A képregénynek, illetve a karikatúrának Franciaországban nálunk elképzelhetetlen hagyományai vannak. A Charlie Hebdo is ebbe a vonalba illeszkedik, és ezt ötvözi a jellemzően párizsi szatirikus gúny műfajával, a gouaille-jal. A gouaille alapvetően anarchista műfaj, ami minden autoritás ellen fellép. A Charlie Hebdo egyfelől a gouaille hagyományát viszi tovább, másfelől viszont nagyban támaszkodik az állam és az egyház francia forradalomtól datálható elválasztásának örökségére, illetve a francia anarchizmus és polgárpukkasztó erotikus irodalom hagyományára. Vicces-e a Charlie Hebdo? Erre a kérdésre nem válaszolhatunk anélkül, hogy megpróbálnánk megérteni a kontextust, amelyben ez a humor született.

Szabó Natasa írása.

Ez a kérdés nyilván teljesen lényegtelen annak a szempontjából, ami történt. Ugyanakkor, részben jogosan, a konkrét, tragikus eseten túlmutatva véleménycikkek százai születtek annak kapcsán, hogy milyen nagyobb makroszintű folyamatokhoz kapcsolódhat a támadás. A cikkek jellemzően a nyugati országokban tapasztalható bevándorló-ellenesség, iszlamofóbia és xenofóbia témaköreit járták végig (nagyon helyesen, tehetjük hozzá), ugyanakkor arra is kitértek, hogy a Charlie Hebdo milyen helyet foglal el ezekben a diskurzusokban. A jellemzően angolszász, baloldali és liberális sajtóban megjelenő véleménycikkek egy része (csak a csemege kedvéért lásd pl. itt, itt és itt) a Charlie Hebdot rasszista és xenofób lapnak látja. De akik nem merészkednek ilyen jelzőkig, azok is felvetik annak a problematikáját, hogy ugyanazt jelenti-e a saját kultúráddal viccelődni (mint a Charlie-ban megjelent Jézus karikatúrák), mint más, méghozzá Franciaországban kisebbségi helyzetben lévő, tehát sérülékenyebb csoportok kultúrájával. A hazai jobboldali sajtó egy része persze a szatíra mind a két irányát ízléstelennek tartja, azonban erre a „maguknak keresték a bajt” típusú áldozathibáztató érvelésre annyira felesleges sorokat pazarolni, hogy ezzel itt most nem is foglalkozom. Ugyanakkor a mainstream jobboldali és baloldali sajtó érvelésének közös gyökerét ugyanabban látom, mégpedig, hogy a Charlie Hebdot a saját kulturális kontextusából teljesen kiragadva értelmezik.

A képregénynek, illetve a karikatúrának Franciaországban nálunk elképzelhetetlen hagyományai vannak. A Charlie Hebdo is ebbe a vonalba illeszkedik, és ezt ötvözi a jellemzően párizsi szatirikus gúny műfajával, a gouaille-al. (A gouaille műfaját az eddig általam olvasott cikkek közül ez fogja meg a legjobban. (A gouaille szó szerint gúnyt, csúfolódást jelent. Ez egyfajta tradicionális párizsi, semmit sem tisztelő, vaskos népi humor. A gouaille obszcén, sértő, de mindezt olyan egalitáriusan és természetesen teszi, hogy ez nem egy esetben megkérdőjelezi a komolyan vehetőségét. Válogatás nélkül mindent a gúny tárgyának tekint, és önmagát ugyanúgy nem tiszteli, ahogyan másokat sem. Jól illusztrálja ezt a hozzáállást a Charlie Hebdo elődjének, a Hara-Kiri-nek az alcíme: Hara-Kiri, journal bête et méchant, azaz „Hara-Kiri, buta és gonosz újság”. Az alcím egy olvasói levél nyomán született, amely dühösen a buta és gonosz jelzőkkel illette az újságot. A gouaille alapvetően anarchista műfaj, ami minden autoritás ellen fellép. Jól példázza ezt az, hogy maga a Charlie Hebdo is úgy jött létre, hogy a Hara-Kirit 1970-ben (egyes források szerint) betiltotta az akkori belügyminiszter, mert Charles De Gaulle halálával viccelődtek. A Charlie Hebdo tehát egyfelől a gouaille hagyományát viszi tovább, másfelől viszont nagyban támaszkodik az állam és az egyház francia forradalomtól datálható elválasztásának örökségére, illetve a francia anarchizmus és polgárpukkasztó erotikus irodalom (pl. De Sade márki) hagyományára. Jól példázza ezeket a 20. század második felének nagy francia énekesének, Georges Brassens-nek egy időben betiltott Le Gorille (A Gorilla) című dala, amely egyszerre viszi tovább az anarchista és a polgárpukkasztó pajzán hagyományt: a dal végén a felgerjedt gorilla megerőszakolja az állam hatalmát szimbolizáló bírót.

