A kreatív osztály bukása

2016.02.07. 21:11

Számos, egyáltalán nem átgondolt ok miatt Madisonban, Wisconsinban kötöttünk ki, közel családjainkhoz. Jó hírű presztízs környék volt a Közép-nyugaton, liberális és nyitott. Egyetemi város, ami hemzseg a kávézóktól és a bicikliboltoktól. Plusz, Richard Florida, a coolság prófétája szerint ez volt a kreatív osztály Mekkája. Akkor még nem tudtuk, mekkorát tévedett Madisonnal kapcsolatban, és minden másban is. Bár nem sokkal megérkezésünk után azért felmerült bennem, hol lehet az a sok kreatív, független bohém, mikor a szomszéd, elképzelhetetlenül nagy szomszédasszonyomat figyeltem kijönni a lakásából. Úgy állt és pislogott a napon, mintha nem járt volna kinn évek óta. Gyötrelmesen sok időbe telt neki eljutni a kukákig és kidobni a kacatjait. Lassan ért vissza a lakáshoz, becsukta az ajtót, soha többet nem láttam utána. A kétezres évek Amerikájában jelentéktelennek tűnhetett ez a jelenet, én mégse tudtam kiverni a fejemből, jelnek vettem, egy ómennek, hogy valójában azok a kidobott kacatok az én álmaim.

Frank Bures írása.

welcomecreative_800.jpg

A '90-es évek végén feleségemmel bepakoltuk az életünket egy költöztető kocsiba, nekindultunk nyugatnak, és meg sem álltunk Portlandig. Nem volt sem állásunk, sem lakásunk, sem elképzelésünk, csak kiakartunk szabadulni Minnesotából.

Portland azért tetszett nekünk különösen, szemben a többi várossal (San Fransisco, Seattle, Missoula), amit egy hónap alatt meglátogattunk, mert olcsó volt, továbbá beleszerettünk a könyvesboltjaiba,  illetve az unokatestvérem az észak-keleti városrészben lakott, ami akkortájt kevésbé számított trendinek. (Első esténken a rendőrség egy holttestet talált a lakásunkkal szembeni parkban.) Azt terveztünk, egy évet maradunk, aztán tovább állunk más part felé, sose lehet tudni, hiszen fiatalok vagyunk. Aztán megszerettük, és majdnem öt évet maradtunk. Végül mégis úgy döntöttünk, visszatérünk a folyó sodrásába és hagyjuk magunk sodorni, mint a lazacok.

Számos, egyáltalán nem átgondolt ok miatt Madisonban, Wisconsinban kötöttünk ki, közel családjainkhoz. Jó hírű presztízs környék volt a Közép-nyugaton, liberális és nyitott. Egyetemi város, ami hemzseg a kávézóktól és a bicikliboltoktól. Plusz, Richard Florida, a coolság prófétája szerint ez volt a kreatív osztály Mekkája. Akkor még nem tudtuk, mekkorát tévedett Madisonnal kapcsolatban, és minden másban is.

Anno jó ötletnek tűnt Florida ötlete: fiatal, innovatív emberek költözzenek nyitott, toleráns és menő városokba, cserébe gazdasági élénkítést hoznak. Imádtam helyzetet, s szabadúszó újságíróként végre fontos ember lehettem. Szegény voltam, de másokat valahogy gazdaggá tettem. Mégis teljesen magamévá tettem az érvelést, értelmet nyert bennem is az ötlet.

Bár nem sokkal megérkezésünk után azért felmerült bennem, hol lehet az a sok kreatív, független bohém, mikor a szomszéd, elképzelhetetlenül nagy szomszédasszonyomat figyeltem kijönni a lakásából. Úgy állt és pislogott a napon, mintha nem járt volna kinn évek óta. Gyötrelmesen sok időbe telt neki eljutni a kukákig és kidobni a kacatjait. Lassan ért vissza a lakáshoz, becsukta az ajtót, soha többet nem láttam utána. A kétezres évek Amerikájában jelentéktelennek tűnhetett ez a jelenet, én mégse tudtam kiverni a fejemből, jelnek vettem, egy ómennek, hogy valójában azok a kidobott kacatok az én álmaim.

Ennek ellenére megpróbáltunk beilleszkedni. Egy helyi újságnak kezdtem el dolgozni. Az első sztorim Richard Florida „Meleg indexéről” szólt: milyen indikátorok határozzák meg, mennyire élsz jóléti városban. Az elmélet alapján minél több meleg él egy adott városban, annál tolreánsabbak a városlakók, emiatt pedig még több kreatív osztálybeli dönt majd az ott élés mellett. A cikkemnek a „Mennyire meleg Madison ?” címet adtam, a válasz persze, hogy "nagyon is" volt a válasz.

Mindent megtettünk, hogy minél több embert megismerjünk. De különböző okoknál fogva egyik kapcsolatunk sem tudott kibontakozni úgy, ahogy korábbi lakóhelyeinken. A feleségem lélektelen munkát végzett az őt folyamatosan megfigyelő főnökének, én meg egy síri hangulatú könyvesboltban dolgoztam, ahol a kollégáim vagy a mentális betegségeikről, vagy az őket hazáig követő lényekről beszélgettek naphosszat.

