Egy új Budapestért

2015.05.25. 18:29

Felmászunk a minisztérium erkélyére (szigorúan napszemüvegben), hogy harcoljunk a szegénység ellen, segítünk a házfoglalókon, de közben azért cukiskodunk egyet egy fotó erejéig, és boldogan üvöltjük, ha kell, hogy le a netadóval, és oda vagyunk magunktól.  Mert mi mindent tudunk és mindent megteszünk a másikért. Valójában? Dizájneraktvisták vagyunk csak, a depolitizált világ tökéletes lenyomatai. Nem vagyunk mások, csak a digitális világ szellemképei. A várossal csak az történik, ami velünk. Mi tesszük azzá a helyeket, amilyenekké lesznek. Ha mélyül a szakadék a peremkerületek és a központ között, sosem tudunk majd kilépni ebből a digitálisan konstruált posványból.

Mátyás Eszter írása.

ki.jpg

„Ó, szívendöfött Városom, könyörgök érted

érintsen a fény s az ébredés ritmusa

mielőtt űzött fiaid és lányaid

kihullanak Istennek fáradt tenyeréből”

(Kassák Lajos: Budapest)

 

Kívánni sem lehetne szebb május estét, mint amilyen a mai. Budai erkélyajtó tárva nyitva, isteni illatokkal töltődik a szoba, csicseregnek a  későn fekvő madárkák. Ahogy zuhan ránk az este, megtelik zajokkal az utca, a környéken bulizók zajával. Megszoktuk már, egy ideje ez megy, ma épp gourmet-, múltkor székely ízek fesztiválja, vagy épp a közmédia napja miatt. De a park mellet élve beletörődtünk már, hogy nem a miénk  a tér, megértettük, hogy nincs gond azzal, ha nem halljuk a gondolatainkat, hogy nem tudunk a saját házunk előtt parkolni, hogy hétvégente a magyar pr-marketing-média-édesmindegy minek a krémje csapatja nálunk. Megszoktuk, hogy ilyenkor nekünk (belépő hiányában) nincs átjárás. 

De ez nem fontos, az a lényeg, hogy készüljenek a foodporn fotók, szelfizzenek a népek rozéfröccsel a kézben, menjen a lájkverseny, dőljön a pénz, legyen meg az „INSTAGRAM-boldogság” (69.o. - az alábbi idézetek innen [Ki!]). Hogy közben száműzöttjeivé válunk a térnek, ahol élünk, tökéletesen irreleváns.

Turisták lettünk saját városunkban, tér és idő helyett ,a fogyasztás és a digitalizáció világában. Mímeljük, hogy mi itt Nyugat vagyunk, hogy itt minden oké, itt nincsen szegénység és nincsen nyomor; #buli van, meg #Gozsduudvar meg #Tinder-randik.  Nem ismerjük már a várost, nincsenek helyeink, „eltűnt a kaland” (13.o.), elkezdtünk felejteni. „Nincsenek történetek, csak történések, nincsenek regények, csak epizódok... Nincs jelenlét, csak lájk.” (77.o. és 81.o.)

A Ki! szerzői szerint a modern metropolisz „nem egyszerű „népbetegség, hanem járványos megbetegedés” (14.o.). A várost szépen lassan bekebelezi a wififelhő (26.o.), a technika, megszűnik az én, és csak a fogyasztási javak mentén identifikálódunk. „A marketing mindent elfogyaszt, hogy minden fogyaszthatóvá tegyen” (61.o.) A várost és az embert is.

Rég leszoktunk már arról, hogy a kocsmában egy sör mellett beszéljük át a hét eseményeit, hogy kivel-mi történt, nem hívjuk fel a másikat, hogy mi újság, mert percről percre mindent nyomon követhetünk valamelyik social medián keresztül a nap 24 órájában. Ahogy mi tudunk mindenről és mindenkiről mindent, úgy tud mindenki mindent rólunk. Valójában pedig semmit nem tudunk semmiről. Főleg magunkról. „A lét feltétele viszont, hogy a belső (én) és a külső (nem én)világok megkülönböztethetőek legyenek.”( 110.o.) A digitális létből viszont nincs kilépés és nincsenek határok, egybe mosódott a magán-, és a közélet, a munka és a szórakozás, a külváros és a belváros.

