Az állampolgárok ugyanis csak akkor fogják átalakítani, racionalizálni, fenntarthatóvá tenni és a közösség érdekeihez igazítani energiafogyasztásukat, ha maguk is megismerik az energiatermelési lehetőségeket, maguk termelik meg az általuk felhasznált energiát és azzal felelősen bánnak. Vízióm szerint az energiát és az energiatermelést közelebb kell hozni az emberekhez, nem pedig óriási, centralizált erőművekbe zárni.A következőkben amellett érvelek, hogy Magyarország és a hazai demokrácia alapvető érdeke az, hogy az oroszoktól való energiafüggőségünket csökkentsük, és hazai erőforrásainkhoz forduljunk. A (magyar) demokrácia megőrzésének egyetlen lehetséges útját a decentralizált energiatermelésben, a megújuló energiában és az energiahatékonyságban látom.

Antal Attila írása.

Fotó:Flickr

Az „energiadiktatúra”, mint érdek

Teljesen nyilvánvaló, hogy Magyarország sohasem volt független és talán sohasem lesz (teljesen) független a külföldi energiaforrásoktól. Az ország energetikai vagy energiaellátási szuverenitását tehát nem Orbán Viktor kezdte el az oroszoknak kijátszani, hiszen Paks 1 és a gázszállítás révén ezer szállal kötődünk Oroszországhoz. Ehhez hozzájön, hogy az energetika mindig is egy kissé „diktatórikus” műfaj volt, hiszen biztos, ami biztos alapon jobb távol tartani a kényes rendszereket az átlagpolgártól, akinek úgyis csak az fontos, hogy áram legyen a konnektorban. S az is magától értetődik, hogy nem könnyű egy, a szocialista rendszerből örökölt centralizált energiatermelési struktúrát közösségivé alakítani, vagyis legalább részben demokratizálni. Számomra az már kevésbé evidens, hogy politikusinak (jobb- és baloldaltól függetlenül) ezt a szomorú realitást kőkeményen kihasználták és az állami energetika „diktatórikus” rendszerét politikai fejőstehénné aljasították. Egy felelős, a függetlenséget, a patriotizmust, s nem utolsó sorban a szuverenitást komolyan vevő államférfi korántsem erősíteni, hanem sokkal inkább gyengíteni akarja a fent jelzett antidemokratikus struktúrákat.

Orbán rátesz egy lapáttal

Immáron tényként kezelhetjük azt, hogy ha Orbán Viktoron és körén múlik a dolog, akkor sohasem látott mértékben (és talán véglegesen) az orosz „energetikai medve” szorításába kerülünk, és életünk végéig megmarad az állami energetika korrupt, átláthatatlan, antidemokratikus szerkezete. Mindennek Orbán és üzleti/politikai klientúrája, valamint természetesen az oroszok a haszonélvezői és egy egész ország a vesztese. A miniszterelnök 2010-ben indult kormányzása legalább négy ponton csorbította tovább az ország energetikai szuverenitását vagy tett öles lépteket egy „energetikai diktatúra” felé (hangsúlyozom: a négy közül csak az első tekinthető teljesen újnak, a többit csak „tökéjre” fejlesztette).

(1) Orbán Viktor nemrég mindenki számára egészen nyilvánvalóvá tette, hogy kormányzásának (egyébként veszélyes és hazug) „csodafegyvere” és hatalmon maradásának egyik záloga, a rezsicsökkentés az oroszokon múlik. Az Orbán-kormányok által megvalósított, mesterséges rezsicsökkentés csak egy végletesen államosított, átláthatatlan struktúrában képzelhető el, ahol az állam számára nem fontos a fogyasztó felelős gondolkodása (valóban csak az számít, hogy jöjjön az áram). Ez a rendszer antidemokratikus, mert a választott politikus „nem bontja ki az igazság minden részletét” és bár valóban kevesebb lesz a számla, de a veszteséget az államosított szolgáltatók nyelik le: vagyis végső soron az adófizetők állják saját rezsicsökkentésük cechjét. De hogy jönnek ide az oroszok? Hát, úgy, hogy ilyen durván centralizált, a fogyasztókat elbutító rendszerek demokratikus körülmények között aligha képzelhetők el.

