„Nálunk a munka becsület és dicsőség dolga.” – hirdeti az almásfüzitői timföldgyár bejáratának homlokzata. Ehhez képest A Budapest Bank vállalkozás-fejlesztő hitelét egyenesen azzal reklámozza, hogy „amit a céged mutat, mind te vagy.” A munkakapcsolatok és magánjellegű viszonyok elválaszthatatlanokká válnak, a rögzített munkahely hiánya együtt jár a felismerhetetlenül összekuszálódott aktív és inaktív életszakaszokkal. Napközben brainstorming és business launch, este egy kis networking, egész héten multitask, hétvégén meg team-bulding. Pihenés közben is munkát végzünk, hiszen a szórakozásra fordított idő is munkaidő, csak éppen a gazdasági rendszer fenntartásáért végzett önkéntes fáradtság. A kávézóban ülve ellátott pszeudomunka (meeting, e-mailezés, csetelés) mellett az igazi munka valójában az ott tartózkodás (kávézás, app-letöltés, sharing, lájkolás), amikor azzal dolgozunk, hogy fogyasztunk. Ez a szellemiség uralja a Szilícium-völgy munkához való hozzáállást, amelynek értelmében a munka szórakozás, önkifejezés, kommunikáción keresztüli kapcsolatépítés, kötöttségektől mentes kreatív tevékenység, ahol a kulcsszó az innováció. Röviden arról van szó, hogy a munka hobbi, az iroda pedig az otthonunk (home office helyett office home). Manapság nemcsak fizikailag és fizikálisan zajlik a munkátlanítás (dezindusztrializálással, a technológiai fejlődés által előidézett „szerkezeti munkanélküliséggel”, robotizációval és széleskörű automatizálással), hanem egzisztenciálisan is. A munka így lesz digitális tréfáink egyike.

Békés Márton írása.

Hegel szerint a munkát végző ember részt vesz a világ alakításában, amely bár elvonja a vágyaktól, a szabadságtól, de a munka tárgyának létrehozása közben saját maga létének tudatára ébred. Ennyiben a munka mindig fizikai tevékenység, és egyéni, egzisztenciális jelentésén túl kollektív, ontológiai szerepe is van. Az almásfüzitői timföldgyár bejáratának homlokzatán ugyanez a gondolat propagandisztikus éllel így szerepel: „Nálunk a munka becsület és dicsőség dolga.”A hegeliánus munkaetika nem volt előzmény nélküli, gondoljunk csak a bibliai teremtéstörténetben a paradicsomi állapotot követő helyzetre, amelyben Ádám fáradtsággal kell, hogy megteremtse az életben maradás feltételeit (Móz, 1. 17–23). Ez alapján a munka szenvedés, teológiailag pedig Isten büntetésének minősül.

Az ipari korszakban a technológiai forradalom, a javak előállításának kényszere, a háborúk termelésigénye és az állami ellenőrzés növekedése miatt a gyárak kaszárnyákká váltak. A munkában való részvétel és a munka megszervezése elsődleges társadalmi feladattá lépett elő. Ekkor kezdett kialakulni a munka társadalma, nem minden ellenállás nélkül: a céheket felszámolták, a földeket bekerítették, a parasztokat a városokba űzték, a munkaidő eleinte 12–14 órás volt.

A munka a polgári társadalomban érdem volt, ember-mivoltunk bizonyítéka, értékteremtő tevékenység, az önálló egzisztencia és az identitás fontos része. A munkába állás, a „becsületes kenyérkereset” és a „kereső foglalkozás”, az egy munkahelyen való, akár egy egész életre szóló elhelyezkedés megbízhatóságot, biztos megélhetést, személyes hitelességet jelentett, meg nyugdíjpénztári tagságot és persze a szomszédok megbecsülését. A XIX. század végén és a XX. század elején a munkásosztály körében sem volt ez másként, ugyanis a gyári kollektíva, a munkáspénztárak, az olvasókörök, a kollégákkal való közös hétvégi kirándulások, a lassú szakmai előmenetel és a közös május elsejék és a sztrájkok élménye a munkához kapcsolódó emberi élet kötőerejét jelentették.

