Ungváry Krisztián úgy tálalja a totalitárius paradigmát, amely lényegi azonosságot tételez fel a fasizmus és a kommunizmus között, mint új felfedezést. A két rendszer összemosásával Ungváry ugyanis éppen a nácizmus bűneit kisebbíti, amelyért a mérvadó német akadémiában is kapott már bírálatot. A totalitarizmus hidegháborús ideológia volt, és a nácizmus és kommunizmus egy oldalra helyezésével elsősorban a kommunizmus lejáratására szolgált, mintsem valódi tudományos elméletet képviselt. Ungváry továbbá túlhangsúlyozva a civilizációs szakadékot az „ázsiai hordák” és a korrektül viselkedő nyugat-európai és amerikai megszálló csapatok között, elmulasztott reagálni arra, hogy Miriam Gebhard módszeresen bemutatja, hogy nemcsak a szovjet katonák követtek el százezres nagyságrendben nemi erőszakot a német nőkön, hanem bizony, a „korrekt módon” viselkedő nyugatiak is. Az is homályban marad, hogy a defasizálás nemcsak „szovjet „projekt” volt, hanem nemzetközi szerződések írták elő, mint ahogyan az is, hogy nagyon sokan (az üldözöttek és a nem-üldözöttek egyaránt) valóban felszabadulásként érték meg (ha megérték…) a háború végét.

Bartha Eszter írása, amelynek közlését a Népszabadság megtagadta.

Kép: amexrap.org

Írásom apropója Ungváry Krisztián „Tilos a tovaris!” című cikke. A cikk műfaját tekintve recenzió, az L. Balogh Béni által szerkesztett „Törvényes” megszállás. Szovjet csapatok Magyarországon 1944-1947 között című monumentális levéltári forrásgyűjteményről, amelyet egy terjedelmes, a szerző által írt tanulmány egészít ki. A kötet kritikai értékelése mellett azonban a szerző inkább arra helyez túl nagy hangsúlyt, hogy bemutassa saját koncepcióját a Vörös Hadsereg és a szovjet rendszer általános kriminalizálásáról, valamint hangsúlyozza (talán túlságosan is) a civilizációs különbséget a nyugati megszállók és az „ázsiai mentalitást” hordozó oroszok között (meg kell jegyeznünk, hogy a szovjet hadseregben különféle nemzetiségű katonák harcoltak, beleértve az Oroszország európai területein élő állampolgárokat!). Ungváry Krisztián megkísérli (és a mai antiszovjet, antikommunista légkörben nem is számít bátor tettnek) a Vörös Hadsereg egykor heroizált narratíváját kicserélni egy negatív előjelűre, azonban ez történelmileg semmivel sem igazolható. „Az ázsiai hordákról” annyit jegyez meg, hogy törvénytelenül erőszakolnak, rabolnak és tömegeket hurcolnak el kényszermunkára.

Emellett Ungváry a kritika örvén kétszer is kétségbe vonja Krausz Tamás – az ELTE történészprofesszorának és számos díjjal elismert szovjetológusnak – szakmai hitelességét. Ungváry – Krausz korábbi munkáit figyelmen kívül hagyva – úgy tálalja a totalitárius paradigmát, amely lényegi azonosságot tételez fel a fasizmus és a kommunizmus között, mint új felfedezést. Azonban mint ismert nagyon is régi keletű és szerteágazó a sztálinizmus jellegéről és gyökereiről az angolszász akadémiában folytatott vita (többek között Isaac Deutscher fejtett ki egy nagyon eredeti koncepciót a sztálinizmusról). Ungváry továbbá túlhangsúlyozva a civilizációs szakadékot az „ázsiai hordák” és a korrektül viselkedő nyugat-európai és amerikai megszálló csapatok között, elmulasztott reagálni arra a felvetésre, amelyre Krausz Tamás a megbírált recenzióban hivatkozik: Miriam Gebhard módszeresen bemutatja, hogy nemcsak a szovjet katonák követtek el százezres nagyságrendben nemi erőszakot a német nőkön, hanem bizony, a „korrekt módon” viselkedő nyugatiak is.¹ Az is homályban marad, hogy a defasizálás nemcsak „szovjet „projekt” volt, hanem nemzetközi szerződések írták elő, mint ahogyan az is, hogy nagyon sokan (az üldözöttek és a nem-üldözöttek egyaránt) valóban felszabadulásként érték meg (ha megérték…) a háború végét.