Nem tudom, mit vártam, de egy-két év után világossá vált, hogy itt valami nagyon nincs rendben. Ha Madison valóban szabad, a kreatív osztály befogadó hely, akkor a magamfajta posztindusztriális munkást is be kellett volna fogadnia. Mégis úgy tűnt, senkit sem érdeklünk, sem a kreativitásunk, sem másunk. És végül is a munkanélküliség csak négy százalékos volt, szemben a kreatív és érdekes Portlanddel, ahol ennek duplája. A Florida által vázolt világban ennek nem így kellett volna lennie. Utánajártam más véleményeknek, amelyek a nagy felhajtás körül mozogtak, de ezek néhány év alatt a süllyesztőbe kerültek.

Az egyik elképzelés Penelope Trunk nevéhez fűződött. A márka- és Y generáció szakértő Madisonba költözése homlok egyenest eltért a mi történetünktől. Hosszú és fárasztó kutatással találta meg Madisont, blogján jelentette be, hogy az országban ez a város a legélhetőbb. Számos újság beszámolt Trunk „kutatásáról”, ami Florida eredményeit bizonyította, helyi tőkések pedig anyagilag támogatták cégét. Blogbejegyzései kivétel nélkül arról szóltak, hogyan kell a megfelelő munka-és lakóhelyet megválasztani, előadásokon beszélt arról, hogyan tudnak adott helyek kreatív gazdaságot bevonzani.

Egyszer találkoztam vele egy kávéra, hangos és rámenős volt, és míg finoman meghallgattam ugyan a karrier tanácsait (amit valójában nem kértem tőle), azon gondolkoztam, hogy Madison azért keményebb dió lesz neki. És bár bollywoodi fogadtatása volt, mikor ideköltözött, négy évre rá mégis elhagyta a várost és egy farmra költözött.  Azt mondta, a nászútja a várossal akkor ért véget, mikor megérkezett. Először rájött, hogy regisztrált szexuális bűnözök laknak a szomszédjába. Aztán hogy hiába rettenetes az állami iskola színvonala, mindenki azt mondja, hogy rendben mennek a dolgok. Támadásként élte meg a sok hazugságot, amivel a városban szembesült. Madison a tagadók városa volt. Trunk már máshogy gondolta,  karrier szempontból az ember inkább költözzön Londonba, New Yorkba vagy San Fransiscoba, de ha a család és a barátok számítanak, akkor nincs is szükség a kutatásokra. Hülyeség az egész vita erről-mondta.

A sok idő, amit erre a kérdésre fordítottam engem is rádöbbentett arra, nem a helyszínnel van a probléma, hanem magával a kreatív osztály ideájával.

Jamie Peck földrajz professzor, szintén helyi lakos, is cáfolta Florida állításait. Kezdeti kritikájában azt állította, hogy „ezek elpuhult formái az amatőr mikroszociológiának és durva megünneplése a hipsterek polgárosodásának”. Kicsit olyan ez, mintha azt mondanánk, a nagy számban megjelenő hot dog árusok miatt van sok bankár New Yorkban.

Semmi sem bizonyította tehát, hogy a művészek, melegek, migránsok jelenléte okozza a gazdasági fellendülést; néhány tanulmány pedig (Például a 2011-ben publikált, 13 európai városban végzett kutatás, az „Accomodating Creative Knowledge”) egyenesen kimondta, hogy amiről Florida beszélt, nincs is. Az emberek oda költöznek, ahol találnak állást. És ha nem ez az elsődleges szempont, akkor a szociális háló. Michele Hoyman és Chris Faricy 2009-es tanulmányukban vizsgálták Florida kérdéseit, az eredmények nagyon meglepőek voltak. A kreatív osztály és a gazdasági növekedés mérései között nem volt korreláció, lényegében bebizonyították, hogy nincs a császáron ruha.

Visszagondolva nagyon felszabadító érzés volt számunkra rájönni, hogy a kreatív osztály csak egy mítosz. Egy darabig érdekes volt és néhány jó dolog is született belőle: néhány város kiépítette a bicikliútjait, néhány több pénzt áldozott a kultúrára. De ahogy Mel Gray kutató mondta: valójában ezek a dolgok magukban is megállják a helyüket, valódi értéket képviselnek, érdekesebbé és élettel telibbé teszik a várost. De nem nyereségesebbé. Alakítsuk a várost olyanná, ahol jó élni, ne olyanná, amit meg kell keresni.

 

Az írás eredetiben itt, fordította és rövidítette Mátyás Eszter.

Ne maradj le semmiről! Kéthetente elküldjük mailen az öt legjobb írásunkat!

Nyomj egy tetsziket és érd el írásainkat a Facebookról!

A bejegyzés trackback címe:

https://dinamo.blog.hu/api/trackback/id/tr558365806

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ma chi è questo Joker? 2016.02.08. 00:47:59

A szomszédasszony leírása nem fat-shaming véletlenül?

BircaHang Média · http://bircahang.org 2016.02.08. 16:35:55

A liberalizmus bukásának leírása művészien. Szép.