A munka az ember számára évezredeken keresztül erőfeszítés, igyekezet és fáradtság kérdése, nem pedig a pihenéssel vagy a szórakozással egyenértékű tevékenység volt. A középkorban a munka megszabott rend szerint történt, amelynek napjait az egyházi ünnepek és a lokális hagyományok ciklusai jelölték ki. A vasárnapi munka tilalma, a pénteki böjtölés, az egyház által elrendelt ünnepnapok, a szentekhez kapcsolódó búcsúk és persze a technológia által még nem megkerülhetővé időjárási viszontagságok, az évszakok váltakozása hozta létre a munka naptárát. A naptár ennek megfelelően leginkább azt mutatta, hogy mikor kell dolgozni. Az újkorban már az ipari termelés rendje szabta meg a munka idejét, amelyet a munkásmozgalom és az egyház nyomására sikerült napi tizenkét óráról nyolcra, heti hét napról hatra csökkenteni. A munka és a szórakozás, a „dologidő” és a pihenés ideje viszont mindkét időszakban elvált egymástól, sőt helyük sem esett egybe. A lakóhelyről a földekre ki, a gyárakba pedig el kellett menni, a munka kezdetét és végét egyértelműen meg lehetett állapítani (templomharang és gőzsíp jelezte), a pihenés helyszíne értelemszerűen másutt volt, ahol a munkáé. A különbségtétel, az elválasztás, az elhatárolás időben és térben egyaránt megjelent.

Már Arisztotelész is megfogalmazta, hogy „az egész élet felosztható munkára és pihenésre, háborúra és békére. A háború a békéért van, a munka a pihenésért”. Másutt annak az egyértelműségnek ad hangot, hogy „a dolgozó nyugalomra szorul, a szórakozás pedig éppen a nyugalomért van, mert a munka fáradsággal és erőfeszítéssel jár.” Mindebből az következik, hogy a munka fáradtsággal járó tevékenység, amely megelőzi a fáradalmak kipihenésére szolgáló szórakozás és nyugalom idejét. A szórakozás és a pihenés éppen azért van, mert megelőzte a kimerítő munka.

A nyugati társadalmakban a ’60-as évektől megváltozott a munka szerepe, amikor csökkent a munkával töltött idő, a munkaidő rugalmassá vált, az aktív munkavégzés jelentős részét átvette a tanulás és a fogyasztás. Az ipariból a posztindusztriális társadalomba való átlépés töredezett munkaidőt és a korábban a munkához kötött értékek leértékelődését hozta (Daniel Bell: The Coming of Post-Industrial Society. 1973). A munka társadalma átadta a helyét valami szerkezetében másnak (Ralf Dahrendorf: Eltűnőben a munkatársadalom. Replika, 2009/68). A szolgáltató szektor kiterjedése, valamint az információs és fogyasztói társadalom körülményei közepette a fizikai munka helyébe lépő rugalmas, posztmateriális munkavégzés nem hagyta érintetlenül a munka fogalmát, helyét és idejét. A hálózati alapú élménytársadalomban pedig gyakran a főállás is csak mellékes munka, az igazi projekt, amin dolgozunk, a saját életünk (Gerhard Schulze: Erlebnissgesellschaft. 1993). A Budapest Bank vállalkozás-fejlesztő hitelét egyenesen azzal reklámozza, hogy „amit a céged mutat, mind te vagy.” Erről van szó: a munkakapcsolatok és magánjellegű viszonyok elválaszthatatlanokká válnak, a rögzített munkahely hiánya együtt jár a felismerhetetlenül összekuszálódott aktív és inaktív életszakaszokkal. Start-uppernek lenni életforma, ahol a tízből kilencszer bedőlt mikrovállalkozás egy élet felett kimondott ítéletnek tűnik.

Végső soron tehát énünk formálása a munkánk, ahol a kapcsolattartás, a nyaralás, az internetes keresés mind-mind valamilyen jellegű munkavégzésnek felel meg. Napközben brainstorming és business launch, este egy kis networking, egész héten multitask, hétvégén meg team-bulding. Pihenés közben is munkát végzünk, hiszen a szórakozásra fordított idő is munkaidő, csak éppen a gazdasági rendszer fenntartásáért végzett önkéntes fáradtság. A kávézóban ülve ellátott pszeudomunka (meeting, e-mailezés, csetelés) mellett az igazi munka valójában az ott tartózkodás (kávézás, app-letöltés, sharing, lájkolás), amikor azzal dolgozunk, hogy fogyasztunk. A mindannyiunkat magában foglaló cyber-proletariátus sorozatos klikkelésével tartja mozgásban a nagyvállalatok uralta internet áramlását, amely az ellenőrzés, a nyilvántartás, az adattárolás és az adatbányászat révén azonnal realizálható tőkét és tudást juttat nekik (Losoncz Márk: Vakító gépezetek. 2014. A lájkoló ész kritikája fejezet).

A munkához kapcsolódó megannyi emberi érzés, jelentőségét magyarázó filozófia és tanulmányozó társadalomelmélet talán még nem találkozott olyan kihívással, amelyet korunk digitalizált munkája, az ez által átalakított munkahely és semmissé tett munkaidő jelent. Tudjuk, hogy a munka történetileg nem állandó, ahistorikus emberi tevékenység, koronként és a technológiai környezet révén állandó változásban van, miközben az emberi életben betöltött szerepe és más tevékenységekhez – különösen a pihenéshez – való viszonya többnyire azonos maradt. A digitális korszak új antropológiája és a hálózatos társadalom szerkezete azonban olyan változást okoz, amely eltörli a munka és a pihenés közötti különbséget, végzetesen megváltoztatja a munka helyét és idejét, végül más ontológiai keretet szab a munkának, és azzal fenyeget, hogy az emberi egzisztencia és identitás alapelemei közül kiveszi azt.

