfeszített gondolkodási sémában az Európai Unió nagyjából ugyanott foglal helyet, ahol anno a Habsburg Monarchia: a nemzeti érdekek csorbítója. Ezt a történelmileg állandónak tekinthető „nemzeti-idegen” megosztottságot elvben meg lehetne haladni egy majdani kormányváltással, amikor – úgymond – azok kerülnének hatalomra, akik nem hisznek ebben, s az Európai Uniót nem tekintik a magyar nemzeti érdekekkel ellentétes szervezetnek. Csakhogy joggal tarthatunk attól, hogy egy ilyen váltás nem e történelmileg permanens konfliktus mérséklődésének, hanem további kiéleződésének irányába hatna. Ezért nem hinném, hogy közelebb kerülnénk a „nemzeti-nem nemzeti” konfliktus megoldódásához, ha a két oldal – csak megfordított szereposztásban – egymás ellenében működne a továbbiakban is.

A „lándzsás” politikai viszonyokon túl
A múltból megörökölt és a jelenben számos okból újra kialakuló polarizáció tehát együttesen és egymást erősítően hat abba az irányba, hogy ne történjen elmozdulás egy együttműködő politikai verseny megteremtése felé. Ám akármennyire is mélyek és meghatározóak ezek a tendenciák, ha az okokat az eddigieknél jobban megismertük és megértettük, esélyünk nyílik a történelmi örökségből eredő polarizáció és a jelen tendenciáiból fakadó „újpolarizáció” tompítására. Az persze nem előremutató válasz, ha a polarizáció meghaladására a gyógyírt úgy képzeljük, hogy a rivális feleket „haladókra” és „retrográdokra” osztjuk, és az előbbieket akarjuk helyzetbe hozni az utóbbiakkal szemben. Nem értettük meg a kihívás lényegét, ha a mai Fideszt retrográdnak minősítve elfelejtkezünk mindazokról, amiket fentebb fejtettem ki: valami oka csak van annak, hogy egy országban, történelme különböző periódusaiban mindig megjelenik egy hatalmas többség, amely aztán monopol-szerepre tör. Elismerem: nem túl üdvös, ha egy demokráciában ez a helyzet megismétlődik, de harcolni ez ellen nem úgy kell, ha ezt a párttípust, illetve kormányzást (antidemokratikusnak minősítve) ki akarjuk iktatni, hiszen ez esetben még semmit nem mondtunk arról, hogy a társadalmi feltételek hogyan alapozzák meg éppen egy ilyen típusú nagy pártnak a szüntelen kifejlődését. Sokkal termékenyebb tehát, ha nem „kiiktatni” akarjuk a „rosszat”, hanem elkezdünk dolgozni azon, hogy megteremtsük a különféle értékrendek intézményesített koevolúciójának feltételeit. Nem véletlenül használom itt az „együtt-fejlődés” kifejezést. Az ugyanis, hogy egy országban mindig (még a demokrácia körülményei között is) megjelenik egy kétharmados nagy párt, valamilyen mélyebb strukturális adottságot jelez, amelytől nem függetlenítheti magát az ellenzéki oldal sem. A koevolúció akkor is létezik, amikor a felek a leghevesebben egymás ellenében dolgoznak, de pontosan az lehetne „történelmi” jelentőségű változás, ha a magyar politikai fejlődés egy pontján – felismervén az ország előtt álló kihívásokat – nem egymás ellenében, hanem egymással együttműködve fejlődnének tovább.

A magam részéről egy ilyesfajta koevolúciót beilleszthetőnek tartok a liberalizmus legjobb hagyományaiba. A mostani korszakban nagyon fontos a liberális tolerancia újradefiniálása, már csak azért is, mert sokszor éppen ennek a toleranciának a félreértelmezése is közrejátszik a felek közötti viszonyok elmérgesedésében. Ha valamiben, hát éppen a másfajta nézetűekkel való újfajta – és befogadó – együttműködés megalapozásában látszik reaktiválhatónak a liberális felfogás, s különösképpen nálunk, ahol a liberalizmus talán éppen azért szorult ki a pártpolitikai arénából, mert erre a toleranciára és megértésre a kelleténél jóval kevésbé volt képes. Az ismert, volt SZDSZ-es Kőszeg Ferenc nagyon érdekesen – és egyedülálló módon – írja le a liberalizmus felelősségét a társadalom kettészakadásában: „A rövidlátó pártpolitikává torzult liberalizmus is hozzájárult a társadalom szétszakadásához. Az intolerancia, a politikai ellenfelek nézeteivel szemben nemcsak ellenfeleink sajátja. Hiába hirdetünk toleranciát, ha lándzsával rontunk neki minden nézetkülönbségnek. Ilyen módon nem tudunk sem megegyezni, sem szövetséget kötni”.