Ez az anarchista és polgárpukkasztó attitűd persze nem jelenti azt, hogy idealizálni kellene a Charlie Hebdot. Ott is ugyanúgy jelentek meg béna rajzok, mint máshol, voltak rossz szerkesztői döntések, és bőven voltak, akik nem szerették a lapot. De még kritikusai is elfogadták, hogy a Charlie Hebdo része a párizsi kulturális életnek, és vállat vonva szemet hunytak obszcenitása és anarchizmusa felett. Az a fajta humor, ami szinte bárhol máshol a világon megbotránkozást váltott volna ki – vagy legalábbis sértődést, undort, elhatárolódást – a saját kulturális kontextusában, és a saját logikáját értők (saját nyelvét beszélők) számára más jelentéstartalommal bírt.

Pontosan ez a probléma azzal, ha az angolszász politikai korrektség fogalmait próbálják meg importálni erre a műfajra, ahol ez teljesen értelmezhetetlenné válik. A gouaille nem politikailag korrekt, hanem görbe tükröt tart mindenki elé, de ebben áll a lényege. Persze attól, hogy mindenkibe ugyanúgy belerúg a Charlie Hebdot, még nem lehet teljesen depolitizálni: alapvetően anti-rasszista, feminista, anti-establishment és elvet minden vallási radikalizmust, de még azokat az értékeket is kigúnyolja, amelyeket esetlegesen magáénak vall. A Charlie Hebdo nem a szabad sajtót, hanem egy műfajt képviselt, amit szabad sajtó ide vagy oda, nem fogadott volna be például az angolszász közönség, és ha már itt tartunk a magyar se, mivel sértőnek és ízléstelennek találtuk volna.

A Charlie Hebdo esetében nem az történt, hogy a „szabadságaink” összecsaptak a radikalizmussal, mint ahogyan azt sokan állítják. Sokkal inkább az, hogy ami a saját kulturális kontextusában értelmezhető volt, az az utóbbi évek társadalmi és technológiai változásainak hatására kikerült ebből a kontextusból. A Charlie Hebdo egy ponton túl már nem csak a francia szekularizmuson és a párizsi gouaille-on iskolázott közönségét érte el, hanem olyanokat is, akik nem ezt a nyelvet beszélték. 2006-ban, azáltal, hogy újrapublikálták a dán Jyllands-Posten Mohamed-karikatúráit, a magazin egy olyan kontextusba is belekerült, amit nem szánt magának, és ahol a viccei is sértően hatottak.

Vicces-e a Charlie Hebdo? Erre a kérdésre nem válaszolhatunk anélkül, hogy megpróbálnánk megérteni a kontextust, amelyben ez a humor született. Nem létezik arra általános szabály, hogy mi vicces és mi nem az. Ez sokkal inkább a helyi viccviszonyoktól függ: ugyanúgy, ahogy az angolszász humor hagyományai nem alkalmazhatóak általánosan mindenre a világon, úgy a Charlie Hebdo humora sem működik feltétlenül más kontextusokban. Nincs értelme tehát annak, hogy a Charlie Hebdot megpróbáljuk besorolni a xenofób, iszlamofób, vagy bevándorló-ellenes diskurzusokba. Inkább azt kell látnunk, hogy a Charlie Hebdo egy sajátosan sarkított jellegzetesen francia példája a sajtószabadságnak, amely a globalizáció és az egyre nemzetközibbé váló Iszlám radikalizmus hatására tragikusan lépett ki a saját kontextusából.

kép: kép: https://easternmediterraneanagency.files.wordpress.com/2015/01/charlie-hebdo-michael-jackson.jpg