Munka újratöltve címmel írt könyvet az eBay korábbi operatív vezetője, a Yahoo tanácsadója, Maynard Webb. Önsegítő menedzser-könyvekre hasonlító írásának legfontosabb tétele így hangzik: „Légy a saját sorsod vezérigazgatója.” A szerző egy száz éves munka-fogalom ciklust lát lejárni, amelyet a digitális vállalkozások vezetési stílusa cserél le. Önmagukat motiváló, saját cégüket az énképük szerves részének tekintő vállalkozók születnek, akik a rendelkezésre álló technológiát fejlesztve alkalmazzák. „Amikor karrierépítésbe kezdtem – írja elragadtatottan –, a Szilícium-völgybe költöztem, és még mindig hiszek abban a varázsban, ami ezt a helyet az innováció gyújtópontjává teszi. Az itt alapított úttörő vállalkozások a befektetett tőkének, az elsőrangú egyetemeknek és a nagyszerű klímának köszönhetően az élre röpítették a Szilícium-völgyet. […] Az internet, a video-konferenciázás és a mobil eszközök lehetővé teszik, hogy bárhol elvégezhesd a munkád. A munka helye csak döntés kérdése.”

Ez a szellemiség uralja a Szilícium-völgy munkához való hozzáállását, amely többé nem fizikai megerőltetés, idő- és térbeli lehatároltság, fáradtság vagy éppen dicsőség dolga, hanem szórakozás, önkifejezés, kommunikáción keresztüli kapcsolatépítés, kötöttségektől mentes kreatív tevékenység, ahol a kulcsszó az innováció. Röviden arról van szó, hogy a munka hobbi, az iroda pedig az otthonunk (home office helyett office home). Ennek megfelelően alakul az emberkép is, amely felcserélhető, szabadon változtatható, egymást sűrűn átjáró és esetleges megragadásuk pillanatában azonnal átalakuló identitásokon alapul. Amint egy-egy féléves projekt vagy a manapság divatos „dizájn-gondolkodás” jegyében álló prototípus-termékgyártási módszer is sugallja: nem kell hosszú távra berendezkedni, elegendő rövidebb időn keresztül intenzív(nek gondolt) emberi kapcsolatokat kialakítani. A kapcsolattartás többnyire úgyis digitális csatornákon zajlik, ahol a távlatosság, az elköteleződés és a folyamatosság helyébe a megtörténte pillanatában feloldódó azonnaliság, az agresszív pillanatnyiság és a szórakoztató fragmentáltság lép.

Az új munkaetikát új kódok, új törekvések, új igények közvetítik, amelyekben mindannyiszor tetten érhető a high-tech szektor antropológiai felfogása (hálózatos, innovatív önképe) és a „virtuális osztály” kreatív egoizmusa. A rugalmas munkaidőből, a játékos munkahelyből, a rendszeres csapatépítő tréningekből és egy jó coach rendszeres tanácsadásaiból kibontakozó gyakorlat önmegvalósító feladatnak tekinti a munkát, amelynek végcélja, hogy mindenki a saját brandje legyen – hiszen az Én a márka. Egyenesen The Brand Called You címmel könyvet is írt erről Tom Peters menedzsment-guru. A munka tehát nem teher, erőfeszítés, fáradtsággal járó nem-szabad tevékenység (szemben a pihenést tartalmazó szabadidővel), amely elkezdődik és véget érése felszabadulásként élhető meg, hanem „komoly tréfa”, worktaintment, izgalmas életforma, kreatív időtöltés. „A munka egy olyan hobbi, amiért éppenséggel fizetnek” – nyilatkozta a Fortune lapjain egy fiatal fejlesztő.

A digitális diktatúra által megteremtett transzparens totalitarizmus az orwelli hármas jelszót meghaladva egyetlen ellentétpárral dolgozik, amely így hangzik: a munka: pihenés. Manapság nemcsak fizikailag és fizikálisan zajlik a munkátlanítás (dezindusztrializálással, a technológiai fejlődés által előidézett „szerkezeti munkanélküliséggel”, robotizációval és széleskörű automatizálással), hanem egzisztenciálisan is. A munka többé nem fáradtság és készenlét, hanem soft-work és élmény. Másként fogalmazva, a munka nem tragédia és létesülés-megvalósulás, hanem digitális tréfáink egyike.

Az írás a Kommentár folyóirat soron következő, 2015. 5. számában megjelenő A kibernetikai emberkép kritikája című tanulmány részlete.