Tamás Gáspár Miklós írása.

   [A Népszabadság  2016. február 8-i számában jelent meg Tamás Gáspár Miklósnak ez a kis írása, eredetileg „Tóth András téved” címmel. A cikket – amelyet a szerző pár utólagos megjegyzéssel látott el, ezeket természetesen külön jelezzük – alább olvashatják.]

   Tóth Andrásnak, a neves politikatudósnak („Szabadság és jólét”, Népszabadság, 2016. február 2.) természetesen jogában áll, hogy baloldaliként hirdesse meg neoliberális  programját, amely semmiben se különbözik a Jobbik és a DK igen hasonló elképzeléseitől (vö. írásommal), és az sem okoz kínos föltűnést a mai Magyarországon, hogy ilyesmiket képes állítani: „…az egyszerű emberek jártak a legjobban a piacgazdasággal”. (Ez az, amire szerinte Marx „vak volt…, hogy észrevegye”; szegény Marx. Arra mindenestre vak volt, hogy azt higgye: az „egyszerű emberek” tudományos fogalom.)

   De az már nem áll se jogában, se hatalmában, hogy azt állítsa: a magyarországi szociáldemokrácia utódának (tévesen) beállított MSZP „száz év késéssel… szakított a marxizmussal”. Ez azt jelentené, hogy a szociáldemokrácia 1889-ben szakított a marxizmussal. Ehhez képest a Magyarországi Szociáldemokrata Párt egész létezése során marxista volt, a történet végén (1945-1948) pedig messze balra állt a pusztán etatista és mélységesen nacionalista Magyar Kommunista Párttól. 1956-ban is olyan ortodox marxista vezette, mint Kéthly Anna. (A Németországi Szociáldemokrata Párt, az SPD „revizionista” godesbergi programját is csak 1959-ben fogadták el, nem 1889-ben. Mintha mutatkoznék itt némi különbség.)

   A konzervatív állampártnak, az MSZMP/MSZP-nek nem volt mivel szakítania, mert a rendszerváltás pillanatában már nem voltak elvei (és korábban se sok). A konzervatív állampárt nem volt marxista – a marxisták 1956 után börtönben voltak, vagy kivégezték őket, később meg (a Lukács-iskola és mások) ellenzékbe kerültek. Ugyanakkor a konzervatív állampárt (akármennyire utáltam és utálom) 1965 és 1985 között megteremtette Európa egyik legsikeresebb jóléti államát. (Igen, többek között kölcsönökből. Hát istenem.[1])

   Azt írja Tóth András: „A szociáldemokráciának a forradalmi célokról való lemondása az egyik legfontosabb feltétele volt annak, hogy véget érjen a bal- és jobboldal közötti polgárháború Európa boldogabbik, nyugati felén…” Azon túl, hogy „a boldogabbik fele” kifejezés magyarul annyit jelent, hogy „a valaga”, a szociáldemokrácia lemondása a forradalmi célokról nem ezt jelentette, hanem 1. az első világháború tömegmészárszékét, 2. Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht meggyilkolásával a németországi szocializmus elárulását és a polgárháborús viszonyokat, 3. a Kommunisták Németországi Pártjának (a Komintern „harmadik periódus” programja miatt) alig csekélyebb bűnrészességével a nácizmus hatalomra jutását. (Mindeközben a szociáldemokrácia nem mondott le – formailag – a marxizmusról[2], sőt: 1934 februárjában még polgárháborút vívott az ausztriai fasisztákkal, és vereséget szenvedett. Nem pedig megakadályozta a polgárháborút, Tóth András hajmeresztő állítása szerint. Ezután jött a Népfront a kommunistákkal Franciaországban és Spanyolországban, ahol többszörös polgárháború dúlt, kölcsönös hátsó gondolatokkal és újabb – világtörténelmi – vereséggel.)

   Lehangoló, hogy a LXXIV. évfolyamában járó Népszabadságban ilyen szamárságok megjelenhetnek.

[1] Ezt a könnyelmű megjegyzésemet megbántam és visszavonom. Természetesen nem közömbös, hogy valamely állam mekkora adósságot halmoz föl. Nem vagyok híve a szigorú egyensúlyi politikának, de ez frivol túlzás volt, amelyet ellenkező irányú frivol túlzások váltottak ki – ám ez nem mentség. (Utólagos jegyzet.)

[2] Tóth András a Népszabadságnak ugyanabban a számában publikált viszontválaszában arra hivatkozik, hogy Bernstein már előfutára volt a Bad Godesberg-i programnak, s ezért a Németországi Szociáldemokrata Párt nem (vagy nem nagyon) lehetett ortodox marxista párt. Kitűnő vitapartnerem megfeledkezik a történelmi tényekről. Eduard Bernstein revizionista fölfogása kisebbségben maradt a pártban, amelynek a vezetősége elméletét elítélte. Az SPD ideológusa nem ő volt, hanem Karl Kautsky, aki pl. az osztályharc és a proletariátus diktatúrája tekintetében azokat az elveket képviselte, amelyekből az orosz bolsevikok is kiindultak a XX. század elején. Kautsky volt a marxista ortodoxia „pápája” egészen 1938-ban bekövetkezett haláláig, és az egész szociáldemokrácia hivatalos, elismert teoretikusa. (És annak ellenére, hogy Slavoj Žižek azt írta róla, hogy megérdemelten elfeledett ember, a maga száraz módján igenis jelentős tudós.) Ezért kellett vele megküzdeniük a bolsevikoknak, akiket megdöbbentett, hogy Kautsky szembefordult az októberi forradalommal; mellesleg nagyjából hasonló okokból, mint nagy ellenfele és kortársa, Rosa Luxemburg, a Kommunisták Németországi Pártjának (és nem a „Német Kommunista Pártnak” – ilyen nem volt – , ahogyan T. A. írja) a szocdem vezetés cinkosságával megölt alapítója. Nem csoda, hogy olyan jelentős kommunista szerzők írtak vitatkozó könyveket, tanulmányokat Kautsky ellen, mint Vlagyimir Iljics Lenin, Lev Trockij, Karl Radek és Karl Korsch (akit éppen akkoriban zártak ki a kommunista pártból). Nem világos, hogy miért kell antedatálni a szociáldemokrácia elméleti fordulatát, amely nem követte az 1914 augusztusi politikai fordulatot, továbbá Ebert, Noske és Scheidemann fordulatát se 1918/19-ben, amellyel az SPD – szövetségben a nagypolgársággal és a monarchista tisztikarral – leverte a német forradalmat. (Utólagos jegyzet.)