A metropolisz bennünket is megfertőz. A megfelelni akarás, az állandó vágyakozás, az egyik helyről a másikra, egyik embertől a másikhoz csapódás nem csoda, hogy beteggé tesz minket. A digitális világ irreális világképe beszippant, kiégett embereket és unalmat hagyva maga után. Ki kell lépni az „urbánus unalomból” (16.o.), hogy visszaszerezzük az időt, amit elvettek tőlünk,hogy ne csak legyünk, hanem történjünk is.

Ahogy a szerzők is írják, „a város mindig is a konfliktusok és a mozgások terepe volt.” (93.o.)

Alig hetven éve ez így volt. Évente egyszer, talán, eszünkbe is jutnak '56 hősei, talán belemerünk gondolni, hogy micsoda heroikus küzdelmet folytattak (szűkebb) hazájukért, hogy milyen bátran áldozták életüket azért, amiben hittek. Aztán persze jön az amnézia. Azért ha a poltikai helyzet megkívánja, kimegyünk mi is, mint őseink. De csak a falra, arra a digitálisra. Felmászunk a minisztérium erkélyére (szigorúan napszemüvegben), hogy harcoljunk a szegénység ellen, segítünk a házfoglalókon, de közben azért cukiskodunk egyet egy fotó erejéig, és boldogan üvöltjük, ha kell, hogy le a netadóval, és oda vagyunk magunktól.  Mert mi mindent tudunk és mindent megteszünk a másikért. Valójában? Dizájneraktvisták vagyunk csak, a depolitizált világ tökéletes lenyomatai. Nem vagyunk mások, csak a digitális világ szellemképei.

A „szubkulturánk kódrenszerét” (83.o.) használjuk, küzdünk a szegényebbekért, a nehezebb sorsúakért úgy, hogy valójában „semmilyen közvettő mechanizmust” (84.o.) nem hozunk létre, nem értetjük meg magunkat, és mi sem akarjuk megérteni az „alattunk levőket”. Posztmodern világunk olyan, mint Budapest, „posztmoderneskedő, hipszterbarokk”. (38.o.)

A várossal csak az történik, ami velünk. Mi tesszük azzá a helyeket, amilyenekké lesznek. A mi történeteinktől lesznek hallhatatlanná vagy felejthetővé. Ha nincsenek történetek, nincs emlékezet, nem lesz tér sem. Ha a barnamezős beruházásokkal rehabilitálják a teret, de a hangulatot elveszik, ha csak a globális versenyképességi szempontok alapján rendeződik a város, ha mélyül a szakadék a peremkerületek és a központ között, sosem tudunk majd kilépni ebből a digitálisan konstruált posványból. Akkor tényleg mindegy lesz, hogy épp Budapesten, Berlinben vagy Amszterdamban isszuk meg este a sörünket, esszük meg pad thaiunkat, vesszük meg a dizájner kistáskát. Ha minden jól megy, a Ki! önálló életre kel, és beveszi Budapestet.

Fel kell fedeznünk a reális jelenlét elementáris örömét.

Legyünk jelen testileg, lájkokból nem épül barikád!

Meg kell ismerkednünk egymással.

Kössünk barátságokat!

Meg kell vonnunk az ellenállás körvonalait.

Állítsuk fel a határokat!

Indulnunk kell. ”(123.o.)

Én indulok. Ki, a digitális posványból!

Ne maradj le semmiről! Kéthetente elküldjük mailen az öt legjobb írásunkat!

Nyomj egy tetsziket és érd el írásainkat a Facebookról!

A bejegyzés trackback címe:

https://dinamo.blog.hu/api/trackback/id/tr677488764

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

frob 2015.05.26. 11:58:44

Ez egy elég szűk kör problémája és könnyen ki lehet belőle lépni.

Másképp fogalmazva egy kiadós értelmetlen nyafogás.

Jó erős itt a cenzúra, van lebontani való, talán itt kellene kezdeni.

A Román 2015.05.26. 16:01:07

A lájkok mennyisége mellett a kommentelő trollok száma is a siker ismérvei közé tartozik: ha még trollod sincs, akkor egy senki vagy.

Szóval ez a Böcskei Balázs nevű csávó, akinek a könyvét tetszenek reklámozni, nem véletlenül ugyanaz a Böcskei Balázs, aki a Dinamó blog szerzőjeként felbukkan?

legeslegujabbkor 2015.05.31. 13:48:01

Én nem hagyom, hogy a város beszippantson akárhány performanszra csábítgatnak önjelölt művészek.
süti beállítások módosítása