(2) A rezsicsökkentés és a politikai pénzszivattyú másik biztosítéka az óriási energiaholdingok működtetése, amelyek kellően átláthatatlanok ahhoz, hogy a közösségi vagyon magánvagyonokká transzformálják. Ezek az energetikai cégek korábban is léteztek (MVM, MOL), de az Orbán-érában még nyilvánvalóbbá vált antidemokratikus működésük, s a célkitűzés az, hogy ezek mintájára hozzák létre a „nemzeti” közműszolgáltató holdingo(ka)t is. Ezek a cégek közpénzekkel gazdálkodnak, de a civil kontrollt rendre visszapattintják magukról, s azzal próbálnak társadalmi reputációt szerezni, hogy óriási pénzeket ölnek kommunikációba (ami megint csak a politikai potentátok zsebében köt ki) és kulturális, valamint sporteseményeket finanszíroznak.

(3) Az antidemokratikus és az energetikai szuverenitást elolvasztó láncolat speciális eleme az oroszokkal kötött gázszállítási szerződés, amely köztudottan az egyik leginkább korrupcióval fertőzött terület: ahol lényegében az állam egy bizonytalan hátterű és természetesen offshore cégnek (korábban az Emfesz, ma MET) jogalkotási eszközökkel biztosítja a gázszállítás óriási – több tíz milliárdos – profitját, ami egyébként a magyar államot illetné, de így kézen-közön minden bizonnyal magánzsebekbe vándorol.

(4) Végül az „energiadiktatúra ékköve” a 2009-ben példátlan nagykoalícióval útjára indított Paks 2-beruházás, ahol alsó hangon is 4000 milliárd forintról van szó, amiből 3000 milliárd az oroszoktól felvett devizahitel. Paks 2 az ország energetikai szuverenitásának kijátszását tetőzi be, de nem csak ebből a szempontból nem felel meg a demokrácia követelményinek: óriási a korrupciós kockázat, teljes az átláthatatlanság, a döntéshozatalt a kormányzat olyan dokumentumokra alapozta, amelyek valószínűleg nem is léteznek, s mindeközben az állampolgárokat a legalapvetőbb információkkal sem látják el, s az már csak hab a tortán, hogy energetikai szempontból sem indokolt (jelenleg egészen biztosan nem) a beruházás.

Itt tartunk tehát: energiaellátásunkat egy olyan külső hatalomnak rendeltük és rendeljük alá, amely már nem csak „energiafegyverrel” harcol Európa ellen. A tét nem kicsi, hiszen ezek a gyakran mesterségesen erőltetett függőségek, valamint az ezekre rátelepedő centralizált állami energiarendszerek immáron súlyosan veszélyeztetik a magyar demokráciát. Pedig korántsem törvényszerű, hogy mindez így legyen, ugyanis egyre inkább abba az irányba mozdul el a világ, hogy mind a demokrácia, mind pedig az azt működtető energetikai rendszerek decentralizáltan és (kis) közösségi ellenőrzés alatt működjenek. Orbán és köre önző, korrupt érdekeik miatt rettegnek ezektől a folyamatoktól.