Az intolerancia (kölcsönös érzete) mindaddig jelen lesz a magyar politikában, amíg a felek – egymást támogatva – nem tanulnak meg egy másfajta politikai kultúrát. Olyat, amelyik történelmünk során először nem forgácsolja majd szét és semmisíti meg a legjobb politikai elképzeléseket is.

Egy ilyen fordulat Magyarország számára azért is fontos, mert nekünk – mint láttuk – az alkotmányos viták felőrlő hagyománya jutott, s az együttműködésre semmilyen történelmi tapasztalatunk nincs. Nyugat-Európa azért működik stabilan (bár ezt a stabilitást mostanában ott is igen nagy kihívások érik), mert történelmi múltja békés periódusaiban elegendő halmozódott föl az együttműködés kultúrájából, mind társadalmi, mind pártpolitikai értelemben. Ahol pedig – mint például Hollandiában, Németországban vagy Ausztriában – ez nem történt meg, ott a történelem egy bizonyos pontján váltani tudtak.

Lehet-e nálunk hagyományt váltani?
Nem azért, mert ezen országokban egy másfajta, jobb minőségű „emberanyag” állt rendelkezésre, és az ott élő emberek „eredendően” jobban értették, mit jelent együttműködni. Sokkal inkább beszélhetünk egymásba ötvöződő momentumok szerencsés kölcsönhatásáról, mint amilyen például a nemzetállam és a liberális demokrácia szervesen egymásba fonódó hatása. A nemzetállami fejlődés fontos demokrácia-építő hatására manapság kevés figyelem vetül, ami a globalizáció korában, a nemzetállamok visszaszorulása korában akár még logikus reakciónak is tekinthető. Csakhogy visszamenőleg, a mai folyamatok történelmi mozgatóit keresve ez már nem így van. Érdemes nyomatékosítanunk, hogy a nyugati állampolgárok együttműködő képessége nemzeti határok között bontakozott ki. A nemzetállam stabilan fennállt, s annak keretében virágozhatott a pártverseny, a pluralizmus és a váltógazdálkodás. A mi történelmi fejlődésünkből éppen ez a stabil nemzeti keret hiányzott, s a politikai küzdelem folyamatosan e körül összpontosult (ahogyan ma is). A nemzeti keretnek önmagában is van egy együttműködést generáló hozadéka, ahogyan a nemzeti keret hiánya éppen az ellenkezőjére ösztönöz. Ha biztos a nemzeti keret, az együttműködésnek sokkal jobbak a perspektívái, mintha azért folyamatos harcot kell vívni. Nyugati tudósok egyébként nem csak visszamenőleg írják le hitelesen ezt a nyugati folyamatot, de azt is jelzik, milyen következményekkel jár a liberális demokrácia fejlődése számára, amikor a nemzeti helyett az internacionális keretek lesznek a meghatározóak. A liberális demokrácia egyik legnagyobb változása, hogy a nemzeti keretek közül kilépve nemzetközivé válik; a globális struktúrák és a globális gondolkodás áthatja az egész társadalmat, s erre egy egész intézményrendszer szerveződik rá.

Magyarországon ennek nyomát sem látjuk, hiszen a küzdelem – különösen 2006 óta – egyre hevesebben (mint ahogy régen is) az internacionális kultúrát pártoló nyugatosok és a nemzetállami fejlődés híveiként fellépő „keletesek” között zajlik.

Ebben a dichotómiában azonban lehetetlen kreatív módon menedzselni a konfliktusokat. Ha nincs egy világos konfliktus-menedzsment arra vonatkozóan, hogy a régi ellentétek feltámadását nem lehet régi, hanem csakis új módon kezelni, akkor – akár a felek legjobb szándéka ellenére is – újra bele fogunk futni a legöldöklőbb és feloldhatatlan küzdelmekbe, anélkül, hogy a konfliktusok mederben tartására bármilyen pozitív forgatókönyvünk lenne. Egy régi eszközökkel levezényelt folyamatban csakis a konfliktusok eszkalációjára, a másik fél permanens inszinuációjára és/vagy totális legyőzésére számíthatunk. Ennek azonban semmi köze egy valóban toleráns politikai kultúrához és korszerű konfliktus-menedzsmenthez. Bármennyire is nehéz, Magyarországon a másik félről való sztereotip gondolkodást kell először is keretek közé szorítanunk, hogy aztán fokozatosan alkalmassá válhassanak a szereplők egymás tényleges megismerésére és annak a lélektani határnak az átlépésére, amely eddig hermetikusan elválasztotta őket egymástól. Amíg ezt nem értjük meg, addig vagy az lesz, hogy a magyar történelemmel nagyobb folytonosságot mutató jobboldal mindig „halálra” nyeri magát; vagy az, hogy hébe-hóba győz a nemzetközileg jóval erősebb beágyazottsággal bíró másik oldal, ám azt – épp azért, mert a magyar történelemmel roppant gyenge a folytonossága – belülről nem támogatják elegendően, és ez a támogatás-hiány rövid idő alatt felmorzsolhatja.