Ez elvezet minket a recenzió másik megkérdőjelezhető pontjához: a történeti kontextus elferdítéséhez (mintha Sztálin „preventív” háborút tervezett volna a Nyugat ellen!), és a magyar politikai elit felelősségének teljes elkenéséhez a háborúért. Az a kötet, amelyre Ungváry Krisztián tendenciózusként hivatkozik (Magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban: Levéltári dokumentumok 1941-1947, szerk. Krausz Tamás és Varga Éva Mária, L’Harmattan, 2013.) épphogy a nemzeti önismeretet kívánja erősíteni bemutatván, hogy milyen háborús bűnöket követett el a megszálló magyar hadsereg szisztematikusan a Szovjetunióban. Tegyük hozzá: miközben a garázda szovjet katonákat esetenként dokumentálhatóan utolérte a büntetés, addig nincs rá adat, hogy a „túlkapásokért” megbüntették volna a magyar megszálló katonákat. Ami a dokumentumok hitelességét illetően Christian Hartmann, a téma egyik vezető német kutatója a Népszabadságnak ekképpen nyilatkozott: „Szerintem hitelt érdemlőek a dokumentumok. A magyar katonák sok olyan eseményben vettek részt, amelyek során népirtás történt.[…] Úgy gondolom, a kegyetlenkedések egyik legfőbb mozgatórugója a katonák körében uralkodó féktelen antiszemitizmus volt. Példaként említhetem Zsolt Béla Kilenc koffer² című életrajzi könyvét, amelyben leírja a magyar fegyveres alakulatok mellé kényszerített munkaszolgálatosok élményeit az antiszemitizmusról, a fajgyűlöletről és a mindennapi kegyetlen bánásmódról.”³

Ezt figyelmen kívül hagyva Ungváry Krisztián kettős mércét alkalmaz: egyet a nyugatiakra, egyet pedig a szovjet csapatokra, akiket mindenáron kriminalizálni próbál.⁴ Itt visszatérünk a sztálinizmus-nácizmus, tágabb értelemben a fasizmus és a kommunizmus azonosítására. A két rendszer összemosásával Ungváry ugyanis éppen a nácizmus bűneit kisebbíti, amelyért a mérvadó német akadémiában is kapott már bírálatot. A totalitarizmus hidegháborús ideológia volt, és a nácizmus és kommunizmus egy oldalra helyezésével elsősorban a kommunizmus lejáratására szolgált, mintsem valódi tudományos elméletet képviselt.⁵ Abbott Gleason egy alapos munkában járja körül a totalitarizmust, ahol bebizonyítja, milyen nagylelkű támogatást kaptak a totalitarizmust felkaroló szovjetológiai tanszékek az amerikai kormányzati szervektől – sőt, sokszor kifejezetten a totalitárius elmélet továbbfejlesztésére és népszerűsítésére hozták létre ezeket a műhelyeket.⁶ Ezt az elméletet az ún. revizionista iskola az 1970-es évektől komolyan támadta, és bebizonyította annak ideologikus, tudománytalan jellegét.⁷ Sajnálatos, hogy Kelet-Európába és azon belül Magyarországra a rendszerváltás után ezt az elméletet exportálta a korábbi marxista-leninista dogmából kiábrándult  mainstream értelmiség. Az egyik cél kétségtelenül az államszocialista múlt teljes diszkreditálása volt, az új legitimációs igényeknek megfelelően. Holott nem szabad elfelejtenünk, hogy a Wehrmacht gerincét az a Szovjetunió roppantja meg, amelyik a háború legfőbb terhét viseli, és óriási áldozatok árán vívja ki a győzelmet a náci Németország felett! Érdemes összevetni a rendszerváltás után Kelet-Európában rögzült képet (amelyet természetesen a hollywoodi filmek is megtámogatnak): az amerikai sereg, amelyik becsületesen és hősiesen harcol és csokoládét osztogat a helyi lakosságnak, szemben az oroszok brutalitása, akik rabolnak, fosztogatnak és tömegesen erőszakolnak. A kép a témát tárgyaló szépirodalmi források tükrében kissé egyoldalú, felidézhetjük például Alberto Moravia Egy asszony meg a lánya c. regényét, ahol a lányt történetesen a francia-marokkói hadsereg katonái erőszakolják meg. Ez természetesen nem szolgál mentségül a szovjetek viselkedésére – annyit azonban a Krausz Tamás és Varga Éva Mária által közölt dokumentumok tükrében meg kell jegyeznünk: a szovjet katonáknak lehetett okuk bosszúra, még ha ez természetesen nem is menti a tömeges nemi erőszakot.

Zárógondolatként annyit szeretnék megjegyezni, hogy sokan a mai Magyarországon azért tagadják a nyilvánvaló tényeket, mert úgy érzik, akkor szembe kellene nézniük nagyszüleik, dédszüleik felelősségével, holott a nemzeti önismeret a tények objektív értelmezésére, nem pedig erkölcsi megtisztulásra, Canossa-járásra vagy pláne valamiféle kollektív bűnösség elismerésére szólít. Ezt minden józan gondolkodású történész elutasítja, hiszen a kutatónak nem feladata „tetemre hívni” sem a holtakat, még kevésbé az élőket, hiszen az utódok semmiképpen nem felelnek eleik tetteiért.

Szembenézés nélkül azonban nem lép tovább a nemzeti önismeret. Az igazság kedvéért jegyezzük meg, ez a folyamat a távoli Japánban és a közeli kelet-európai országokban vagy Ukrajnában is nehezen halad. A japánok máig nehezen ismerik el, milyen brutalitásokra voltak képesek a civilizált japán katonák egy őrült és gyilkos fajelmélet bűvöletében.⁸ Ezért érdemes nagyon elgondolkodni azon, hogy az ember milyen eszméknek adja oda magát, vagy szélsőséges esetben milyen eszmékért hal meg – még ha a történelem „objektíven” sokszor kevés választásra is ad esélyt.