Energia demokrácia

A demokratikus döntéshozatal struktúráinak elemi erővel kell áthatnia a 21. század energiatermelési és energiaellátási rendszereit: a polgárok információhoz való hozzáférése, részvétele a közösségi döntésekben, utóbbiak csorbulása esetén az igazságszolgáltatáshoz való jog, végtére is az állam proaktív szerepe mindezek gyakorlásában megkerülhetetlen elemei ennek a rendszernek. Az állampolgárok ugyanis csak akkor fogják átalakítani, racionalizálni, fenntarthatóvá tenni és a közösség érdekeihez igazítani energiafogyasztásukat, ha maguk is megismerik az energiatermelési lehetőségeket, maguk termelik meg az általuk felhasznált energiát és azzal felelősen bánnak. Vízióm szerint az energiát és az energiatermelést közelebb kell hozni az emberekhez, nem pedig óriási, centralizált erőművekbe zárni. Az állampolgár csakis akkor lehet „jó gazda”, ha a saját bőrén fogja megtapasztani ezeket a folyamatokat, röviden: demokratizálni kell az energiatermelést, az energia szállítását, az energiához való hozzáférést és persze magát a fogyasztást is. Minderre csakis a megújuló energiák alkalmasak.

Ez az energia demokrácia koncepciója, amely alapvetően klímavédelemhez kapcsolódó, igazságossági mozgalmaktól származó megközelítés. A különféle irányzatok többnyire elfogadják a következőket: az energia demokrácia az energiatermelés decentralizálásán alapul, ahol a profitérdekek másodlagosak vagy teljesen irrelevánsak (megjegyzem: többek között ezért is életveszélyes a Fidesz-KDNP államosítási tevékenysége, mert hosszú távra lejárathatja a valódi közösségi tulajdon eszméjét); a szétosztott hálózathasználati jogok felett az önkormányzati energiaszolgáltatók gyakorolnak ellenőrzést; megvalósul a társadalmi párbeszéd és az érdekegyeztetés; mindenki hatékony és fenntartható módon jut energiához, amely környezetbarát módon, megújuló energiaforrásokból kerül megtermelésre.

Az energia demokrácia tehát emberléptékű (akár egy farmon, egy társasházban, egy városrészben vagy éppen egy családi házban valósuljon is meg) és az adott közösség tagjai lehetőséget kapnak arra, hogy befolyásolják, kézbe vegyék energiatermelésüket és –felhasználásukat. Önmaguk hozzák meg a döntéseket és ezekhez kapcsolódóan még képviseletre sincs szükségük: ugyanakkor ez a demokrácia popularizálásának olyan módja, amely nem feszíti szét a tömegdemokrácia kereteit, hiszen egyébként nem kerül lebontásra a képviseleti demokrácia mechanizmusa. Mivel az energiatermelő berendezések közösségi tulajdonban vannak, ezért ez a köztulajdon iránti felelősséget is megerősíti. Az energiatermelés, – elosztás, és – fogyasztás közösségi, politikai és nyilvános tevékenységéggé válik. Mindehhez az kell, hogy a közösségi tulajdon egészséges módon egészüljön ki a magántulajdonnal, hiszen az egyszerre termelő és fogyasztó (prosumer) magánszemély joggal várja el azt, hogy tulajdonosi érdekeltséget kapjon (minderre alkalmas eszköz lehet pl. az energiatermelő szövetkezetek formulája). A döntően helyben és helyi felhasználásra termelt energia nem csak a lokalitás megerősödéséhez járul hozzá, hanem nagyban csökkenti egy-egy ország külföldtől való függését, s így növeli az energetikai szuverenitást. A megújulókra alapozott közösségi energiatermelés óriási mértékben járul hozzá munkahelyek létrehozásához (enyhítve ezzel számos rozsdaövezet helyzetén), s alkalmas lehet arra is, hogy a kapitalista gazdaság növekedés-fétisét (ami a társadalmi és környezeti kizsákmányolás egyik legjelentősebb hajtóereje) enyhítse. Ezen a vonalon haladva a megújulókra alapozott energia demokrácia nem az egyre több és több megtermelt, s elfogyasztott energiában, hanem az egyre hatékonyabb energiafelhasználásban érdekelt. Végtére is kialakulhat egyfajta „energiaszolidaritás”, ahol a közösség nélkülöző tagjai is minőségi módon részesülnek az alapvető energetikai (közösségi) szolgáltatásokból.